„Állnak a megállóban megszomorodva, lehajtott fejjel, így várják a sorsukat”

„Állnak a megállóban megszomorodva, lehajtott fejjel, így várják a sorsukat”

Paolo Bignami hazamegy Olaszországba nyugdíjasnak, ha nyer a Fidesz (Fotó: Magyar Hang/Végh László)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Jászdózsa új vasútállomásán akkor lepődtünk meg a legjobban, amikor egy emberi lábnyomra bukkantunk. Nehéz elképzelni, de ezek szerint van valaki, aki kigyalogol ide, a település peremére, végigméri a földbe állított síndarabra rögzített két emléktáblát – a vonal századik, illetve száztizedik évfordulójáról emlékeznek meg, tökéletesen egyforma szöveggel –, megpróbálja kinyitni a semmibe rakott gyufásdobozként festő állomásépület várótermének beragadt ajtaját, hogy ott aztán az összehegesztett iskolai székeken megvárja az egyetlen vágányon begördülő jaszi vonatot. A Vámosgyörktől Szolnokig húzódó, 86-os számú mellékvonalon végighaladó járat egy és háromnegyed óra alatt döcög keresztül a Jászságon, innen a beceneve.

Csend van, és olyan erősen fúj át a szél a vágány felett, hogy az állomás kukájába tett kanárisárga szemeteszsák zászlóként lengedez. A fuvallat semmit nem borít ki a szemetesből, az ugyanis üres, így a lábnyom alighanem azé a vasúti alkalmazotté lehetett, aki valamikor idejött, és mielőtt sarkon fordult volna, kicserélte az üres zsákot egy másikra, meg persze kihelyezte az új, a zacskóval színben harmonizáló „covid menetrendet”. A koronavírus-járvány beköszönte óta ezen a vonalon a hét vonatpárból egy helyett pótlóbusz közlekedik. Ez még egészen jó arány, ám mint a legtöbb szárnyvonal, ahol bevezették ezt a módosítást, a 86-os is rendre rákerül azoknak a mellékvonalaknak a listájára, amelyeken vagy járatokat terveztek ritkítani, vagy felmerült a vonal bezárásának lehetősége.

De a jaszi valahogy mindig megúszta. Talán a „gyárfüggők” miatt. Róluk Osváth Viktor mesél nekünk, aki családjával mint valami jelenés tűnt fel az állomáshoz vezető utca végén. – Ezt az épületet két éve újították fel, mi nem is szoktunk közlekedni, csak most rendkívüli helyzet alakult ki, ezért muszáj, infarktust kapott az édesapám – mondja. Először Szolnokra mennek, az Jászdózsától másfél óra, utána még két átszállás és még legalább két és fél óra, és máris Kiskunmajsán vannak. A család pechjére most pótlóbusz jön, pedig négyéves kislányuk, Dorina jobban szereti a vonatot.
– Mit látsz a vonatról? – kérdi anyukája, Nagy Brigitta.
– Nyuszit, őzikét, pacit – sorolja a kislány.
– Szép a vonal? – kérdezzük.
– Hát, Jászladány, Jászkisér… – sorolja Brigitta olyan hangsúllyal, hogy aki nem járt a jaszi vonalán, annak is legyen meg mindjárt a benyomása. De azért hozzáteszi: „Kinek mi a szép.”

– Sok a gyárfüggő ember itt – teszi hozzá a férje.
– Gyárfüggő?
– Állnak a megállóban megszomorodva, lehajtott fejjel. Így várják a sorsukat. Tudják, hogy máma ők csak állnak és legóznak a szalag mellett. És ugyanígy jönnek haza is, hisz másnap indul ugyanez. Szerintem rendesen meg vannak betegedve, ha nem mehetnek dolgozni.

Osváthék nem gyárfüggők. Ők úgy dolgozzák végig az életünk java részét, hogy hozzák-viszik őket, de hamarosan elmennek Jászdózsáról, „ahogy sok fiatal, és ugyanazért, a megélhetés miatt”. – Itt már csak a gyárfüggők maradnak majd – állapítja meg Viktor, és megy is, mert bekanyarodik az állomás mellé a pótlóbusz. Két ember ül rajta: a sofőr és a kalauz.

*

Felújították Zagyvarékas állomását is a közelmúltban. Pontosabban építettek egy esőbeállót a régi váró mellé – amit már nem lopnak el nap mint nap, mint annak idején, a 2000-es években. A vasútállomás valamikori épületében pedig laknak, vagy valaha laktak, ezt most nem tudtuk eldönteni: a csend ugyanolyan sűrű erre, mint a kerítést benövő bokor. Ám egyszer csak berobog a szolnoki járat, és mivel hegy, domb, de még bucka sincs a közelben, így aztán innen is látszik, hogy jókora porfelhőt kavart maga mögött. Két utas, anya és lánya száll le, de ők sem a por, hanem a szél miatt aggódnak, szavukat is alig hallani a süvöltéstől.

– Sok járat kiesik, amiket törölnek, ha pedig hűvösebb van, késnek a vonatok. Meg vannak járatok, amelyek eltűnnek – számol be az anyuka. Mesél aztán a pótlóbuszról is, ami kétperces fedésben indul a vonattal. – Ötvennyolckor indul a busz, és egészkor a vonal, valahogy így is érnek be.
– De ennek mi az oka?
– Nem tudom, nincs rá magyarázat – mondja nevetve. Távozóban még hallani, ahogy a kislány arról beszél, hogy ha itt lent így fúj a szél, akkor ott fent, a vezetékeknél mennyire erős lehet a fuvallat.

*

Szellőhát megállónál nincs vezeték, itt nem jár sem emeletes, sem elektromos vonat. Itt nem újítják fel az állomást, mint Újszásznál, nem helyezik át, mint Jászdózsánál, és nem firkálják össze a váróterem kopott vakolatú falait, ahogy Szászbereknél. De csak azért, mert Szellőháton nincs semmi az állomáson, csak egy kuka – benne az új kanárisárga menetrenddel –, egy tábla és ahogy a nevéből is adódik: szél. Persze egykor volt az állomáson bódé, csak ellopták. Egy pad is állt odakint, amit aztán mindenestül elvitt valaki. Volt aztán még az egykori majorságból majd téeszből Jászkisér tanyavilágává lett településrészén egy hirdetőtábla is, de annak is lába kélt. Bodor Tiborné Katalin már csak a csonkjait tudja megmutatni, meg tanácstalanul széttárni a kezét, hogy ő aztán el sem tudja képzelni, kinek kellett, és mire. Ugyanígy nem tud mit kezdeni a pótlóbuszokkal sem, persze Szellőháton úgy általában a közlekedéssel komoly gondok vannak. – Ha nincs iskola, akkor ki vagyunk lőve – kezd bele a panaszba, aztán elmeséli, hogyan utaznak ilyenkor: bemennek valahogy Jászkisérre, aztán onnan este tudnak csak visszajönni.

– Én itt nőttem fel, de most már nem jó. Annak idején jó volt – jelzi Katalin, aki úgy emlékszik, hogy gyerekkorában 100-an lakhattak a falutól mintegy 5 kilométerre húzódó tanyasi részen, most úgy tippel, hogy a fele lehet a lakosságszám. – Kieső rész vagyunk – meséli, majd ecsetelni kezdi a különösen elhanyagolt „középső sor” problémáit. Volt, hogy ők vezették ki a mentőautót, amit aztán ki is toltak, mert elakadt a sárban. Ha fát hoznak, Szellőhát elején, a főút mellett rakodnak le, mert lehet, hogy máshol besüppedne a teherautó. – Nem tudjuk, mi lesz, de innen menekülni kell – mondja befejezésül. Mivel ő is, unokái is, mi is didergünk, meg kell kérdeznünk.
– A szél miatt hívják Szellőhátnak ezt a helyet?
– Persze. Itt olyan még nem volt, hogy ne fújna.

Bodorék mennek, mi maradunk. Leégett tarló mellett állunk, közte gumiabroncsok. A terület gazdája, Duka Róbert szerint itt „jó is, meg rossz is”. Jó, mert csend van.
– De nem félelmetes?
– A nádat azért égettem fel, mert este nagyon zörgette a szél. A feleségem nagyon félt tőle – számol be Róbert, aztán egy levegővétellel már a másik problémát hozza fel. – Nem áll meg itt szinte semmilyen vonat, úgyhogy aki biciklivel megy, azt elfújja a szél, egy erős sodrás, és vége – aztán kifakad: – Azt kellene látni, hogy itt emberek élnek. – Méghozzá Róbert szerint fainak, akik ugyan szegények, de iciripiciri hiba sincsen bennük, kiváltképp az „olaszban, aki a kastélyban lakik”.
– Olyan ember ő, mint a Michael Jackson – jegyzi meg.
– Amennyiben?
– Százévente születik ilyen. Menjenek, nézzék meg ott – és ezzel a hátunk mögé mutat.

Aranyló fűz takarja az épületet, de olyan sűrűn, hogy kétszer kérdezünk vissza, biztos laknak-e az ingatlanban. – Igen, de már készülődik el – mondja Róbert. „Az olasz”, Paolo Bignami tényleg készülődik: ha a választáson nyer a Fidesz–KDNP, akkor szerinte vége Magyarországnak, így hazamegy nyugdíjasnak. Itthagyja Szellőhátat, amibe még 2001-ben szerelmesedett bele, amikor turistaként járt itt. Aztán állami földet bérelt, 450 fejőstehene volt, 38 alkalmazottja. Dallamos, olaszos hanglejtéssel beszél a „gyönyörű magyar földről” és a valaha virágzó gazdaságáról, miközben egy üres, gázolajszagú szerelőműhelyben ülünk, ahol már javítani is alig van mit. Ugyanis 2015-ben lejárt Paolo bérleti szerződése, és hiába voltak tervei, hiába biztosította 2007-ben a vizet ingyen az összes szellőhátinak, amikor beomlott itt a kút: nem hosszabbíthatott. Paolo persze pereskedett, leveleket írt, Brüsszelhez fordult, de hát mire a bürokrácia is belátta, hogy az olasznak van igaza, addigra mindent el kellett adnia, mindenkit el kellett bocsátania.

– Mi lesz, ha elmegy?
– Nem tudom. Ha visszakapnám a földet, mégis mit csinálnék? Nincs jószág, nincs gép. Nincs ember se már.
– És akkor lesz az ittenieknek vize?
– A kút itt marad. De nem tudom, hogy mit kezd vele, aki megveszi.

Megzördül Paolo műhelyének vasajtaja. De nem vevő jött, csak az eddiginél is erősebb szél ráncigálta meg egy kicsit.

A cikk a Helyközi járat program keretében valósult meg, amely a Partizán támogatásával jött létre, hat magyar szerkesztőség projektjeként. Ha teheti, támogassa munkánkat. Támogatással és ötletekkel kapcsolatban írjon a helykozijarat@gmail.com címre.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/8. számában jelent meg február 18-án.