A kárpátaljai árvaház, ahol gyermeklelkeket mentenek az elképesztő nyomorból. Munkatársunk karácsony előtt – amint az évről évre megteszi – útnak indult az Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthonba, hogy ezt-azt oda elvigyen. És hozzon is. Ezt a gyönyörű történetet többek között. Angyalcsempészek Nagydobronyban.
(V., R., B., Cs., T., P., B. csempészeknek szeretettel)
„Gyerekek tartják vállukon
az életünket, dolgoznak
ránk, mikor bölcsődébe
mennek. Mackót szorítanak
magukhoz, azzal próbálják
szétrobbantani a körülöttük
sűrűsödő halandóságot. Ülnek
az öltöztetőpadon, meddig
fog ez tartani, kérdezik, de még
akkor se mondhatjuk nekik,
hogy örökké.” (Vörös István: Kariatidák)
Az volt a tervünk, mint eddig minden évben, hogy ajándékokat viszünk Kárpátaljára egy árvaház lakóinak, és az lett a vége, mint eddig minden évben, hogy bár a kisbuszok kiürültek, messze nem üres kézzel tértünk haza. A szívekről nem is beszélve.
Az ukrán–magyar határ, amióta létezik, híres nagy volumenű csempészforgalmáról, az esetek túlnyomó többségében onnan ide érkezik különböző rejtett utakon és módokon a javarészt jövedéki termék. Az ukrán világ ugyanis a szegénység és kiszolgáltatottság olyan fokán tartja állampolgárait, különösen a Kárpátalján lakókat, hogy elképzelhetetlenül olcsó minden, ami felejteni (alkohol) vagy örülni (édesség, cigaretta) segít. Innen oda kevesebb a mozgás, márpedig mi (ezt majd részletezem még) évről évre jelentős csempésztevékenységet folytatva próbáljuk az egyensúlyt megteremteni. Minden évben alig várom visszafelé jövet az üres kisbuszokat szemléző magyar vámos értetlenkedő kérdését (merre jártunk), hogy derűsen válaszolhassam: csempészni voltunk, de mi innen oda.
Valódi teokrácia
A nagydobronyi Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthonnak 70 lakója van, a legkisebb hároméves, de a „nagyok” házában már felnőttkorúak is élnek. Fogyatékkal élők és épek együtt laknak, a gondozók és egymás támogató szeretetére bízva. A bekerülő gyerekek történeteit akkor is lehetetlen nyugodtan végighallgatni, ha nem ők maguk mesélik. „Egy dobozban laktak” – mesél a gondozó egy nemrég érkezett kicsiről, és nem a valóság, de már annak feltételezése is, hogy ez megtörténhet, elég kellene legyen ahhoz, hogy megálljon a Föld a forgásában. Persze nem áll meg, tele a világ az emberiség botrányaival, nem is ennek vizsgálata a feladat, hanem sokkal inkább az, amit ez az árvaház is végez. Menti a menthetőt.
Ha a hangulatát akarjuk lefesteni: egy hatalmas családi ház az otthon. Katkó László, Laci bácsi, a hely örökös vezetője büszkén mondja minden alkalommal, hogy ennyi és ennyi lánya van, sőt: már sok-sok unokáról is beszámolhat. Katona Viktória, az otthon jelenlegi vezetője – aki eközben a helyi református gyülekezetben is végez lelkészi szolgálatot – is „gyermekeim”-ről beszél, ha a lányokról van szó. (Jellemző történet, hogy az átadott ajándékcsomagokból a lányok egyet félretettek, mondván van nekünk egy kisfiunk is, ezzel a lelkész asszony gyermekére célozva.)
Nem akarták kidobni a megmaradt pékárut, inkább odaadták a rászorulóknak | Magyar Hang
Két évtizede segíti a nélkülözőket közösen a premontrei rend és Jókenyér. Karácsonykor is viszik az adományt.
Az intézmény helyzetét akkor értjük meg igazán, ha tudjuk, hogy az egy önellátó, nem csak Ukrajnán, de Kárpátalján belül is különálló kis sziget. Önálló, autonóm gyerekköztársaság, amely persze nem demokrácia, hanem a szó eredeti értelmében teokrácia. Az alapítóktól a mindenkori vezetőkön, munkatársakon és lakókon át egészen a külső segítőkig mindenki tudja, hogy itt valami különös kegyelem munkálkodik. Az elmúlt évtizedek támogatásait okosan felhasználva, befektetve ma már pékség és földterületek, saját haszonállatok, járművek, egyszóval az életet segítő eszközök (és egyszersmind a falubélieknek munkalehetőséget adó feladatok) működtetik az otthont.
Három perc, ennyi jutott az autista fiúnak - Mit tehet egy édesanya, ha magára hagyja a rendszer? | Magyar Hang
Egy vérnyomásmérésből, és pár mondatos beszélgetésből a doktornő megállapította, hogy az autista Pöpi 50 százalékban egészséges, így neki a járadék nem jár.
A hétköznapok is egy átlagos család életét mutatják, óvodába, iskolába mennek a gyerekek, a nagyobbak a helyi líceumba, a még nagyobbak egyetemre, főiskolára járnak. Eközben segítenek is „odahaza”, vigyáznak a kisebbekre, rendet tartanak maguk körül (ott voltunk, láttuk, igazoljuk!), és akad munka a kertekben is. Míg ők nőnek, gyarapszik a vagyonuk is, mint minden rendes lány arrafelé: gyűjtik a hozománynak valót.
Udvarlók a ház körül
A legnagyobbaknak arra is van lehetőségük, hogy egy mozgássérült lakótársukkal közösen „kiköltözzenek” a nagy házból egy külön erre a célra létrehozott épületbe, hogy ott a segítő jelenléttel együtt az önállóságot is gyakorolják. Vasárnap délutánonként a nagyobbakhoz udvarlók is érkezhetnek, békebeli filmeket idéző képsorokat láttunk idén is: a ház körül kézen fogva sétáló párokkal a főszerepben. Legutóbb úgy bővítették az étkezőt, hogy lakodalmas sereg is elférjen benne.
A történelmi Magyarország e része is tündérvilág, a kis falvak és a nagyobb települések jobbára úgy néznek ki, mint a határ innenső oldalán, csak szürkébbek, kopottabbak. Közvilágítás sok helyen nincs, és autózni is óvatosan kell, mert a kátyúk között itt-ott van csak használható aszfalt. Az itt élők barátságosak, sokkal erősebbek, mint azt a helyzet indokolná, vendégszeretetük (és a konyhájuk!) marasztaló. A gyerekeiket és újabban már az unokáikat azonban nehezen tudják otthon tartani, sokan a katonaság elől menekülnek Magyarországra, de tartós, vagy alkalmi munka is vonzza őket nyugatabbra.
Félelmetes látni, hogy egyre több helyen a nagyszülők nemcsak a hagyományos értelemben vett részüket veszik ki a nevelésből, hanem az ingázó, vagy hosszabb időre távol lévő szülő, szülők helyett kénytelenek helytállni. Mert a megélhetés nehéz, a bérek alacsonyak, és a lehetőségek szűkösek. Ezt a reménytelennek tűnő helyzetet nemcsak a helyi magyarok, de minden más népcsoport is érzi, a helyi ukránok sincsenek sokkal kedvezőbb helyzetben. Példa erre az otthon legújabb lakója, Kamilla, hároméves gyermek, akit egy tó partján találtak. A XXI. század Mózese tehát egy ukrán kislány a magyarok földjén. A szerencsétlenségek összekötnek.
Mennyi a magyar Kárpátalján? | Magyar Hang
Tizenöt év alatt 21 ezerrel lettek kevesebben, így számuk 131 ezer lehet, de közölük is sokan ingáznak, külföldön dolgoznak. A Summa 2017 felmérés részletes elemzése.
Miközben Kárpátalja remek adottságokkal rendelkezik, és ritka az a porta, ahol ne folyna hagyományosnak mondható gazdálkodás, ami a legszükségesebbeket előteremti. Vasárnap délelőtt, az istentisztelet előtt a református templom ajtajában a messziről jött igehirdető pár jól irányzott kérdés után bizalmat kapva az atyafiaktól megtudhatta, hogy milyen volt a szárazság, mennyi eső kellett volna, mire jó a hó, és hogy mit volt érdemes mégis vetni idén ősszel. (Azóta is gondolkodom, hogy vajon elég értően bólogattam-e.)
Ebben a közegben nevelődnek a lányok, és ebbe a közegbe nevelődnek bele. Úgy kell őket felkészíteni a felnőtt létre, hogy becsüljék meg magukat, a munkát, a másikat, tudjanak tervezni, megvalósítani és mert ott élnek, ahol, a jég hátán, megélni.
A Szavak boldogsága
Eközben mégis az a legfontosabb, hogy azok a gyerekek, akik otthonra, biztonságra találtak, akik visszakapták a reményt egy méltóbb életre, ne ismételjék meg a hozott mintákat. Nagyon nehéz, szinte lehetetlen bebizonyítani nekik, hogy értékesek, hogy fontosak, nehéz, mert akiről ilyen vagy olyan okból lemondott az édesanyja, édesapja (és ez a legenyhébb kifejezés), annak elérhetetlen távolságba kerül mindaz, ami az élethez való ragaszkodáshoz szükséges.
Minden évben a legnehezebb vasárnap délután elköszönni, mert ilyenkor el kell mondani, hogy hazamegyünk, mert várnak ránk, nem maradunk ott, mert nekünk van hova mennünk. Idén induláskor ezt kérdezte az egyik kicsi lány: „Miért mentek el?” A válasz után, hogy „mert várnak haza” egy kicsit elgondolkodott, majd, elhelyezve magát és a másikat a világban, feltette az ő tragikus sorsának legfontosabb kérdését: „neked van anyukád?” Az otthon nemcsak ágyat, meleget, asztalközösséget és távlatot ad, hanem azt próbálja visszaadni, ami majdhogynem lehetetlen.
Vérplazmáért kenyeret - Két kisfiával lakik a munkásszállón Tibor | Magyar Hang
„A kicsi egyszerűen csak kaját kért. Azt mondta, nem baj, ha nincs játék, csak legyen étel. Husikát, azt szeretett volna.” A teljes riport.
Ezért is mondta Laci bácsi – tizenöt évvel ezelőtt, mikor először ott jártam egy diákcsapattal –, hogy még az elvitt és átadott ajándékoknál is fontosabb, hogy együtt legyünk velük. A tárgyak (kivált, ha csoki és játék) örömöt adnak, a szavak, a jelenlét, a közösség: boldogságot. „Mamocska” – súgta a fülébe önfeledten egy másik kislány annak, aki rámosolygott, aki ölbe vette.
Idén adventben is közel 300 cipős doboznyi ajándékkal érkeztünk, amit a fóti ökumenikus iskola és a szadai általános iskola diákjai (tanárai és a szülők) adományoztak. Ahhoz, hogy eljussunk, szükségünk volt a fóti iskola és a Pestrent.hu segítségére (buszok). Akik idén utaztunk, egy kivételével mind „visszajárók” voltunk, akiknek rendes évi adventi program az angyalcsempészés.
Az ajándékok azt üzenik a gyerekeknek, hogy „vannak itt s te nem vagy idegen” (József Attila). És azt, hogy az Isten erejének munkája a mi erőtlenségünk által „ér célhoz”, végeztetik el. Hogy még a messzi Magyarországon is tudnak róluk, hogy figyelnek rájuk. Visszaédesgetés ez az életbe, a valóságba, abba, ami a megkérdezésük nélkül lehetetlenné tette a boldogságukat. Semmit nem állítunk, nem állíthatunk helyre ilyenkor, nem mi, „nem én vagyok a világosság, én csak azt mondom, sötét van” (András László). De ezt a sötétet szóvá kell tenni és mindent el kell követni, hogy legyen egy kicsi világosság.
Adventi világ | Magyar Hang
Az ünnep nem a fénytől lesz ünneppé, ahogy azok, akikkel együtt ünnepelünk sem az őket hangulatosan megvilágító mécsestől lesznek szépek, vagy fontosak.
Hogy mekkora lett, és milyen meleget adott, azt őrzi ugyan pár fénykép, de rendesen el nem mondható. Az azonban biztos, hogy van, amit a visszaúton a magyar vámos nem látott, mert ennek kimutatására nincsenek műszerek (hiába van olyan, az alváz alá betolható megvilágított nagy tükre is). Az első karácsonykor közénk érkezett Istenfia, aki minden emberi nyomorúságot magára venni jött el, mondta azt – írja a Máté evangéliuma –, hogy „aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be” (Mt 18,5). Tehát ezen az adventi hétvégén hetven, különböző nevű és korú és múltú és nyelvű és jövőjű Istengyermek látogatásán voltunk. Messze több mindennel megrakodva értünk haza, mint amit valaha is, akárhová is el tudnánk vinni. Az angyal csempész igazán, nem az angyalcsempész.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/3. számában jelent meg, 2019. január 18-án.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/3. Magyar Hangban? Itt megnézheti!
