Hogyan lett egy kisebbségi magyar ügyből, a református lelkész melletti kiállásból a többségi nemzet forradalma? Hogyan keveredtek a románok a történetbe? A temesvári események spirituális hátteréről, a Jóisten által megrendezett kulcsmomentumairól ritkán esett szó – mostanáig. Az 1989-es romániai forradalomról szóló sorozatunkban napra pontosan emlékezünk a történtekre.
1989. december 13., szerda
A temesvári vallási ügyekben illetékes Robu párttitkár közli Tőkés Lászlóval, hogy ha nem költözik ki jószántából a parókiáról, erővel fogják kilakoltatni. Jogos a kérdés. Miért szúrta annyira Tőkés a szemét a kommunista román halatomnak?
Egyrészt azért, mert közösséget épített – egyre többen és többen voltak az istentiszteleteken, a nagyobb ünnepeken kétszer is zsúfolásig megtöltötték a belvárosi református templomot. Sok volt a fiatal – Temesvár egyetemi város, Kolozsvár után ide ment a legtöbb magyar diák tanulni, így Erdély jövendő értelmiségének egy válogatott szelete töltött el éveket a városban. A román titkosszolgálatot, a hírhedt Securitatét nagyon izgatta, milyen hatással van a fiatalságra a lelkész, aki a prédikációi végén, az úgynevezett hirdetések közé gyújtó erejű mondatokat csempészett. Kertelés nélkül beszámolt például arról, hogy az állam és a vele lepaktáló egyházi vezetés milyen fondorlatokkal próbálja elhallgattatni őt. A hatalmat az is zavarta, hogy Tőkés sokszor nyilatkozott a külföldi sajtónak, megtörve a hallgatás és a félelem falát, nyíltan szót emelve például a diktátor által tervezett falurombolás ellen. Ezért száműzték volna egy zsákfaluba, de ő és a gyülekezet ellenállt az áthelyezésnek.
Robu párttitkár ultimátuma cseppet sem tűnt üres fenyegetésnek – a Ceauşescu-rendszer 1989 decemberére a legkegyetlenebb arcát mutatta. Miután az ország leghíresebb tornásza, Nadia Comaneci alig tizenöt nappal azelőtt épp Temesvár környékén szökött át a határon Magyarországra, a diktátor tajtékozott a dühtől, megerősítette a határőrizetet, és tűzparancsot adott a katonáknak a tiltott zónában felbukkanó civilek ellen. Temesvár kiemelten fontos terület volt ebben a kérdésben is, mert az egyetlen nagyváros a jugoszláv–magyar–román hármas határ körzetében.
Ebben az évben, vagyis 1989-ben annyian próbáltak meg elszökni Romániából, mint korábban soha, pedig akkoriban a tiltott határátlépésnek még a szándéka is súlyos politikai bűncselekménynek számított, amelynek hosszú távú következményei voltak nemcsak az elkövető, hanem az egész családja számára. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának adatai szerint 1989 folyamán ötvenezer román állampolgár lépte át illegálisan a határt: 22 ezren Magyarországon kértek menedékjogot, 7932-en Ausztriában, 5328-en Jugoszláviában, 3121-en Németországban és 1989-en Franciaországban. Hogy hány embert fogtak el tiltott határátlépés kísérlete közben, vagy lőttek le, arról nincs adat. A ma már részben kutatható katonai jegyzőkönyvek szerint a lelőtt határsértők esetében különös módon mindig a halott volt a hibás. A román Büntető törvénykönyv 245. cikkelye szerint egyébként már a tiltott határátlépés szándéka is büntetést vont maga után, a törvényszegés hat hónaptól három évig terjedő szabadságvesztéssel volt „jutalmazható”.
– Az őrsről odahozták nekünk, hogy őrizzük, ameddig elviszik őket az ügyészségre. Magánzárkába vágták be őket. Figyeltük őket, odamentünk hozzájuk. Bedugtam a kezem a rács között, elkaptam az egyik gallérját és odahúztam, aztán addig vertem a fejét a rácsba, ameddig kibuggyant belőle a paradicsompaszta – nyilatkozta egy akkori kiskatona egy román kollégájának, aki Lőjétek agyon a hazaárulókat! címmel írt riportot az egykori határsértőkkel elkövetett kegyetlenségekről. A határőrparancsnokok (akik a helybéli tanító- és tanárnők férjei voltak) között igazi szadista hóhérok akadtak. Ők kényszerítették a katonákat, hogy lőjenek, hogy „újításokat” vezessenek be, és ők tulajdonították el a menekülők javait. Vagy éppen ők verték meg kegyetlenül a hazaárulókat, mint például Alexandrescu, a nagyszentmiklósi parancsnok, akit egyik sorkatona így emlegetett: „babot tett nekik tányérba a földre, és négykézláb kellett megegyék, mint a kutyák. Csúfságból!” Virágzott az embercsempészet is, a tarifa 25 ezer lejtől 100 ezerig terjedt, vagyis meghaladta egy Dacia árát.
Az író Daniel Vighi a Dilemma című folyóiratban a román forradalom tizedik évfordulóján megrázó módon fogalmazta meg a határon szolgálatot teljesítő kiskatona dilemmáját.
„Ennek a generációs háborúnak a drámáját sorköteles katonaként naponta a saját bőrömön tapasztaltam Románia nyugati határán. (…) A közelben lévő határőrségi laktanyában bántalmazták, bebörtönözték azokat, akiket nem lőttek agyon a szögesdrótnál. Azért, mert nem szerették a hazájukat. Gimnazistákat, egyetemistákat, munkásokat, fiatal szerelmeseket. A temesvári vagy az aradi határőrség kiképzésén meggyőzték a katonákat, hogy Románia ellenségeit a közismert szólás szerint kell kezelni: »inkább az ő anyja sírjon, mint az enyém.« Különben a katonát és a határsértőt közös sors kötötte össze: ha a katona ügyetlen vagy túl engedékeny volt, a határsértő helyett ő került hűvösre. Így bebiztosították a járőrök elszántságát, buzgalmát, harci kedvét.”
Kiskomlós mellett történt, hogy a határőrök annyira megvertek egy elkapott fiatalt, hogy az alegység parancsnoka orvoshoz küldte, de a fiatal a rabszállítóban meghalt. A jelentésbe az került be, a „határsértő erőszakosan lépett fel a határőrrel szemben, aki jogos önvédelemből cselekedett”. Beba Vechénél pedig egy fiatalember átjutott a román–magyar határon, a lovas járőr észrevette, utánaeredt, és magyar területen lelőtte. Amikor meglátta a magyar járőrt közeledni, otthagyta a holttestet, és visszavágtázott a román területre. Nagyon kellett sietnie, mert a magyarok feltartóztathatták volna. Az esetet mindkét ország katonai ügyészsége a határőrség bevonásával vizsgálta. A magyarok tiltakoztak, de végül átadták a holttestet. A román jelentésben az állt, hogy „a fiatalember támadott, egy villával akarta megölni a katonát”.
Iosif Costinaş temesvári újságíró az elsők között a foglalkozott a határsértőket ért kegyetlenkedésekkel. A forradalom után közzétette azoknak a katona- és szekus tiszteknek a névsorát, akik korábban fegyvert használtak, de az új struktúrában is vezető szerephez jutottak. Emlékek a nyugati határról és Vallomások a „zsákos” ezredesről címekkel publikált riportsorozatokban módszeresen feltárta többek között a moravicai határőrség parancsnokának kegyetlenkedéseit. Az ezredes nem kevesebb mint tizenhat rágalmazási és becsületsértési pert indított ellene.
Az újságíró 2002 júniusában nyomtalanul eltűnt.
