Böjte Csaba: Félünk a migránsoktól, közben mi halunk ki

Félünk a migránsoktól, közben mi halunk ki – mondja a szórványban és szerte Erdélyben gyermekmentő munkát végző Böjte Csaba. Az általa alapított Dévai Szent Ferenc Alapítvány 83 házában jelenleg nagyjából 2100-an élnek és tanulnak. A ferences szerzetes régebben bányászként is dolgozott, még azokból az időkből tudja, hogy mindig, mindenre van megoldás. Rendületlenül hisz Erdély felemelkedésében is, sőt meg van róla győződve, hogy egyszer Bukarestben, a parlament épületére is kikerül majd a székely zászló. Mert előrelépni csak közösen lehet. (Az interjú eredetileg húsvétkor jelent meg a Magyar Hang hetilapban.)

– Járt valaha a leégett Notre-Dame-ban?
– Háromnapos zarándoklaton jártam Párizsban, de csak kívülről láttam a Notre-Dame-ot. Akkora tömeg volt, hogy nem tudtunk bejutni.

– Sokan szimbolikusnak tartják, hogy éppen most, húsvét előtt, s épp a multikulturális Párizsban történt egy ilyen drámai tűzeset. Ön is lát ebben szimbolikusat, vagy ilyen szempontból ne értékeljünk túl egy egyelőre tisztázatlan eredetű tűzesetet?
– Döbbenetes, hogy túlélt annyi háborút, a város bombázását és egy felújításban vész majdnem oda. Ha netán bebizonyosodna az, hogy nem véletlenül történt, ami történt, akkor Európa szeptember 11-éjéről beszélhetnénk. De erről – egyelőre legalábbis – nincs szó. Egy ilyen esemény mindenképpen mérföldkő lehet az európai kereszténység történelmében – újra kell építeni, mert ha veszni hagyjuk vallási, kulturális értékeinket, mi magunk is elveszünk.

– A Dévai Szent Ferenc Alapítvány jelenleg 83 gyermekotthont működtet. Mindet Erdélyben?
– Igen, én legalábbis ezeket tartom elsősorban számon, mert próbafúrások voltak másutt is, de kiderült, hogy ezek végül általában nem működő olajkutak. A romániai helyzetet ismerem a legjobban, itt vagyunk igazán eredményesek. Romániában is működik gyerekvédelem, és aki abba bekerül, logikus módon románul tanul majd mindent, és a végén ortodox lesz. A mi dolgunk itt az, hogy a magyar kisebbségből kikerülő gyerekek magyarul nőjenek fel, és ne veszítsék el az identitásukat.

– Korábbi interjúiból tudjuk, hogy a román állam az 1990-es években, amikor megkezdte gyermekmentő munkáját, még nem volt mindig támogató. Most mi a helyzet?
– Kezdetben valóban akadtak problémák, de hát folyamatosan változik minden. Cserélődik nemcsak a tanügyi miniszter, hanem lefelé is mindenki a rendszerben, az összes felelős pozíció. Mára ott tartunk, hogy elismertek bennünket, hivatalosan működünk. Elvileg ugye az önkormányzatok dolga, hogy megszervezzék a gyermekvédelmi ellátást, ők pedig folyamatosan keresik ehhez a partnereket. Mi pedig, ha hívnak, megyünk és segítünk. Van, ahol nagyon jó az együttműködés, máshol vannak problémák, de hát az erdőben sincs egyforma, életerős 83 fa, úgyhogy, amelyik kókadozik, azt is próbáljuk öntözni, hátha lesz belőle valami.

– Romániában a politika időről időre előrántja a magyarkártyát. Az ön szolgálata markánsan magyar szolgálat, ebből nem adódnak konfliktusok?
– Úgy látom, hogy a román hatóság mára belátta, ha én egy gyereket az utcáról összeszedek, elvezetem az érettségiig, az egyetemig, és a végén rendes, adófizető állampolgár lesz, az a román államnak is jobb, mint ha az utcán nő fel, és később ki tudja, mi mindenre ragadtatja magát. Az oktatás és a bűnözés Magyarországon is szervesen összefügg. Nemrég jártam Szegeden a Csillag börtönben, ahol ezerhétszáz rab tölti átlagosan tizenkét év nyolc hónapos büntetését, míg az átlag oktatás, amin ők keresztülmentek, nem éri el a hat osztályt. A csellengő gyerekeket össze kell szedni, hogy beilleszkedjenek, mert ha nem teszik, nemcsak adót nem fizetnek majd, de unalmukban önmaguk vagy a társadalom ellen is elkövethetnek valami butaságot, ami senkinek sem jó.

– Most körülbelül 2100 gyerek él az otthonaikban – de mennyi helyre lenne igény?
– Mindig azt mondom, hogy ha a fogorvos két lehetőséget ismerne csak – ha rossz a fog, kihúzom, ha jó, meghagyom –, az nagyon nem lenne jó. Ezért van sok más is, tömés, fogkő-eltávolítás, ki tudja még, mi. A családvédelemnek is árnyaltabban kellene működnie. Magyarországon húszezer gyerek él állami gondozásban, és Erdélyben is sok olyan család van, amely rászorulna segítségre, nem is csak anyagi értelemben: jó tanácsot, biztatást várnának, hogy eleget tudjanak tenni a szülői funkcióknak. Mi a bennlakó árvákon kívül sok más gyereket gondozunk. A munkatársaim programokat szerveznek öt-hat-nyolc gyerekes családoknak, a szülőknek továbbképzést tartanak, vannak napköziotthonaink, ahol a gyerekek iskola után ebédet kapnak, délután tanulnak, és csak este mennek haza.

– A mostani munkatársai közül hányan nőttek fel a Szent Ferenc Alapítvány valamelyik házában?
– Hál’ Istennek vannak szép számmal – mindig szoktam mondani, hogy a házi kenyér jobb, mint a bolti, mert amit mi sütöttünk, annak más az íze… Szívesen alkalmazom én is a tőlünk kikerülőket, de alkalmaznék többet is, mert nagy szükség van munkaerőre. Arra mindenesetre nagyon büszke vagyok, hogy a tőlünk eddig kikerült majd hatezer gyerek közül még egy sem jutott vissza az utcára vagy ugyanoda, ahonnét jött. Most, ha jól számolom, harminc-negyven olyan munkatársunk van, aki korábban nálunk lakott, hozzánk járt. Azt látom, eredményesen tudnak gyereket nevelni – ők már kisebb korukban átestek a „képzésen”, pontosan tudják, mit hogyan kell csinálni.

– Ön az édesapját az után vesztette el, hogy a román hatóságok egy verse miatt börtönbe vetették. Ráadásul kisebbségiként nőtt fel. Bőven lett volna oka a keserűségre. Miért nem vált önből megkeseredett ember?
– Régebben dolgoztam bányászként is, és ott azt tanultam meg, hogy mindig van megoldás. Egy komoly baj van, ha az ember elveszíti a reményt. Jézus Krisztus kétezer évvel ezelőtt eljött közénk, és megtanított a Miatyánkra, amiben benne van, hogy „jöjjön el a te országod”. Én olyan Istenben nem tudok hinni, aki utópia kergetésére biztatná a tanítványait. Tehát hiszem, hogy amit mond, amit hirdet, az elérhető.

Azt is látom persze, hogy a gonosz lélek mindig – nem csak most, a történelem folyamán is sokszor – mondja azt az embereknek, hogy pancser vagy, ne teperj, a világ úgyis összedől, már tartós tejet sem nagyon érdemes venni, mit akarsz, a föld nyolcmilliárd embert biztosan nem tart el! Nincs tovább! Én viszont úgy gondolom, hogy az aranykor, Isten országa, a tündérkert nem mögöttünk van, hanem előttünk, és minden problémára van megoldás. Ezt a hitet próbálom beoltani a gyerekekbe is: igen, kicsi szívem, te most itt vagy, nem mentek jól a dolgok, kaptál egy gólt. De hogy a következő gólt te rúgod-e, vagy neked rúgják, az már rajtad is fog múlni. Állj fel, küzdjél, itt állok melletted! Ha hátrafelé nézel biciklizés közben, nagyot fogsz esni; előre nézzél, ott az út, haladj rajta! Jézus még nagypénteken sem adta fel. Egyedül eljött közénk, emberek közé karácsony éjszakáján, hát milyen bátorság kellett ehhez! Hitt az emberiségben, hitt abban, hogy meg lehet tanítani nekünk a szeretet parancsát. Nem hiszem, hogy közénk jött volna, ha nem hisz ebben igazán – döglött lóra ki akar patkót verni, nem?

– Önt biztosan gyakran vádolják idealizmussal… Például akkor, amikor Márton Áront idézve nemrég arról beszélt, hogy Erdélyből valódi Tündérkert lehet. Nem vagyunk borzasztó messze most ettől?
– Erdélynek van 6-7 millió lakosa. Én már meg vagyok győződve arról, hogy ebből Tündérkertet lehet csinálni, most már csak a többieket kéne megdumálni. Egyébként: miért ne lenne megvalósítható? Ki szeretne olyan helyen élni, ahol feszültség van, civakodás, ellenségeskedés? Elmondok egy konkrét esetet. 2014-ben Romániában elnökké választották Klaus Johannist. Másnap a RMDSZ úgy gondolta, meg kéne buktatni a kormányt, ezért kihátrált mögüle szépen. Csakhogy a kormány nem bukott meg, de eléggé berágtak a fiúk, ezért sokféle büntetést adtak a zászlók miatt, meg a fiataloknak, mert a magyar himnuszt énekelték. A sepsiszentgyörgyi fiatalok is kaptak büntetést. Ez a karácsony előtti napokban történt.

No, erre ők is berágtak, és elmentek a prefektus palotája elé, és elkezdték énekelni a székely, a magyar, a pápai, a francia himnuszt, tartottak ott egy jó énekpróbát. Ez olyan jól sikerült, hogy másnap megint mentek, harmadnap ott volt a fél város. Ekkor hívott a megyetanács elnöke, menjek el oda imádkozni egyet, hátha megnyugszanak az emberek. Gondoltam, jó, megyek, imádkozom, az senkinek sem árt meg… Este hatra értem Szentgyörgyre, zuhogott a havas eső, sötét volt, a palota körül, meg ott álltak ezek a kemény fiúk talpig beöltözve az egyenruhájukba, jól néztek ki benne, nekik is megvan a maguk viselete, nekem is, és néznek farkasszemet a zuhogó havas esőben vagy nyolcezer emberrel, akik szorongatták a kezükben a zászlókat, mintha valami lándzsák lennének. Köztük keskeny sáv, ott állt egy kis mikrofon, mondták, menjek oda, és akkor imádkozzak. Hát, mondom, nincs imádkozhatnékom, de azért törtem a fejem, és arra gondoltam, míg elénekeltek még pár himnuszt, hogy uram, te azt mondtad, eszetekbe juttatom, amit mondani kell, na, most juttasd eszembe, mert fogalmam sincs, mit kéne mondani.

Végül azt mondtam, nézzétek, az a magyar ember, az a székely ember, aki nem tudja tisztelni a vele együtt élő románokat, nem jó keresztény. És az a román, aki nem tiszteli a vele együtt élő magyart, nem jó román ember, mert hosszú távon nem Románia érdekét szolgálja. Erre elkezdtek az emberek tapsolni. Elmondtam akkor azt is, igazából nekem Erdélyben nem a románokkal van bajom, hanem a lyukakkal az úton, meg hogy a kórházakban nincs fűtés, és ha a betegek nem betegségben, akkor tüdőgyulladásban halnak meg. Az iskoláink kiürülnek, mert a gyerekek is, meg a tanárok is elmennek külföldre. Ez az igazi baj, ami akkora, hogy még ha összefogunk, akkor sem biztos, hogy megoldjuk, de ha egymás torkának esünk, kő kövön nem marad.

Engem ide, folytattam, azért hívtak, hogy imádkozzak. Most én azért nem fogok imádkozni, hogy legyen a polgármesteri irodán székely zászló. Azért viszont, hogy Bukarestben, az ország házán legyen, már imádkoznék. Elmondtam akkor a Miatyánkot magyarul, az emberek velem. No, mondom, most mondjuk el románul is, imádkozzunk azért, hogy Bukarestben legyen székely zászló! Elkezdtem egyedül, aztán a második sornál hallottam, hogy a hátam mögül a rendőrök is mondják velem szépen. Hatalmas élmény volt. És még aznap jött a telefon, nem hiszem, hogy az imádság kedvéért, de tény, Bukarest engedett, és leváltotta a prefektust, újat nevezett ki. Azóta himnuszt lehet énekelni széltében-hosszában, a zászlóval még macerálnak, de Isten malmai lassan őrölnek, és én igenis hiszem, hogy eljön az idő, amikor Bukarestben is felhúznak oda egy székely zászlót.

– Mit szokott csinálni húsvétkor? Van bármiféle rutin az életében annak, aki folyamatosan úton van?
– A nagy ünnepeket – így például a húsvéti nagyhetet is – mindig Déván töltöm. Ilyenkor sok vendégünk van, velük és a gyerekekkel lelki gyakorlatot tartunk. Nagyszerdán például elmegyünk a környékbeli házaink gyerekeivel a Bóli-barlangba, amely Petrozsénytól hat kilométerre van, és ott járunk keresztutat. Nagycsütörtökön általában Gyulafehérvárra megyünk, az ezeréves székesegyházba érseki misére. Nagypénteken otthon virrasztunk, és így tovább – ennek már kialakult rutinja van.

– Egyszer azt mondta, 1990 óta soha nem aludt egy hétig ugyanabban az ágyban. Összeszámolta már, mennyi utazik egy évben?
– Az autóm órájába évente 80–100 ezer kilométer kerül, de ez csalóka, mert nem mindig azzal az autóval járok. Sokat utazom – egyszer azt mondtam nevetve a püspökömnek, hogyha kirúgnak, elmegyek kamionsofőrnek, megvan hozzá a rutinom.

– Kevesen tudják önről, hogy nem Déván, a gyerekeket nevelő intézetben van a főállása. De akkor hol?
– Főállásban Szászváros és Körösbánya plébánosa vagyok. Előbbi helyen hatvan-hetven hívem van, utóbbiban három. Körösbánya kis falu Hunyad megyében, a korábbi magyar miniszterelnök, Medgyessy Péter édesapja is itt született. Tipikus szórványtelepülés, ahol már alig van magyar, kiürült a falu. Félünk a migránsoktól, közben mi halunk ki – én a saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen olyan helyen élni, ahol nem születik gyerek.

– Nem csak gyerekeket, felnőtteket is ment. Kiket pontosan?
– Szinte minden házunkban van olyan felnőtt munkatársunk, akinek az élete egyszer valahol félresiklott, legtöbbször az alkohol miatt. Az egész Szászvárosban kezdődött, ahol a plébániának van egy hatalmas, kéthektáros kertje rengeteg diófával és egyéb gyümölccsel. Itt rengeteg a fizikai munka, mindig szükség van a dolgos kezekre. Volt egy férfi, egykori katolikus pap, akit az alkoholproblémái miatt nyugdíjaztak. Befogadtuk, immár nyolc éve nem iszik. Közben az érsek is rehabilitálta, az én segédlelkészem, amikor nem vagyok otthon, ő szolgál.

– Mostanában sokat megy külföldre, olyan országokba, ahol nagy a baj. Miért?
– Romániában leszálló ágban van a gyerekvédelem – egyszerűen nem születik elég gyerek, a kevesebbre több pénz jut, kisebb a szükség. Most már nem csörög naponta-kétnaponta a telefonom bajba jutott családoktól érkező hívásokkal, hogy menjek és vigyem el a gyereküket, neveljem én. Több időm marad, és nagyobb a felelősség is, amióta az Európai Parlament Az év embere címmel tüntetett ki. Arra gondoltam, meg kellene nézni azokat az országokat, ahonnan a migráció indul, hogy érdemben tudjak hozzászólni ehhez a kérdéshez, ezért látogattam el Hölvényi György EP-képviselővel és másokkal Irakba, Szíriába, Egyiptomba és nemrég Kenyába, valamint Kongóba.

Lukács Csaba és Wekerle Szabolcs interjúja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/16. számában jelent meg, 2019. április 18-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/16. számban? Itt megnézheti!