Valamikor tavaly tavasszal vette először észre Déri Miklós fotós azt a hajléktalan férfit, aki egy Rákóczi téri padon rendezkedett be. Akárhányszor látta, Gyula – talán így hívták – mindig olvasott. A hajléktalanok között is valahogy kívülállónak számított. Nem kívánt részt venni a tér életében, nem barátkozott, sorstársaival sem nagyon kereste a társaságot. A többiek ezt el is fogadták, nem zaklatták. Hagyták magában a könyveivel.
Gyula nem igazán szeretett beszélgetni, nem panaszkodott. Déri Miklós szerint olyan volt, mint egy kőszikla, még ebben a kiszolgáltatott helyzetben is áradt belőle valamiféle erő. Persze sejteni lehetett, hogy nehéz élet áll mögötte. Sokan úgy tudják, valahol Szabolcsban élt, amíg el nem veszítette a lakását. Így kerülhetett fel Pestre. A téren élők művelt, tiszta embernek ismerték, tisztelettel beszéltek róla. Mindig pedáns tisztaság volt körülötte, még a teret is rendben tartotta. A közterületesek azonban így sem hagyták békén, egyik nap szinte mindenét elvitték, könyveket, takarókat, dobozokat. Azt mondták, elégetik.
Gyula tehát újra elvesztette mindenét, mégis ugyanúgy élte tovább a csendes, nyugodt életét. A környéken lakók segítettek neki, hogy legyen mit olvasnia, ennie, s hogy ne fázzon. Soha nem kért segítséget, ha kapott valamit, azt is nehezen fogadta el. – Amikor jött a hideg, megkérdeztem, hogy nem fél-e fagyoktól, van-e szüksége valamire. Azt mondta, egy kardigán, az jó lenne. Vittem neki egyet. Csak annyit mondott, hogy tegyem le a padjára. Akkor beszéltem vele utoljára – emlékezik vissza Déri Miklós.
Február 9-én délelőtt még látta Gyulát, ahogy áthaladt téren. Fóliával takargatta be épp a könyveit, hogy megvédje őket az esőtől. Pár óra múlva azonban a könyvek már gazdátlanul hevertek a padon. Gyula váratlanul rosszul lett, megállhatott a szíve. Mindent, amije volt, azóta elhordták. Már csak egy szivacs árválkodik a padján.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2021/8. számában jelent meg, február 19-én.
