Egy mindenes feljegyzései (11. rész)

Megváltam a reggelizőtől, ahol eddig dolgoztam. Közös megegyezéssel, békében, bármit is jelentsen ez. Hogy valójában miért, majd egyszer elmondom. Vagy nem. Zavaros idők ezek.

Nem sokat tépelődtem, felültem egy buszra, és lementem a tópartra. Az első strandbüfében azonnal felvettek, már mehettem is a köpenyemért. Egyébként azon a strandon bármelyikhez bekopoghattam volna, mindegyik ugyanazé a csávóé. A régi iskolához tartozik, ő még megcsinálja okosba’, hogy három hónapból megoldja az évet.

Ez persze egy másik történet, mint az előző helyem. Itt nincs rózsametszegetés, szörpkészítés, próbafőzés a séffel, alapanyagok a kertből, békés kutyaszar-szedegetés, ágyneműcsere, piacra járás, haverkodás a hentesekkel és nyelvgyakorlás a vendégekkel – szóval semmi, ami változatossá tehet napi tíz-tizenkét órányi rakkolást. Ilyen lehet, mondjuk, cinket bányászni az Andokban.

Mindegy, két hetet csak ki lehet bírni. Vagy nem. Az elődöm tegnap húzta le a rolót. Nem szólt egy árva szót sem, csak meztelenre vetkőzött, kisétált a bódéból, át a strandon és a tömegen, bement a vízbe, és eltűnt a nádasban a kacsák között. Biztató perspektíva.

A pultig el sem jutok, azt két csaj viszi, egyetlen pillanatig sem titkolva az egymás és a világ iránti engesztelhetetlen gyűlöletüket, viszont iszonyú profin – a nyomukba sem érnék. Előkészítek, mosogatok és hordom az ipari mennyiségű szemetet hátra, amivel aztán majd lesz valami. A rendszer nem túl bonyolult. A sztenderdek mennek, lángos szigorúan növényi eredetű sajttal és valami tejfölnek nevezett híg lével, csupa kész- vagy félkész ételféle, a fejetlen hekk, vegáknak az elmaradhatatlan rántott sajt, botrányos panírok; szünet nélkül üvölt a mikró, ömlik a fritőzbe az egyre fáradtabb napraforgóolaj, kifelé a sör és a tisztázatlan eredetű borok. És viszik, mint ha ingyen lenne.

Egy mindenes feljegyzései (10. rész) - Magyar Hang

Egy haverom elment a munkaügyi hivatalba. Na, ott is érdemes lenne forgatni.

Odakint negyven fok, idebent hatvan, azt keveri egy ventilátor. Csúszkálunk a dzsuvában, a hűtők hörögnek, a forró olaj végigfröccsen a karomon, eleresztek egy b…meget meg némi hideg vizet, és tolom tovább. Az üzletvezető estére már eléggé elintézi magát, ilyenkor néha beleköt a vendégekbe – érezni a szezonvég forró leheletét, lassan mindenkire ráférne egy pszichiáter.

A személyzetet nem nagyon vegzálja. Állítólag egyszer bezárták éjszakára a bódéba, és hajnalban kapott egy pánikrohamot. Nem is nagyon kell, mindenki tudja a dolgát, és némán küzd az életéért. Literszám isszuk a vizet, itt senki nem piál. Ha valaki mégis, az vagy amatőr, vagy a vége felé tart. Már hamarébb sötétedik, lassan oszlik a tömeg. Zombiként támolygunk ki a faház mögé egy cigire.

Kint is nagyon durva a hőség, kapjuk a hátunkba is rendesen odabentről, a bűz húszméteres körzetben elviselhetetlen. Étel-, szemét- és mocsárszag. Kapunk néhány szánakozó pillantást a hazafelé indulóktól, de többnyire átnéznek rajtunk. Páriák vagyunk a társadalom legaljáról, alattunk már csak a hajléktalanok. De mi csak röhögünk: ha tudnák, hogy mit ettek egész nap, miközben egymás hegyén-hátán feküdtek a napon, nem lenne ekkora arcuk. Csoda, hogy élnek.

Csoda, hogy élek. Az élet egy csoda. A tulaj (aki egyébként szintén nem tulaj, hanem bérlő – így épül fel az embertelen arcú feudálkapitalizmus, legfelül azokkal a hatalomtól és pénztől megtébolyodott, műveletlen figurákkal, akik a világ, de legalábbis egy-egy kóceráj urainak hiszik magukat) megengedte, hogy felverjek egy sátrat a kertjében, így a szállásom is megoldódott. Éjszakai eső esetére pompás lesz, egyébiránt a szabad ég alatt alszom, előtte meg bámulom a csillagokat, ahogy hullanak. A világegyetem, már azon kívül, hogy tágul, ugye, hideg, érzéketlen, és semmiféle rendszer nincs benne. Isten persze jó fej, őt szeretem. Megteremtette például a tarajos sült, a sörényes hangyászt és a tengeri tehenet. Ámen.

Egy mindenes feljegyzései (9. rész) - Magyar Hang

Az oktatásba bele nem feccölt pénz két lábon járó következményei. Hamarosan veszélyesek lesznek, akár a mesterséges intelligencia.

Elolvastam két interjút az Artmagazinban, két kortárs képzőművésszel. Érdekesek voltak. Az egyikük Erwin Wurm. Nem különösebben tetszenek a művei és az sem, ahogyan beszél. A másik Julian Rosefeldt. Tetszik, amit csinál és az is, amiről beszél. Mindennek bizonyos szempontból semmi jelentősége nincs, és még összefüggés sem nagyon. Van a mű és a művész – mint magánember. És akkor még ott van a befogadó is ugye, aki valószínűleg szintén nem problémamentes.

Kedvelheti-e egyszerre és ugyanúgy Frida Kahlót és Makovecz Imrét? Nyírőt és Kerouacot? Esterházyt és Sütőt? És akkor ő most micsoda? Nyilas vagy trockista? Népnemzeti mucsai vagy zsidóbérenc? Vagy a négy együtt? És legfőképpen ki veszi magának a bátorságot, hogy ezt eldöntse, kinyilatkoztassa és ezzel egzisztenciákat, családokat, gyerekeket tegyen tönkre? Minden kurzusban jön egy pszichopata karrierista, és megmondja?

Eljöhetne már az idő, amikor ezek mindkét oldalról tömött sorokban elhúznak a csudába egy veszélyeshulladék-telepre, és ott ölik egymást tovább. És új szellemi, kulturális műhelyek nyílnának, a szabadság, a szerelem és a művészetek nevében. Isten nevében végső soron. Itt ébredtem fel. Elszunyókálhattam olvasás közben a kupéban, és mostanra az a kissé dülledt szemű, enyhén abszintszagú kalapos ember, aki mindezt kérdezte tőlem álmomban, nyomtalanul eltűnt.

Egy mindenes feljegyzései (7. rész) - Magyar Hang

Mick (73) körbeszáguldja a színpadot, Keith vigyorog, mint a vadalma, Ronnie dettó, Charlie meg kissé kataton módon püföl.

A megyeszékhelyre tartottam az antikváriushoz és a lóhoz. A büfében heti öt napra szerződtem, kettő az enyém. Az antikvárius nemrég a Balkánon járt egy kisebb küldöttség tagjaként, és valahol Macedóniában fogadta őket a polgármester is a figyelem ezer jelével kitüntetve őket a vacsoránál. Ahogy telt-múlt az idő, egyszer csak az antikvárius megkérdezte a polgármestert, valahogy így:

– És ön szerint Macedónia mennyire igyekszik az Európai Unióba?

– Hát, szerintem nem nagyon – válaszolta az elöljáró.

– És miért?

– Mert akkor most mi nem tudnánk ilyen nyugodtan dohányozni az asztalnál.

Az antikvárius most a boltja előtt ül egy kis asztalka mellett, körülötte dobozok. Régebben ékszerész volt, aztán átnyergelt a könyvekre és a bakelitekre. Jó, legyen vinyl. A bolt hamarosan találkozóhellyé vált, szellemi műhellyé, ugye, felolvasásokkal meg mindennel, ami az irodalommal jár. Hoz egy teát, kissé húzza a lábát. Nagyokat hallgatunk a déli melegben. Így is jó. Majd hirtelen azt mondja:

– Nincs jövőképem.

– Na, az most nekem sincs – vigasztalom.

– Mindig volt, de most, hogy így mondod, eltűnt. Lenyúlták, mint az aranyláncot. Talán feljelentést kellene tenni, ismeretlen tettes ellen. Egyébként meg észrevetted, minden a bizonytalanságról szól. Tervezni lehetetlen, nem is érdemes. Egy nap nem telik el, és valaki, valami szétcseszi az egészet. A kifordított világ sugárzása a csontjaidnál jár, a szavak már egészen mást jelentenek. Minden kiszámíthatatlanná vált, és ez nem magától generálódott és nem is öngerjesztő folyamat. A riasztó az, hogy tudatosnak tűnik. Egy jó kis összeesküvés-elmélet, az kéne még, mi? Olyanok sincsenek már. Mindegyik gyakorlattá változott, miközben elrepült az életünk. Szorongás, magány, öregedés, elszegényedés, végül halál. Ez vár ránk, haver. És mintha itt sem lettünk volna.

Egy mindenes feljegyzései (8. rész) - Magyar Hang

Döbbenet, ami a Balatonnál megy, de ebből a bulizni járó turisták mit sem látnak. Az illúziók mögötti összefeszülések egyre nyilvánvalóbbak.

Így beszélgettünk. Elbúcsúztam az antikváriustól, és átballagtam a szomszédos önkiszolgáló étterembe. Nem tudom, van-e még ilyen az országban. Főzelék, egy kis szaft, húzod végig a tálcádat az alumíniumrácsos pulton, egy szelet kenyér, kancsóban víz.

Aztán átmegyek a lóhoz. Régen, egyszer volt lovunk. Ugyanilyen szürke, félvér, mint ez itt, a Rozi. Vele van dolgom a forgatásnak ezen a napján. Arra a régi lóra gondolok, a csontjai is elporladtak már, akár a régi kutyáké, a Tücsöké és a Bercié, akiket egy rohadék vadász lőtt ki, mert a törvény az törvény. Néha. Aztán sokáig nem is gondoltam a lovakra. Elöl harap, hátul rúg, középen ráz, mi közöm ehhez.

De most, hogy az egész délutánt vele töltöm ebben a jelenetben, és az oldalának támaszkodva mélyen beszívom az illatát, amíg várom a tesséket, valami nagyon mélyről érkezik, és úgy indít meg, hogy ez már nem egy jelenet egy filmből, illetve igen, de ez a film már az én életem, és tessék, és csak forog és forog tovább, ki tudja, hová még és meddig.