Gagybátor, végállomás. Egyedül szállok le a településre aznap érkező harmadik, egyébként utolsó előtti buszról.
– Ha én nem jövök, üresen jött volna be a faluba? – kérdezem a sofőrt.
– Sokadika van. Ilyenkor nem nagyon utazgatnak errefelé az emberek – dörzsöli össze az ujjait a buszvezető, a pénzhiányra utalva. Közben szomorú arcot vág, még az sem vidítja fel, hogy a lehúzott ablakon keresztül bográcsban főtt gulyás illata és a Lambada dallama szűrődik be.
Azért a nagy sürgés-forgás, mert vendégeket várnak Gagybátorba: a Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ) hozza el mesés kamarakoncertjét, a Zenevárat a kétszáz fős csereháti faluba. – Azt nem tudjuk még, hogy a templomban lesz a koncert, vagy a művelődési házunkban, mert a templomban sajnos nem tudunk befűteni, és van olyan hangszer, amelyiknek nem tesz jót a hideg – mondja Horváth Zsófia. Ő a rendezvény megszervezésében oroszlánrészt vállaló Hiányzó Láncszem Alapítvány helyi kapcsolata – ha úgy tetszik, láncszeme. Hellyel kínál Gagybátor egykori boltjában, ami ma amolyan közösségi helyként funkcionál, a szomszédos szobában – a valamikori kocsmában – pedig a húst aprítják a kint rotyogó gulyásba. Itt nincs hideg: alaposan befűtöttek a szoba közepén álló fatüzeléses vaskályhába.
– Mi minden kezdeményezésért nagyon hálásak vagyunk az alapítványnak, mert nincs itt semmi. Se bolt, se kocsma, se gyógyszertár, se orvosi rendelő, se vezetékes net, semmi nincsen – sorolja Zsófia. Iskolába Felsővadászra járnak a gyerekek, az tizennégy kilométer innen, menetrend szerinti busszal kell menni, abból egy nap négy van. Arról viszont már Zsófia testvére, Horváth Kálmán, a település független polgármestere számol be, hogy szeretnének Gagybátorba egy óvodát. A kicsik jelenleg a szomszédos, két és fél kilométerre lévő Gagyvendégibe járnak, ahol egy óvónő felügyel huszonhat – köztük huszonnégy (!) gagybátori – gyerekre.
– Van-e munkahely a közelben? – kérdem, de Zsófia csak a fejét rázza.
– Tudja, itt mi el vagyunk nyomva mindentől, mire megtudunk valamit, már vége van. Úgyhogy csak közmunka van, rendes meg Miskolcon lenne, de nincsen bejárási lehetőség. Az egyik nagy cég buszai Gagyvendégiig még kijárnak, de onnan már nem jönnek tovább, Zsófia elmondása szerint a multinál úgy fogalmaztak, hogy Gagybátor „már nincs a térképen”. – Olyan hatan-heten jártak dolgozni hozzájuk, aztán elunták a folytonos gyaloglást – meséli. Pedig annak idején még bejöttek ide Kazincbarcika környékéről a bányászbuszok, és olyan jó fizetést kaptak a helyiek, hogy két kocsmát is el tudott tartani ez a falu. Ma már a másik ivónak a nyoma sincs meg, még a tekepályája helyén is járda van.
A gagybátori lakosság kilencven százaléka roma, a legtöbb fiatal elmegy, két ifjú család van csak, akik magyarok. Horváth József és veje, Kőváry Zoltán, hogy szerencsét próbáljon, többször is elhagyta már Gagybátort. Sőt: az autóját szerelő Zoltán most is épp erre készül, úgyhogy ő nem lesz ott a BFZ koncertjén.
– Budai Vár, Opera, Népliget, ezeknél mind dolgoztam. Ott holnap is van munka, itt nincs.
– Holnap szombat – jegyzem meg.
– Menni kell akkor is. Meg vasárnap is. Ebből van pénz – közli Zoltán a csavarkulccsal csörömpölve.
Apósa, József öt évet húzott le Angliában.
– Megérte. Mondjuk, annyiból nem, hogy amikor megszülettek a gyerekeim, akkor sem voltam itthon. Onnan meg nem lehet csak úgy hazaugrani.
– Ott is az építőiparban dolgoztak? – kérdem.
– Nem, lovaspólópályán járkáltunk egy kis lapáttal, és tengeri homokkal töltöttük fel azokat a lyukakat, amiket a lovak kirugdostak. Olyan messzire is el tudtam dobni, mint annak az autónak a hátulja – mutatja József. Szerinte tulajdonképpen a királynőnek dolgoztak, és naphosszat csak azt látták, hogy úri, cilinderes embereknek töltik az inasok a pezsgőt. Kint is akartak maradni, de a koronavírus közbeszólt, úgyhogy hazajöttek. – Itt is jó lakni, itt nőttem fel, de igazából a régi világban volt jó – állapítja meg József.
De Zsófiának is szinte szó szerint ez a véleménye. – A rendszerváltás előtt igen jó világ volt. Megvoltak a tsz-ek, és az apám több tejpénzt kapott, mint amennyi a fizetése volt – emlékszik vissza. Azt azért hozzáteszi, hogy most főleg a pályázatoknak köszönhetően van újra a településen juh, kecske, ló, baromfi, de azért még mindig a boltból kerül az étel az asztalokra. Persze nem a Gagybátorba is betérő falubuszból, mert ott 500 forintba kerül egy kiló kenyér.
– Nála csak akkor veszek, ha kifogy a fagyasztóból.
– Mármint a kenyér?
– Hát mi úgy szoktunk vásárolni, hogy egy hónapban egyszer elmegyünk Miskolcra, ott bevásárolunk, és telerakjuk a fagyasztóládát – magyarázza Zsófia, de végére hagyja a talán legfontosabbat: – Sok hátrányos helyzetű gyerek él itt, nekik a szüleik olvasni, írni nem tudnak, így aztán segíteni sem tudnak a tanulásban. A Hiányzó Láncszem részéről viszont jönnek, fejlesztik őket, ami jó, mert szeretnénk, hogy meglegyen az iskolájuk.
– Veronikáék dobtak itt az életen, meg az is segít, hogy Nóra kijár Miskolcról – utal a polgármester az alapítvány vezetőjére, Dávid Veronikára és zenepedagógusára, Felföldiné Baranya Nórára. – Az ő segítségükkel nyertük meg a játszóteret is, meg a járásihivatal-vezető is szokta mondani, hogy soha nem nézett ki ilyen virágosan a falu. És talán sikerül a bekötőút is – egyszerre büszkélkedik és reménykedik Horváth Kálmán.
Megérkezik Gagybátorba a zenekar busza és Felföldiné Baranya Nóra is. A zenepedagógussal az egyik híd korlátjára ülünk beszélgetni. Pont a templom és az életfás seccóval díszített közösségi ház közé, úgyhogy egyik oldalról a cilinderes urak hangolása szól, a másikról a rotyogó bogrács mellett kihangosított mulatós.
– Azért működik az alapítvány, mert nem az történt, hogy idejöttek Budapestről, és megmondták a tutit idekeveredett civilként. Ők a helyiekkel hosszú beszélgetéseken vitatták meg, mik a falu problémái, és konkrétan azokra kerestek megoldást.
– Járok ám iskolába! – szakítja félbe a beszélgetést egy fülig mosoly kisfiú, aki átszalad mellettünk a hídon. Ő is, Nóra is büszke. Ő pedig mindjárt meg is jegyzi, hogy egyfajta missziójának tekinti, hogy ne csak a ruhára és az ételadományra tekintsenek értékként a helyiek, hanem arra is, ha jön egy bábszínház-előadás, vagy ha eljön hozzájuk a Budapesti Fesztiválzenekar. – Érezzék, hogy ettől is gazdagodnak – mondja.
Alighanem érzik is: a nevető kisfiú ugyanis ott volt a döngölt padlós templomban megtartott koncerten. Ahogy mindenki más, úgy ő is döbbent csendben figyelte, ahogy zenekar tubása, a Herkules című darab címszereplője végtelenül lassan megfújta hangszerét, és csak akkor kezdett el ő is tapsolni, amikor Illési Erika, a Zenevár mesék szerzője és a darab kommentátora el nem kiáltotta magát. – Bravó!
– Itt lehetett csendet tartani, részévé tenni a darabnak. Sokkal visszafogottabbak voltak a gyerekek, mint például a budapesti MÁV-telepi Wesley János-iskola diákjai, akik a Hős utcából járnak oda. Ők szabályosan zsizsegtek, úgy kellett őket visszacsendesíteni – meséli, megjegyezve, hogy mindegy, honnan jönnek a gyerekek, magukkal ragadja őket a mesejáték és a zene. És persze a humor: a darab ugyanis vicces, amellett pedig megható is. A Herkulest alakító tubás ugyanis nemcsak mimikájával és interaktív poénokkal, de a kiosztott fehér csipkekesztyűvel és tánccal szó szerint is bevonja a gyerekeket. – A darab ugyanaz, de a közönség reakcióitól is függ, hogy hova fut ki – magyarázza Illési Erika. Ezúttal a vibrafon és hangja volt az, amely felejthetetlenné tette a BFZ zenészeinek is a koncertet. Akkor még a hátsó sorokból is előbújtak a megsárgult papírú énekeskönyvek mellől a kapucnis kamaszok megnézni, hogy honnan is jön a hang.
– Azok az arcok, és rajtuk az a teljesen érintetlen, tiszta kíváncsiság! Mint amikor először találja meg valaki a zeneiskolában a hangszerét – ezt látta Illési Erika, éreztetvén, hogy ezúttal több történt, mint amikor egyszerűen csak teljesül a Zenevár-programok célja, hogy a muzsika „eljusson olyan helyekre is, ahova másképp nem tudna”. A darab is az ő tapsvihar közepette elhangzott üzenetével ért véget: „Legyetek hősök, mert lehettek hősök.” – Nem kell elfogadni, amit rád mérnek, változtathatsz a sorsodon, ha a belső hangra figyelsz – fűzte hozzá magyarázatképpen magyarázta Illés Erika.
Kótai Lizának is tetszett a Herkules. Van időnk kiértékelni a darabot: az édesanya tizenegy gyermekéből nyolccal jött át Gagyvendégiből, legidősebb fia segít hangszereket pakolni a zenekarnak. A buszra sem kell várniuk, elvégre gyalog jöttek. Akkor is így szoktak, amikor Nóra gagybátori foglalkozásait látogatják. – Csak nem tudom, hogy lesz mostantól. Kérdőn nézek rá. – Hát lassan jön a tél, és a gyerekeknek azért hidegben ez nagy távolság ám. – Mire ezt kimondja, az alapítvány egyik önkéntese megszervezi a hazaútjukat, úgyhogy tőlük már nem tudom megkérdezni, mégis milyen az élet itt, a Csereháton így, sokadikán.
Ez a cikk a Helyközi Járat keretében valósult meg, ami a Partizán támogatásával jött létre hat magyar szerkesztőség közös projektjeként.
Tarts velünk, szállj fel a Helyközi Járatra! Ha van egy jó sztorid oszd meg velünk és ha teheted támogasd munkánkat, hogy hosszú távon, kiszámíthatóan és magas színvonalon tudjunk dolgozni. Támogatással és ötletekkel kapcsolatban írj nekünk a helykozijarat [at] gmail [dot] com címre.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/41. számában jelent meg október 8-án.
