A Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai és Történettudományok Osztálya szeptember 22–23-án kétnapos konferenciát szervezett A magyar kisebbségek 100 éve címmel. A határon túli magyarságról ilyen átfogó tudományos eseményt még sohasem rendeztek Magyarországon. A konferencia remélhetőleg rövidesen az online térben is elérhető lesz.
Trianon – tagadjuk vagy sem – máig egyik legfontosabb frusztrációforrásunk. Zsákutca, amely fogva tart minket, szabadulni sem dühödt próbálkozások, sem radikális önmegtagadások segítségével, sem romantikus illúziókkal nem sikerült tőle. Ennek alapvető oka, hogy a békeszerződéssel több mint hárommillió magyar került az új országhatár másik oldalára; a 13 ezer négyzetkilométernyi kompakt székely tömbön túl ők túlnyomórészt a határ mentén, illetve (elsősorban Erdélyben, a Partiumban) a városokban éltek-élnek.
Arról, hogy a sebre miként lehetne olyan gyógyírt találni, amely túllépve a kizárólagosan magyar szempontokon és fájdalmon bevonja a kérdés rendezésébe a Duna-völgyi nemzeteket, már a békekötést követő évtizedekben születtek a hazai mainstream szemlélettől elütő, ma is érvényes feleletek. Németh László úgy vélte például, hogy kisnemzeti mivoltunkat vállalva kell megtalálnunk a közép-európai identitástudat és nyomában az összefogás útját. Az ezt kísérő történelmi kiegyezés lehet majd az alapja jó esetben nem az „integer Magyarország” visszaállításának, hanem a határon inneni és túli magyarság szellemi-kulturális egybefonódásának, az „integer magyarság” megteremtésének. Bibó István pedig már a Trianont megerősítő párizsi szerződés apropóján írta, hogy „mindezt ki kell bírni”; a trauma meghaladására a szomszédokkal való kapcsolatok baráti megerősítése mellett a dán példa követését ajánlotta, „akik Schleswig-Holsteinnek 1864-ben történt elvesztése után kiadták a jelszót, hogy az elvesztett tartományokat az országon belül kell visszaszerezni”.
A Magyar Tudományos Akadémián rendezett konferencián a határon túliak elmúlt 100 évnyi sorsát követve átfogó képet kaphattunk arról, hogyan alakult át a különböző országok keretei között élő magyarok mentalitása, milyen demográfiai tényezők befolyásolták közösségeiket, milyen természetes és mesterséges asszimilációs folyamatok játszódtak le a térségben. Mint ahogy arról is, hogyan tekintett Magyarország a külhoniakra különböző korszakokban, illetve: meddig bírja az egyetemes magyar kultúra egysége a többségi nemzetek asszimilációs nyomását, a kisebbségek többnyire közösségi jogok nélküli különfejlődésének a tehertételeit.
A két háború közti időszak a maitól jelentősen különböző viszonyai között akár még a területi megoldásnak is lehetett volna esélye. Szarka László előadásában (Multietnikus nemzetállamok, nagyhatalmi forgatókönyvek a versailles-i Közép-Európában) ezzel kapcsolatban Teleki Pált idézte: „Európa rekonstrukciója csak revízióval oldható meg. De ez a revízió nem a legyőzöttek érdeke és nem restitutio in integrum, azaz a háború előtti állapot visszaállítása. Ez a revízió egyszerűen Európa közállapotainak, államközi viszonylatainak újrarendezése… […] Ez a revízió egyértelmű az európai államok államközi együttműködésének új szabályozásával és az együttműködésnek szorosabbá és egyöntetűvé tételével.”
A békés, nemzetközileg hosszútávon elismert revízió lehetőségét a hitleri Németország térnyerése, a második világháború eseményei illuzórikussá tették. A bécsi döntéseket, az 1938 és 1941 közötti területváltozásokat – amelynek során 93 ezer négyzetkilométerről 171 ezerre nőtt az ország területe, lakosságának pedig immár csupán 74,4 százaléka volt magyar nemzetiségű – el nem ismerő győztes nagyhatalmak többsége legfeljebb Románia esetében látott lehetőséget területváltozásra. Igaz, az amerikai béke-előkészítők még a háború idején egy vékony sáv erejéig ezt Csehszlovákia esetében is felvetették – hallhattuk Romsics Ignác előadásában (Trianon revíziója és megismétlése). A partiumi revíziós terveket a párizsi békekonferencia a Szovjetunió merev elutasítása miatt elvetette; Moszkva magatartását ebben a kérdésben nyilván Besszarábia és Észak-Bukovina 1940-es szovjet annexiójának ténye is befolyásolhatta.
Az államszocialista időszak közel fél évszázada (a csehszlovákiai jogfosztásokkal együtt) jelentős változást hozott a határon túliak mindennapjaiba, egyúttal a magyar állam ellentmondásos magatartásától kísérve hosszútávon is ható kedvezőtlen folyamatokat indított el, az asszimilációt mesterségesen felgyorsította. A kérdésről Földes György tartott előadást (Magyarország és a határon túli magyarság, 1948-1989), a rendszerváltást követő három évtizedről és a budapesti kormányok sokszor ellentmondásos magyarságpolitikájáról pedig Bárdi Nándor.
Csupán a helyhiány az akadálya, hogy a felmerült kérdésekről a felszólalásokról alaposabb beszámolót adhassunk. Az előadásokat hamarosan az MTA Youtube-csatornáján is meg lehet nézni, érdemes legalább online ellátogatni a konferenciára.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/41. számában jelent meg október 7-én.
