A katonák legsúlyosabb gondja a bűntudat: amiatt, hogy ölni kényszerültek. Mindig elmondom nekik, ők nem bűnösök, hiszen megvédtek engem, a gyerekemet, a családjukat az agresszortól. Lelki támogatás, az amputált fiatal katonák látogatása, élelmiszer, éjjellátók, katonaruhák vásárlása – egy lelkes magyar csapat Héder Beáta kárpátaljai tanítónő vezetésével nem ismer lehetetlent, ha segíteni kell.
Hirdetés – Akkor vagyok nyugodt, ha reggelente mindenki ír, akár csak egy sort, hogy jól van. Ha közvetlenül a frontvonalban vannak hosszú napokon át, más a helyzet: aggódunk, vajon mikor jelentkezhetnek újra, túléli-e mindenki. Akkor inkább a családtagokba kell önteni a lelket, az otthon maradt feleségekbe, szülőkbe. Nehezen vannak ilyenkor. Mit is mondhatnék, amikor a férj nem telefonál napokig? Azt tanultuk, ilyenkor ne tápláljuk, de el se vegyük a reményt. Ez talán mind közül a legnehezebb. Meg az, amikor bizonyosságot szerzünk egy barátunk haláláról – sorolja Héder Beáta a megpróbáltatásokat.
Budapesten beszélgetünk, ahol Beáta a Szabad Ukrajna elnevezésű, részben általa alapított Facebook-csoport tagjaival találkozik. Jórészt az ő anyagi támogatásuknak köszönhető, hogy közösségükkel nem csupán a kárpátaljai magyarokat, de sok más, háborús helyzetben élőt is segíteni tudnak. Fronton szolgálatot teljesítő katonákat, a háborús övezetbe szorult civileket, a hátországban élő családokat. Sőt otthonukat, gazdájukat vesztett állatokat is. – Mostanra legalább 15–20 katonával és többségük családjával vagyunk közvetlen kapcsolatban. Hatvanöt női önkéntes katonának küldünk rendszeresen csomagokat, állatmentőket támogatunk – meséli. Beáta rendszeresen mentálhigiénés beszélgetésekkel segíti telefonon a harcoló egységek tagjait, eljár a kárpátaljai rehabilitációs központokba a sérült, amputált katonákhoz – sorolja a csoport másik alapítója, Mindak Cornelia Tímea. Kettőjük együttműködése a véletlennek köszönhető. Tímea erdélyi magyarként nőtt fel, Beáta ukránnyelv- és irodalomtanár, őt szülőfalujában, a beregszászi járásban található Fancsikán érte a háború.
Megvezetett emberek és fizetett trollok
„Sokk és pánik jellemezte azokat a napokat Kárpátalján” – emlékszik vissza Beáta. „Mindenki kétségbe volt esve, összeomlani látszott az életünk. Sokan azonnal megindultak nyugat felé. Bújtuk a netet, olvastuk, mi történik. Így jutottam el magyar Facebook-oldalakra, így találkoztam először virtuálisan Tímeával is.” Tímea ekkor már húsz éve Németországban élt, onnan követte a híreket. Mint mondja, megdöbbentette az a gyűlölködés, amellyel az online térben magyar hozzászólók a megtámadott ukránokról írtak. „Amikor a profilképem mellé szolidaritásom jeleként kitettem a kis ukrán zászlót, sokan csúnya szavakkal illettek. Nem hagytam magam, azt hittem, ha higgadtan érvelek, meggyőzhetem a támadókat. De csak annál dühödtebbek, agresszívabbak lettek.”
Beáta ezekben a csoportokban gyakran megvédte Tímeát, és viszont. „A támadók részben egyszerű, megvezetett emberek voltak, másrészt fizetett trollok – emlékszik vissza Beáta. Amikor a két nő rájött, meggyőzni úgysem fognak senkit, egy kis csapattal külön, zárt oldalt alapítottak Szabad Ukrajna néven. „Nagy az igazságérzetem, rosszul tűröm a hazugságokat. Ismerem minden hibáját a hazámnak, de azt is tudom, mi az igazság. Egy agresszor ránk támadt, indok, hadüzenet nélkül, váratlanul, az éjszaka közepén. Azóta ölik családjainkat, barátainkat, megkérdőjelezik önvédelmi jogunkat. Azt éreztem, hogy tennem kell valamit” – mondja Beáta. Már egészen fiatal korától kezdve sokat önkénteskedett, Magyarországon egy fogyatékosokkal foglalkozó intézetben is dolgozott, a Nagyszőlősi Állami Kórházban elhagyott gyerekeket gondozott éveken át. A háború kitörésekor nem gondolt arra, hogy elhagyja hazáját, helyette kereste a lehetőségeket, miként segíthetne. Az Odesszai Állami Egyetem tanfolyamokat indított, ahol diplomások mentálhigiénés asszisztenssé képezhették magukat. A pár hónapos tanfolyam persze nem adott pszichológusi végzettséget, de vészhelyzetben nincs is erre idő: a cél, hogy minél több olyan segítő legyen, aki értően tud beszélgetni a háború által traumatizáltakkal, amputáltakkal, szeretteiket elveszítőkkel. Ilyen képzést végzett Beáta is, és a Facebook-csoportban, amelyben akkor már katonák is jelen voltak, kiírta: szívesen felajánlja segítségét annak, aki szeretné kibeszélni fájdalmát, gondjait valakivel. Egyre több katona jelentkezett.
Azt érzik, már nem kellenek senkinek
Ahogy beszélgetünk, és Beáta olykor szívmelengető, máskor tragikus történeteit sorolja, világossá válik, miért kapaszkodnak bele, ha csak online is, mind többen: árad belőle az életvidámság, a jókedv, az optimizmus. Empatikus, türelmes, de nem ad helyet az önsajnálatnak. Erre a hozzáállásra pedig nagy szükség van akkor is, amikor a végtagjaikat elveszített, lebénult fiatal katonákat látogatja a kárpátaljai rehabilitációs központokban. „Kéthetente megyek hozzájuk. Megölelem, megpuszilom őket, viccelődöm velük, beszélgetünk. Sokan azt érzik, már nem kellenek senkinek, magukra hagyták őket. Én az életet hozom el közéjük. Minden alkalommal emlékeztetem őket, hálásak vagyunk, amit értünk tettek, hogy megvédték a családjainkat. Elmondom nekik, hogy büszkék vagyunk rájuk.”
Beáta a telefonján fotókat mutat, huszonéves fiatalemberek fotóit, közös szelfiket, a fiúk szinte kivétel nélkül amputáltak. „A napokban sírva meséltem Tímeának, volt olyan fiú, aki azt mondta, az én látogatásaim hozták vissza az életkedvét” – említi. A sérültek között nem csak kárpátaljai magyarok és ukránok vannak. A világ számos országából harcolnak Ukrajna oldalán önkéntesek: többek között anyaországi magyarok, kanadaiak, észak- és dél-amerikaiak, sőt még oroszok is.
Áttörés akkor jön, amikor sírni kezdenek
„A katonák legsúlyosabb gondja a bűntudat: amiatt, hogy ölni kényszerültek. Mindig elmondom nekik, ők nem bűnösök, hiszen megvédtek engem, a gyerekemet, a családjukat az agresszortól. Sokat kell dolgozni azon, hogy ezt tudatosítsák. Az áttörés akkor szokott eljönni, amikor sírni kezdenek.” Nagy teher az is, ha éles helyzetben valaki nem tudta megmenteni bajtársát. „A napokban egy mentési akcióban egy fiatal fiú két társát is kihozta a pokolból. Az életét kockáztatta értük. Egyik barátját a hátán cipelte, mert annak mindkét lába leszakadt, közben a másikat vezette, aki mindkét szemére megvakult. Egy másik, kárpátaljai magyar barátunk Bahmutnál harcolt, amikor az árkot, ahol meghúzódtak, rakétatámadás érte. Kilenc katonából hét azonnal odaveszett. Misi, barátunk mindkét keze súlyosan sérült, el is vérzett volna, ha életben maradt társa az utolsó pillanatban nem tesz rá egy érszorítót. Misi ennek köszönhetően megmenekült, az őt megmentő társa azonban a kórházban meghalt.”
Gyógyszerre, ételre gyűjtenek
A lelki támogatás mellett tavaly ősz óta a csoport célzott támogatásokat is gyűjt. „Egy Magyarországról származó önkéntes katona keresett meg először. Korábban nem kértünk pénzt senkitől, de azt mondtam Tímeának, én nem tudom visszautasítani azt, aki a hazámért harcol. Azt is tudtam, megalázó kérniük, pedig nem is saját részükre, hanem a csapatuknak kérnek. Azt éreztük, nem tehetjük meg, hogy mi is nemet mondunk” – emlékszik vissza Beáta. Eleinte saját számlájára gyűjtötte a pénzt, majd arra gondolt, a szokatlan pénzmozgásokból baj lehet: „Alsós tanítónőként dolgozom Fancsikán, 95 ezer forint a havi fizetésem, szemet szúrt volna idővel a banknak” – indokolja.
Ezért létrehozták a Kárpátalja a Szabad Ukrajnáért Jótékonysági Alapítványt, és néhány hónapja ezen keresztül segítenek. „Vannak kisnyugdíjasok és rákos betegek is a támogatók között. Az ő ezerforintos átutalásuk eszmei értéke felbecsülhetetlen. Mindenről pontosan elszámolunk, mindent transzparensen közzéteszünk az alapítvány Facebook-oldalán. A katonák gyakran kérnek generátorokat, éjjellátókat, drónokat, de ruhákat, gyógyszereket, higiéniai eszközöket is. A rehabilitációs központokban leginkább pelenkákra, felfekvés elleni krémekre van szükség. Egy kijevi segélyszervezet, a Persons to Persons Alapítvány révén Donbaszba, a frontvonalban élő civileknek is tudtunk már alapvető élelmet, takarókat, a gyerekeknek kifestőket eljuttatni. Olyan nagyon nehéz ott az élet, sokan éheznek, hisz nincsenek üzletek, csak az ilyen elkötelezett szervezetek jutnak el időnként” – mondja Tímea.
Puszta kézzel is harcolnának
Elkerülhetetlen, hogy szót ejtsünk arról, a hivatalos magyar propaganda egyre nyíltabban az orosz érdekeket harsogja. Hogy lehet ezt kárpátaljai magyarként feldolgozni? „Van véleményünk, de mi a csoportban nem szeretnénk politizálni. Nekünk csak maradjon meg a szolidaritás, a segítségnyújtás, mert ez a háború egy közös nagy tragédia” – hangsúlyozza Beáta. Hozzáteszi, a harcoló és sérült katonák, tapasztalatai szerint, most nem foglalkoznak ezzel. Az alapítvány pedig azt jeleníti meg feléjük, hogy itt egy lelkes magyar csapat, amely erőn felül igyekszik segíteni: nem nézik, hogy magyar, ukrán, cigány, lengyel vagy bármely más nemzetiségű, aki kér.
„Kárpátalja a kisebbségek halmaza. Fancsikán, ahol felnőttem, soha nem volt egyetlen hangos szó sem a nemzetiségek között. Jelenleg magyar tanítónőként dolgozom egy magyar iskolában, szabadon használhatom az anyanyelvemet az utcán, az orvosnál, a bankban, nem is értem, milyen elnyomásról beszélnek a magyarországi politikusok. Hála az ukrán és a többi katonának, mi Kárpátalján viszonylag biztonságban élhetünk. Az elmúlt három év persze mindenkit megviselt, de a katonák körében sem reménytelenséget érzek, inkább elszántságot. „Mi harcolunk, ti imádkozzatok!” – mondják, és tudom, ha elfogyna a fegyverük, ők akár egy lapáttal vagy puszta kézzel is folytatnák a küzdelmet. Nagyon örülnénk a békének, de igazságos békét akarunk. Különben az áldozatok a semmiért adták mindenüket” – teszi hozzá Beáta.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/16. számában jelent meg április 17-én.
