Jönnek a birkák mindahányan, amikor megállok a kocsival a Szentes melletti tanyán. Nem félnek az embertől, talán tudják, hogy itt biztosan nem lesz belőlük birkapörkölt. Bár én ezt kicsit fájlalom. Fűnyíróként éldegélik az életüket, amíg az tart. Mert ehhez a gazdájuk, Szabó Csaba ragaszkodik.
Ő ezt írta az interneten: „Örömmel átadom a három évtizednyi tapasztalásom bárkinek, aki szeretne akár önfenntartóan élni távol a világ zajától, akár egy önműködő biokertben mások szolgálatára és boldogságára, mint jómagam. Én annak idején szinte üres tarisznyával kezdtem neki megtapasztalni ezt az életformát, így tudom, mekkora öröm lehet, ha az ember bátran, tudással és tapasztalással vág neki a világnak. (…)”
A koronavírus miatt – megközelítő számot sem tudok mondani, pedig kutattam utána rendesen – sokan készülnek falvakba, tanyákra költözni a városokból az önellátás reményében. Jönnek ide is, szép számmal, hogy tanuljanak.
Miután a kedves vizslát, Bogyót unottá simogatom, mindenféle salátákat kóstolgatunk, csendben. Mármint Csaba és én. Van köztük takana is, többféle. Ez egy Japánból származó saláta, ami nagyon finom, kicsit mustáros ízű, de ez a kutyát nem érdekli. Csaba még szűkszavú, ezért idemásolom egy másik gondolatát: „A kert, ahol nincs idő, emberi idő, a biokert a szeretet kertje, és ahol szeretet van, ott nincs idő. Csak létezés, ami maga az élet.”
Az üres tarisznyáról kérdezem. 1988-ban végzett kertészeti szakközépiskolában, azt mondja, nem tanultak a bióról semmit. „Nem volt fogalmuk arról az iskolában, hogyan lehetne mérgek nélkül zöldséget termelni. Úgyhogy nem volt más, mint a tapasztalás” – közli. Én meg azt kérdezem, hogy a sok kiköltözni vágyó mire vállalkozik. Azt válaszolja, öngyilkosság ezt megtenni tudás nélkül. Merthogy nem lehet YouTube-ról megtanulni semmit. Se kerékpározni, se úszni, se gazdálkodni. El kell menni tapasztalni.
Csabánál járt egy tanárnő a Szent István Egyetemről, akin látszott, hogy soha életében nem dolgozott növénnyel. Amit csinált, újra kellett csinálni, mert az megölte volna a növényeket. A férfi szerint az kevés, ha az ember elmegy iskolába, mert a kertészkedést „leginkább csinálni kell”. „Régen ezért volt az inas és mester kapcsolata – mondja. Az inas, aki tanulni akart, elment a mesterhez, két évig figyelt, gyakorolt és kitanulta a szakmát. És jó esetben utána még körbejárta fél Európát, hogy további mestereknél tanuljon. Ma meg – némi túlzással – egy OKJ-s tanfolyamon 20 perc alatt bádogos lesz az ember papíron.” Itt tartunk. Csaba szerint az ember elszakadt a földtől a rendszerváltás után. Mert előtte még volt gyökere. Mert előtte még volt minden családnak földje, ha más nem, hobbikertje. Vidéken. Mára mégis megfordult a világ, nagyon sokan szeretnének vidékre költözni, őt is sokan keresik meg azért, hogy tanuljanak.
– De vajon hány ember fog valóban kiköltözni? – teszi fel a kérdést. Mert szerinte a legtöbbnek csak romantikus álom kint élni, azután inkább megrettennek. Az persze tény, hogy a tendencia erősödik a covid következtében. Sokan rájöttek – teszi hozzá –, hogy a város nem tudja megóvni az embereket. Mert ha bezár a multi, akkor nincs mit enni. „Legfeljebb egymást tudják megenni… És akkor azt gondolják, hogyha kijjebb költöznek, akkor ott van esélyük.”
– Akkor nálad tavasztól őszig hetente vannak önkéntesek? – kérdezem.
– Főleg szezonban szoktam önkénteseket kérni, amikor rengeteg munka van. Most májusban is jönnek hozzám, bár akkor sok munka nem lesz. Majd beszélgetünk, dolgozgatunk, filozofálunk.
– A szoktam kérni mit jelent?
– Kiírtam a biokertes Facebook-oldalamra, hogy aki szeretne tanulni, tapasztalni, azt szívesen látom. Kap kosztot, kvártélyt, és megtapasztalhatja, milyen így élni. Olyanok jönnek, akik ilyen életformában gondolkoznak, vagyis reménybeli kiköltözők, illetve olyanok, akiknek már van földjük, és szeretnének önellátók lenni.
Az, hogy hány ember lépi ezt meg, azt nagyon nehéz megmondani. Van, aki önellátásban gondolkodik, más meg szeretne élni belőle úgy, hogy nincsen másik munkahelye. Csaba szerint a teljes önellátás nagyon nehéz dolog. „Mert például nekem is van Facebook-oldalam. Amihez számítógép kell. Amihez áramra van szükség. Az ember nem tud úgy kiszakadni a természetbe, hogy kimegy a jurtájába, és ott megél úgy, hogy egyáltalán nincsen szüksége pénzre. Muszáj pénzért adni a zöldséget, még ha nem is mindet. Én például egy részét elcserélem. Van olyan vásárlóm, aki viszi a zöldséget tavasztól télig, ősszel pedig tűzifával fizet. A sajtos emberrel is cserélni szoktunk” – számol be a biokertész.
Szabó Csaba a biotanyáján (Fotó: Magyar Hang/Grimm Balázs)
Azokat, akik a városból kiköltözést, a maguknak termelést vagy a teljes önellátást tervezik, általában először a félelem fogja el. Félnek, hogy „a város szűkös, vagy nem tudja őket megvédeni”. És akkor utánanéznek a dolgoknak. Első a YouTube, utána keresgélnek a neten arról, ki az, aki így él, majd elmennek hozzájuk tanulni. Az egyik legfontosabb tananyag az idő. Mert az emberektől nemcsak a pénzüket, hanem az idejüket is elrabolta a világ, a rendszer. Nincs idejük magukra, nincs idő a gyerekeikre, pedig aki kiköltözik a városból, annak csak idő kell. Időt kell adnia magának, a kertnek, a jószágnak, a gyereknek. Ott más nem fogja levenni a válláról az időt, azt neki kell megteremtenie.
– Aki kint él, az a városi ember szemében reggeltől estig dolgozik, pedig ezt mi nem így éljük meg. Nekem az nem munka, hogy például vizet viszek a jurtába, felteszem a platnira melegedni, és akkor majd tudok mosogatni. A városban meg kinyitom a csapot, és ott a meleg víz.
– Jó, de a kerti munka nagyon időigényes, főleg egy ekkora telken – vetem fel.
– Egy nem hozzáértőnek annyira hatalmas ez a terület, hogy valószínűleg bele sem kezdene. Pedig ez olyan, mint egy zenekar: ott a karmester, és van például száz zenész. A karmesternek nem sok egyszerre és külön is meghallania a száz zenészt, ő tudja, milyen lesz, ha együtt szólalnak meg, úgy, ahogy ő akarja. Én nem mernék kiállni száz zenész elé, de még ötven elé sem, mert meghaladja a képességeimet. De a kertet mint rendszert átlátom, én vagyok a karmester, persze a Jóisten a főnök, nem én.
Szabó Csaba attól nem fél, hogy nem lesz segítsége. Nem szabad félni – teszi hozzá –, mert a félelem a legrosszabb tanácsadó.
A gazda egy újabb krízis lehetőségére is felhívja a figyelmet: jöhet egy újabb válság, amikor iszonyú ára lehet a műtrágyának, mint ahogy már most is emelkedik. Ebből következően idén esélyes, hogy olcsóbban lehet majd biozöldségeket termelni, mint gyári műtrágyás-vegyszereset. – Erre azt mondták élelmes ismerősök, hogy most meggazdagodhatnék, mert brutális áron tudnám eladni a zöldségeket. De föl sem merült bennem ez a gondolat, hogy ezzel visszaéljek. Ez nem a pénzről szól – mondja Csaba, miközben kedélyesen teázgatunk a jurtája előtt egy pléden. Ahol – és itt nem a plédre, hanem a jurtára gondolok – magánéleti fordulatok után két éve egyedül él.
Teázás közben azt meséli, nehéz volt megtanulni, hogy ne törődjön a pénzzel. Pedig így jön magától. Még több is, mint kéne. Elismeri, nem költ sok mindenre. Mert mint mondja, nincsenek hamis igényei. A városi gondolkodásmód felől közelítve megkérdezem tőle, az ő életében mi a luxus. Tizenöt fok sincs, mezítláb ücsörög a pléden, szemlátomást nem kíván márkás tornacipőt. Azt mondja, nincsenek vágyai, drága ruháról, óráról nem álmodik. Semmilyen vágya nincs. Ha nagyon sok pénze lenne, akkor „vennék sok Champagne-t (ez egy francia borvidék, ami a pezsgőjéről híres, olyannyira, hogy a pezsgő szinonimájaként emlegetik). Belemerítkeznék a Champagne-ba mélyebben, de itt már milliókról van szó, úgyhogy nem lesz ilyen. De érdekelne az a világ, a millió buborékok világa”.
Ez nem úgy történne, hogy megvenné a legdrágább Champagne-i pezsgőt, hanem beleásná magát a pezsgők világába. Azt kutatva, mitől lesz egy pezsgő olyan, amilyen.
– Mert ittam egy-két jó pezsgőt, és az szép világ lehet, pezsgőt készíteni – mondja. Akár bort is. – Ha lenne új életem, akkor lenne egy kis hegy, azon szőlő, és ott bort készítenék, vagy pezsgőt. Pont így, mint ahogy itt zöldséget termesztek. Együtt élnék a szőlővel, és akkor akár a magam örömére, ha nem is adnék másnak, bort innék. A Jóisten meg én kettesben bort csinálnánk. Vagy pezsgőt.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/15. számában jelent meg április 8-án.
