A szokásos reggeli betevő Tisza Katám után tápászkodom, kávé után nézek. Rákaptam nagyon, akár a csokoládéra, nyilván a vesztemet érzem. Mert hogy az a hír pörög most nagyon, hogy hamarosan ezek sem lesznek majd, kipusztulnak a cserjék, kész, vége. Carpe diem, forralom a vizet. Odakint sötét. Idebent még az előbb olvasott bejegyzés. Bántalmazások, agresszió, nemek háborúja, ezek mennek a fejemben. Azért lehet, mert erős, jó írás megint.
Engem mostanában a pszichoterror foglalkoztat leginkább, nem kell ahhoz pofozkodni, hogy Horrorházán elszabaduljon a pokol, simán ki lehet nyírni valakit fojtogatásra utaló külsérelmi nyomok hátrahagyása nélkül is, a helyszínelő meg néz hülyén, aztán összerándul a gyomra a lépcsőházban, mert már várják otthon. Ennél a magány is jobb, gondolom most, és megetetem a macskákat, mert ők is lekászálódtak közben a magasból. Ugyanis mostanában a biliárdasztalon alszunk mind a hárman, ezt találtam ki. Feldobtam rá a matracot, egy csomó pokrócot, párnákat, könyveket, olvasólámpát, jó kis hely. Vacok. A meleg is felfelé száll, ha majd lesz. Egyelőre nem nagyon fűtök, takarékoskodom a fával. Egy para van, a benga csillár pont a fejem fölött, de csak felrakták rendesen. Ha meg nem, akkor egyből ravatal. De errefelé ritka a földrengés. Árvíz sincs soha, a vulkánok kihűltek, sehol egy cunami.
Egy mindenes feljegyzései (21. rész) - Magyar Hang
Elhatároztam, hogy nyaralni megyek, és erre ez az október felettébb alkalmasnak látszott.
Nyugi van. Tekerek egy cigit, bedobom a vitaminokat. Világosodik. Világosodom. Ma nem megyek sehova, nekimegyek hát a délelőttnek. Kicsit meglököm, elveszíti az egyensúlyát. Én is elhagytam az enyémet, égre-földre keresem, benézek a bútorok alá, titkos rekeszekben kutatok, de egyelőre sehol.
Néhány héttel ezelőtt önmagam számára is váratlanul elővettem a regényemet, azzal piszmogok. Egy példány valahogy átvészelte az elmúlt évtizedet, a többivel begyújtottam. Nem azért, mert nem tetszett, kiadó is akadt volna. De egy könyv is lehet homokmandala, ha létrehoztad, azzal kész, viheti a víz. Vagy a tűz. Vagy a szél. Megtetted, amit megtehettél. A világ meg közben olyan, amilyennek álmodod. Tele illúzióval, akár a szerelem. Persze mindkettőben élni kellene. Különben elég nehéz úgy varázsolni, hogy kiszaltózzon a bugyijából. Jobban hiszek egy távkapcsolóban, mint egy távkapcsolatban. A hiány, az a szörnyű, nem a magány. Be is nyomok egy gombot a háttértévézéshez, valami sorozat megy, ahogy szokott. Egyébként ezek a maiak többnyire már elég érdekesek, leszámítva persze a régi iskola végeérhetetlen szappanoperáit. És mindannyian David Lynch köpönyegéből bújtak elő, de ez nem baj.
Az már nagyobb, hogy bedöglik a klaviatúrához tartozó vezeték, pontosabban a végén az a kis izé, a lelke, vagy mi. Átballagok a szomszédasszonyhoz, hogy kölcsönkérjem a laptopját, mázlim van, éppen otthon találom, itt, ahol a madár se jár. Nem könnyű bejutni hozzá, mert a kínai csengője természetesen nem működik (mindenkinek ugyanilyen kínai csengője van az utcában, és egyik sem működik), a kis kolompnak, amely hangjától megbolondul a környék összes kutyája, beszigszalagozta a nyelvét, a telefonját eldobta valahol és a biztonság kedvéért még baromi hangosan nyomat valami jó zenét, ami éppen elkezd érdekelni, amikor beenged.
Egy mindenes feljegyzései (20. rész) - Magyar Hang
A becsavarodás elkerülésére stratégiát dolgoztam ki azzal az elképzeléssel, hogy ezúttal kivételesen át is emelem azt a valóságba.
Beszélgetünk is egy kicsit, és egyszer csak azon kapom magam, hogy éppen azt mondom, ki tudja, miért, hogy néha szeretnék egyszerűbb lenni, mire ő meg azt, hogy neked legalább vannak érzelmeid, hát másom sincs már nagyon, mondom erre én, viszont azokból tényleg van doszt, de azért tagadhatatlanul jólesik, hogy így gondolja, nem szoktunk mi ilyesmiről szót váltani; ha néha összefutunk, inkább nevetgélünk egy kicsit, mert az is fontos, de most már nem is akarok annyira egyszerűbb lenni, jó nekem ilyen bonyolultan is, bár néha tényleg fárasztó.
Hazatérek a zsákmánnyal, és írok gyorsan két verset tollal papírra, mielőtt visszaülnék a regényhez, ez is pár héttel ezelőtt kezdődött újra vagy huszonöt év után, nem értem, mert egyébként minden összeomlik körülöttem, de élvezem. Leülök és írok. Aztán fényképezek. Aztán olvasok. Aztán be- és rám sötétedik. Alszom. Kimosatom az agysejtjeim között hancúrozó fehérjéket. Mert hétvége van. Hét közben hatkor kelek, felülök a buszra, aztán egy másikra, megyek a szakácsiskolába. Néha örülök neki, néha meg nem annyira. A holtig való tanulás őszinte híveként bírom. Egy nap öt óra szakmai angol, az jó, hogy érdekelni kezd a matematika, az is.
De van az úgy is néha, hogy rám tör a minek és a miért. Hogy nem hoz már lázba a kora protestáns rakkolási mánia, inkább csak szemlélődnék célok, tervek és legfőképpen vágyak nélkül. Így ülünk mi ketten azokon a buszokon, míg veri az eső a párás ablakot, minden értelemben kilátástalanul. Persze mindig más volna jó, repülő helyett hajó, meg ilyenek. Most például egy másik buszon lenne jó, egy ütött-kopott, rozsdás MAN dízelen, valahol egy görög szigeten égzengéses ciripelésben, istennők lábnyomait keresve várni, hogy jöjjön az este. De főzni is jó, ha az ember talál egy jó kis helyet.
Egy mindenes feljegyzései (19. rész) - Magyar Hang
A falu, ahol lélegzem, olyan, mint a halálsor. A fiatalok kitántorogtak, az öregek meghaltak, a nyaralók hazamentek.
Olvasom, hogy Madonna éppen személyi séfet keres, évi negyven misiért, kósert kéne neki főzni, meg olaszt és thait, esetleg összedobni egy szusit, és Lisszabonban kéne lógni vele – azt hiszem, ez menne, és még bírom is a csajt. Ez a legjobb állásajánlat a görögországi macskafelvigyázás óta. Addig is, míg eldől a sorsom, a David Lynch-univerzum egy újabb bolygóját kutatom érdeklődéssel elegy kíváncsisággal.
A könyv címe Aminek álmodom, írta maga a mester és Kristine McKenna újságíró, az apró betűk dacára jó dagi, több mint hatszáz oldal, elleszek vele egy darabig. Életrajz, ám mivel a Lynché, hát olyan is. Azt találták ki, hogy megszólalnak benne a nők és a haverok, elmondják Lynchről, amit gondolnak vagy tudnak, ő meg kommentál, reflektál és még ki tudja, mi mindent csinál, hogy összeálljon egy kerek és persze izgalmas történet művekről és lélekről, szokás szerint nagyjából úgy, mintha a szürrealistákat beíratták volna egy transzcendentális meditációs kurzusra. Mert Lynch is önmagával minimum kettesben ül azon a buszon, ahol a szépség a sofőr, a szörnyeteg a kalauz, és tépnek végig a Mulholland Drive-on, ahol senkiről nem tudni, hogy kicsoda valójában és mi a fene történik majd a következő pillanatban. Jó, esetleg a Tuskó Lady.
Egy mindenes feljegyzései (14. rész) - Magyar Hang
Belegondolni is borzalmas, mivel etethetik a gyárakban azokat a nyomorultakat, akik néhány hét alatt akkora melleket növesztenek, mint Anita Ekberg.
A mű gazdagon illusztrált, fekete-fehér fotográfiákkal, inkább dokumentációs célzattal mint albumszerűen, az egyik kedvencemnél, amely egy lepukkant bérkocsit örökít meg, aganccsal a tetején, és az álcázott művésszel az első ülésen a következő a képaláírás: Lynch és a haverja a Twin Peaks forgatásán, 1989. „Ezt külön a Twin Peakshez találtuk ki. Ez a Tim and Tom’s Taxi Dermy, egy taxivállalat, amely állatok kitömésével is foglalkozik… nem hiszem, hogy végül bekerült a műsorba.” Mert az sosem baj, ha valaki elenged valami olyasmit, amiért más odaadná a fél karját. Az Aminek álmodom rendkívül szórakoztató történet gyerekkortól a jövőbe látásig olyannyira, hogy megyek is fel vele a magasba a macskák népe mellé, ezt meg majd folytatom innen, rémálmokról és deja vu-kről, kék bársonyokról, vörös szőnyegekről, óriásokról és törpékről.
A sorozat többi részét itt olvashatja. Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 25. számában jelent meg, 2018. november 2-án. Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon!
