Íme, a vonatmentes vasútvonal

Íme, a vonatmentes vasútvonal

Fotó: Végh László/Magyar Hang

Fotó: Végh László

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

A tiszaújvárosi vasútállomáshoz egy csendes kiserdőn keresztül lehet eljutni. A hallgatag fák és a sötét árnyak között jelenésként hat a nagy svunggal bekanyarodó, hófehér autóbusz. A vonatpótló járaton a sofőrön kívül egyetlen utas utazik. Leszáll, ám egy pillanat alatt úgy nyeli el őt a kihalt, vörös téglás épület, mintha az egykori leninvárosi állomás egy semmibe vezető labirintus bejárata lenne. Nincs a bezárt resti falára festett mozdonyoknál, nincs a váróterem csupaszon maradt neoncsövei alatt, nincs a biciklitárolónál, ahol öles betűk hirdetik, hogy az elhelyezett kerékpárokért a Magyar Állam Vasutak nem vállal felelősséget. És nincs peronoknál sem, amelyek mellett csinos fakaspókat lenget a szél.

– Kolléga érkezett a pótló járattal a délutáni műszakba – mondja a jegypénztárban egyszer csak váratlanul megjelenő vasúti alkalmazott. Vagyis a busz egyetlen utasa ugyancsak a MÁV dolgozója. A buszsofőr közben pihen. Ledől az ülésre, lerúgja cipőjét, zoknis lábát az ülés támlájára dobja fel. Van ideje, pontosan negyven perc múlva indul vissza. A választ azért tudjuk ilyen pontosan, mert hirtelen ott termett mellettünk egy hejőkeresztúri öregúr, aki épp a szemészetről jött, és nem bírta elolvasni, mikor indul vissza a vonatpótló járat. Tőlünk kért segítséget.

– Megvárom, mert addig nincs busz – mondja immár az információ birtokában. Az ide vezető úton helyiekkel alig találkoztunk, mert leszoktak már a vonatozásról – nem csoda, hiszen két éve nem fut be ide személyszállító szerelvény. A koronavírus-járványra hivatkozva ugyanis a Miskolctól idáig tartó, 89-es vasútvonalon lényegében megszűnt a vonatközlekedés. Abszurd öszvérmegoldás született: a borsodi megyeszékhely elővárosának – vagy lassan talán inkább peremkerületének számító Nyékládházáig még kipöfögnek a Piroskák, onnan viszont már pótló buszra kell szállnia annak, aki Tiszaújváros felé akar utazni.

Igen ám, de Miskolcról busz – nem a pótló, hanem az igazi – is közlekedik a valamikori Leninváros irányába. Sűrűbben is indul, mint a vonat, ami nem egy nagy teljesítmény, hiszen a nagy 2012-es ritkítás alkalmával országos viszonylatban is itt volt a legnagyobb vonatszámcsökkenés: összesen tizenkilenc járattal kevesebb közlekedett itt az első kétharmados Orbán-kormány döntésének értelmében. A második alatt pedig arról született döntés, hogy Nagycsécsen és Sajószögeden már nem áll meg a vonat, ahogy most a pótló sem. Nyékládházáról csak Hejőkeresztúrra megy be, de oda se az állomásra, – ami egyébként úgy fest, mint egy elprivatizált úttörőtábor központi épülete közvetlenül a rendszerváltás után – hanem az iskola elé, majd innen egyenesen a tiszaújvárosi vasútállomáshoz kanyarodik a pótlóbusz. Az ottani garázsváros legalább olyan dermesztően csendes, mint hejőkeresztúri megálló, de így is sokkal több embert vonz, mint a MÁV elfelejtett, dél-borsodi épületei.

– Á, hát busz is alig van itt. Mindenki autóval jár, akkora itt a forgalom a sok kocsi miatt, hogy kétszer is majdnem elütöttek – mondja a garázsváros egyik névtelenséget kérő polgára, aki negyven éve nem utazott a vasúton. És mivel ez hosszú idő, így már arra sem emlékszik, hogy hova mentek akkor.

– Ritkán jönnek, néha Keresztúrból, meg a környező falvakból, pár embert látok csak felszállni. Nincs utas – jegyzi meg, és közben a vasúti sínekre mutat. Tartálykocsik állnak rajta, ameddig a szem ellát, de itt is akkora a mozdulatlanság, hogy egyszerűen nem lehet elképzelni, amikor ezek a szerelvények idegördültek valahogy. Hirtelen témát, helyszínt és sebességet is váltunk a beszélgetésben.

 – Most nem értem ezt a leépítést! Meghaltak öten – utal alanyunk a minapi, mindszenti balesetre, amikor egy Piroska vonat belehajtott egy kisteherautóba: „hát miért kell leizélni a félkarú sorompót?”.

 – Elég egy kis napsütés, hiába vezetek ötven éve balesetmentesen, én is elnézhetem a lámpát, ha mondjuk, ülünk az autóban és megdumáljuk, hogy mi volt a meccsen. Nem figyelek és kész a baj.

– Kinek szurkol? – kérdezzük.

– A Ferencvárosnak. De már csak a Dibusz van, úgyhogy ez már csak a nevében Ferencváros. Ez egy nemzetközi csapat lett.

– Itt, Tiszaújvárosban is sok a légiós – utalunk a vendégmunkásokra, akik a Mol helyi petrolkémiai gyárának építkezésén dolgoznak.

– Sok. Törökök, ukránok, románok, meg a fene tudja, milyenek. Itt nincs munkaerő, nincs szakember. Ott vannak a konténervárosban – mutat arrafelé elszörnyedve, mintha a Tiszaújváros peremére felhúzott könnyűszerkezetes falanszter maga a földi pokol lenne a valamikori szántóföldekre épült, Leninvárosként ismertté vált paneldzsungelhez, pláne a szabadság földjének számító garázsvároshoz képest.

– Nem tudom, olyan mostoha sorsú lett itt minden – mondja már Ráczkevi Imre. Motoros tolószékkel közlekedik, ezért szidja a repedezett utat, amely ősszel gallyakkal van tele. Ő sem az állomás épülete elé beguruló vonatpótló buszhoz jött ki, hanem a saját kis garázsába.

– Mi már nagyon régen közlekedtünk a vasúton. Akkor, amikor még kicsik voltak a gyerekeink, és Nyékládházáig mentünk vonattal, onnan pedig tovább Bükkábrány felé. Emlékszem, ahogy Nyékre értünk, elmúlt a köhögésük, annyira jó volt akkor még a levegő. És persze ahogy jöttünk haza Tiszaúj’ra, úgy kezdtünk el köhögni megint a vegyi kombinát miatt.

Imre szerint ma is lennének, akik valószínűleg szívesebben közlekednének vonattal: azok, akiket lát a buszról leszállva „szenvedni” a szatyraikkal, mikor jönnek haza a Tiszaújváros agglomerációjává lett, szomszédos sajószögedi telkeikről.

– Majd talán amikor újra drága lesz a benzin, na, akkor nem fognak majd ennyien kocsikázni – ezt már egy sajószögedi telken felelik nevetve. Csak hát itt ugye nem áll meg a vonat, „mert korábban nem volt utas”, úgyhogy helyben sokan nem is nagyon tudják már, hogy merre van az állomás.

– Semmi állomás kinézete nincs, ha itt leszállna valaki, lehet, inkább visszakéredzkedne és továbbmenne – hangzik el a falu számos hétvégi telkeinek egyikén. És valóban: miközben a kistelepülés vasúti síneinek felújítására 30 millió forintot költöttek két éve, addig a forgalomból kivont helyi megálló épülete csak azért nem nyújt 100 százalékban kőkorszaki látványt a kilyukasztott tetővel, mert nagyon is modern, nyomtatásban idézhetetlen üzeneteket véstek és fújtak fel az omladozó falára. Nem volt ez mindig így. 1964-ben még az jelentette a problémát, hogy az ide járó sajóörösi és nagycsécsi iskolásoknak a helyi busz kedvezőtlen menetrendje miatt a szögedi kocsmában kellett várakozniuk, nem ritkán „italozó, hangoskodó emberek között”. Nagycsécsnek és Sajóörösnek már nincs iskolája, és a szögedi kocsma is zárva van tanítási időben.

– Nem is tudom, mikor volt itt vasút – lamentál Nagycsécs közepén Péliné Éva. Nem csoda, hogy nem tudja: a megálló messze is van magától a településtől, ma már a falu nevét jelző tábla is eltűnt a sínek mellől. – Volt egy nyéki hapsi, ő gyűjtögette az aláírásokat, hogy ne szüntessék meg a járatokat. De nem lett belőle semmi – legyint az asszony. Szavaihoz passzolna az a csend, ami a nagycsécsi vasútállomás helyén megüli a tájat, de hát Éva Miskolc felé tart a település átmenő forgalomtól zajos centrumából, természetesen busszal.

Pedig a helyi vasútvonal indulása napjaink cikkcakkos megoldásaival ellentétben szó szerint repülőrajtszerű volt: az Építők Lapja például rövid, de annál büszkébb cikkben számolt be 1953-ban arról, hogy a Sajószöged–Tiszapalkonya vasútvonal mind a tizenhat kilométerét a szeptember 30-as határidőnél jóval előbb, már július 1-jére sikerült befejezni, úgyhogy az „Erőmű Beruházó Vállalat a jó teljesítményért e hó 4-én szép ünnepség keretében jutalmazta meg a 29/2. Vállalat dolgozóit.”

Az erőmű Tiszapalkonyán volt, ma már gaz fedi a romjait és az ide vezető síneket is, korábban itt volt a vonal végállomása. 2014-ben ment el itt az utolsó személyvonat. Mégis találunk itt valakit: Krisztinát, aki Tiszaújvárosból, biciklivel jár ide takarítani. Pontosabban helyettesíteni azt, aki igazából jár ide takarítani. – Ide takarítani? De hát nincs is személyforgalom – méltatlankodunk elképedve.

– Hát a mosdót törlöm fel, meg a forgalmi irodát – int fejével a helyiség felé, de a vasútállomás forgalmi irodája olyan csendes, hogy oda még bekopogni is értelmetlennek látszik.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/16. számában jelent meg április 14-én.

A cikk a Helyközi járat program keretében valósult meg, amely a Partizán támogatásával jött létre, hat magyar szerkesztőség projektjeként. Ha teheti, támogassa munkánkat. Támogatással és ötletekkel kapcsolatban írjon a helykozijarat@gmail.com címre.