Egy mindenes feljegyzései (20. rész)

Jobban vagyok. Talán. Mindenesetre már legalább három órája nem gondoltam a halálra. Megyek körbe a kertben, őszi rovancs. Van, aminek éppen ideje, szokás szerinti, és akad, ami kissé meghökkentő. Például, hogy szépen növekszik még három padlizsán, és a tetejébe még virágzik is újra a növény. Na de, ahogy Sisso mondta oly találóan, nyősz van még mindig, és én, a botcsinálta, ám az évek során vastag, kérges törzzsé váló Drakula, határtalanul élvezem. A kézfejemmel letörlöm a számról a gránátalma levének vöröslő vérét. Lassan lepottyannak az utolsó, egy váratlan rovarinvázió következményeként már le nem szedett paradicsomok, hogy aztán a magokból késő tavasszal majd új életek sarjadjanak (ó, minő csodás és egyben fájdalmas közhely), a szárak, miként az uborkáké meg mennek a komposztra. Még mindig vagy száz magányos tárgy van elöl, évek hordalékai.

A főnök nagy gyűjtögető volt egy időben, ha egyszer elmegy innen, ahogyan azt mind eltökéltebben tervezi, kamionok kellenek majd, és raktárak, vagy szétosztja az egészet, mindenesetre én addig is apránként behordom mindet a pajtába, nehogy már tönkremenjenek itt nekem, elég, ha én vagyok a szélén. Egyelőre végeztünk a fafeldolgozással, amíg nem jön egy újabb adag, be kell zsákolni az ipari mennyiségű fűrészport, mert úgy nézünk már ki, mint egy fűrészmalom udvara valahol Washington államban, ahol egy kínai csaj keveri a kártyákat és töri darabokra a szíveket, és biztonságba helyezem a rengeteg leesett kérget, mielőtt megjönnének a temetési zenéhez hasonlatos novemberi esők, mert hónapokig jók lesznek majd a begyújtáshoz.

Egy mindenes feljegyzései (19. rész) - Magyar Hang

A falu, ahol lélegzem, olyan, mint a halálsor. A fiatalok kitántorogtak, az öregek meghaltak, a nyaralók hazamentek.

A fűrészpor elajándékozása nem lesz egyszerű feladat, bár nálam például egy időben remekül bevált természetes szigetelőanyagként a szalma alá az állatoknak – de itt már alig laknak állatok, mondjuk, a szomszédban akadnak, irgalmatlan bűzt árasztva, mintha ez velejáró lenne, plusz még a korzózó patkányok. Lassan teleltetni kell a leandereket, a mocsári hibiszkuszt, a citromillatú muskátlit és a kedvencemet, a püspöklilán virágzó bougainvilleát. Cserébe vettem a piacon árvácskákat, bordót, lilát, sárgát, fehéret, cifrát. Bárhová vetődjem is a környéken, minden évben ugyanattól az árustól vásárolok, megbízható díler, akkora fejük van azoknak az árvácskáknak, mint egy növendék macskának, garantáltan kihúzzák a telet, és mosolyogva hozzák az újabbnál újabb virágokat, és biztatóan virágoznak nekem akkor is, amikor a legrövidebbek a nappalok és a leghosszabb a kétségbeesés.

Én meg lefújom róluk a havat, és a pihék és szemcsék az orromra szállnak, meg a szemembe, mint gyorsan megfagyott könnyek. Addig is, a rózsák már megint nagyot mennek, érik és hull a vadcitrom, amit ugyanúgy bele lehet facsarni egy pohár vízbe, mint megszelídült rokonát, a különbség annyi, hogy ezek itt hatalmas tüskéket növesztenek az ágaikon – egészséges védekezési mechanizmus, mint oly sok más növénynél. A fű közben egyre csak nő, nincs mese, neki kell menni megint. Hoztam benzint, ára az egekben, még szerencse, hogy nincs infláció, mi lenne, ha lenne – bizonyára óvadékra gyűjt az olajipar.

Összetett évszak ez a nyősz, na, néha már befűtök és nyírni kell a füvet is, és el ne felejtsem kihúzni a szelektív kukát, azt csak havonta egyszer ürítik, de jó hogy van, és jár mellé kukás, itt még akad egyelőre. Más ugyan nagyon nincs ebben a döglődő faluban, a közeli kisvárosba járok be néha vásárolni, ott látom, nemcsak a benzin drágul naponta, hanem minden, az ételek, az italok és persze a másfajta kényszerbetegségben szenvedő politikai felállás ultráinak legnagyobb látványellensége, a cigi. Minderről persze nagy a kuss, akkora, mint itt esténként.

Egy mindenes feljegyzései (18. rész) - Magyar Hang

Nem véletlen a sok adunk. A főzés adás. Szeretet. Különben egye meg a fene.

A becsavarodás elkerülésére stratégiát dolgoztam ki azzal az elképzeléssel, hogy ezúttal kivételesen át is emelem azt a valóságba. Elképzelésnek nevezem, és nem szent elhatározásnak, fogadalomnak meg ilyesmiknek, mert azokból csak a baj lesz, ha nem jön össze, következik a lelkiismeret-furdalás, az önbecsülés pedig ismét lemegy a vakond kecójába. Elsőként beiratkoztam egy minden tekintetben felfrissítő angolnyelv-tanfolyamra. Mert a nyelvtanomban gigászi lyukak tátonganak, és a szókincsemnek is van még kifutása. Az első órákat kimondottan élveztem, kiscsoportosak vagyunk, a tanárunk remek, és ami a legjobb, munkafüzetek helyett feszt beszélhetünk. Mert a módszerek miatt általában itt áll meg a tudomány.

És most huss, már el is telt másfél óra az alkonyból, a holtig való tanulás őszinte híveinek nagy családjában, a sötétben susognak a vadgesztenyefák. A kurzust egyébként a Káli-medence Népfőiskola szervezte, amely nem egy milliárdokból felpumpált káderképző, hanem valóban a nép főiskoláztatására hajt, és a részvétel ingyenes. Gondoltam még, hogy egyúttal elmegyek egy másik tanfolyamra is, és elsajátítom a transzcendentális meditáció alapjait is, ami minimum a Beatles és David Lynch óta foglalkoztat, de ott százezerbe kerül négyszer másfél óra, hogy aztán a végén a Mester a füledbe súgjon egy mantrát, mondjuk, supreme, a legfelsőbb (hatalom).

Egy mindenes feljegyzései (13. rész) - Magyar Hang

Az Úr ügyel az ilyen idiótákra is, akik egy, a háta mögötti faluban szagolják a reggelt, az életre szomjasan, a halál torkában.

Ez így majdnem olyan gyanúsnak tűnik, mint Osho orgiái és Rolls-Royce-ai – de persze tévedhetek, mint oly gyakran. A jelen körülmények szorításában azt hiszem, inkább nekimegyek magam, legfeljebb benne maradok, mint az egyszeri kontár a kőművesdekoltázsával az LSD-ben. Nagyjából mindegy. Madáretetésre felkészülni! Addig is felruház a rock and roll áruház. Mindennel, ami kell. Egyre kevesebb a vágy, és egyre több a tűnődés.

Mindez onnan jut eszembe, hogy megérkezett Poós Zoli legújabb könyve, a Rock and roll áruház (Ez a divat 1957–2000). A szerzőt kölyökkutya korától ismerem, ezért a Zolizás itten. Rendes battonyai gyereknek indult, és maradhatott volna is az, ám végül eljutott Nemesmedvesig – ezt a bonmotot sosem hagyom ki, akkor sem, amikor már unom magamat, mert esetünkben, ugye, ez egy út végigjárását jelenti, egészen Budapestig. Onnan meg persze csillagtúrák a világba, de az egy másik kávéház.

Néha belekerülök a könyveibe, mint most is, a westerncsizmáról szóló fejezetbe. Így: „Valamikor a nyolcvanas évek második felében tűntek fel Pest utcáin a westerncsizmás alternatívok, akik úgy tudtak megállni a Ráday Klubban a Sexepil-koncertek előtt, mintha Bowie-ra, Robert Smith-re vagy éppen Siouxsie-ra várnának, hogy megmutassák nekik a közeli Vásárcsarnokot, ahol előttük néhány évvel paprikafüzért vett a Vaslady.” Azért lássuk be, ez egy jó mondat. Egyébként az utána következők is jók, csak azokat most nem írom ide. És egyébként pontos is.

Egy mindenes feljegyzései (11. rész) - Magyar Hang

Ha tudnák, hogy mit ettek egész nap, miközben egymás hegyén-hátán feküdtek a napon, nem lenne ekkora arcuk. Csoda, hogy élnek.

Volt úgy, hogy lenéztem a színpadról, és magamat láttam, megsokszorozódva. Para. Hogy egyrészt felelősség, másrészt mit hagytam kihasználatlanul, azt csak most értem, mint Bergmant. (Mert közben megvolt a Jelenetek egy házasságból is a tévében, és a dialógusok szétcsapták a fejemet.) Na de, ebben a könyvben minden már-már szociografikusan pontos, hátteres és ellenállhatatlanul vicces.

Mert egy ilyen művet meg lehet írni úgy is, hogy a celebek is majdnem értsék, meg úgy is, hogy a szerző nem elégszik meg a felszín kapirgálásával, és korrajzot is skiccel mindjárt biztos és könnyű kézzel, utánajár, hogy hol a vérben gyártottak steppelt otthonkát (ezt a becéző formát sem unom meg soha), emlékszik, hogy az említett ruhadarab hol végezte általában (vízóraakna) és szépen megosztja közben az évek során felhalmozódott tudását a különféle pop- és rockzenei elágazásokról. És közben az ávós bőrkabát műleírásától a centrumos szatyron át eljutunk egészen a patacipőig. És még most is nevetek közben, boldogan.

Miközben pedig a zenekari póló viselésének mélylélektanáról és a társadalmi (szét)tagozódásra utaló földrajzi meghatározásokról olvasok, bevillan, mint egy mentális mentőcsónak, hogy még sincs minden veszve. Mert én még/már nyugodt szívvel vehetem fel a Ramones-pólómat, mert ez nálam még a rock ’n’ roll életérzésnek a trikóval együtt fakuló, agyonmosott darabja, ami nyomokban szabadságot is tartalmaz, és nem pusztán ornamentika. A fiatalok már nehezebb helyzetben vannak, de ez legyen a legnagyobb bajuk.