Szelfik a vízből

Isten ostora nem sejtette, hogy egy új európai nagyhatalom alapjait teszi le, amikor csapataival 452 júliusának közepén feldúlta, majd porig rombolta a korábban virágzó római települést, Aquileiát. Attila, a hun inváziója elől a lakosság a Velencei-lagúnákba menekült. De nemcsak a korai keresztény központnak számító, százezres nagyvárosból kerestek menedéket a lápos, a nyílt tengertől védett lagúnák között. A közeli Patavium (Padova), Tarvisium (Treviso), Altinum (Altino) és a mai Portogruaro melletti Concordia késő római lakossága is a láposba gyűlt a bizonytalan elől. A menekültek aztán felépítették az „Adria királynőjét”, Velence városát. A 697-től köztársaságként működő La Serenissima (az elnevezés körülbelül annyit tesz: a legfenségesebb, és a városállam hivatalos elnevezésében is szerepelt) a késő középkorig, a törökök térségbeli térnyeréséig, valamint az újvilág, Amerika felfedezéséig Európa egyik meghatározó hatalmának számított. Dalmáciáért folyamatos harcban állt például a Magyar Királysággal.

A sikeres kalmárköztársaságnak közben a saját háza táján valamivel szinte egész történelme során keményen meg kellett küzdenie: a vízzel. Az áradás nem új keletű jelenség Velencében: a feljegyzések szerint 1996-ig kilencvenkilenc alkalommal öntötte el a tenger a várost. Védművet a növekvő árapállyal szemben már a XIV. században is emeltek: facölöpök közé köveket öntöttek a lagúna külső partvonalán, hogy így óvják az Adriától a belső vízfelületet és a várost. A költségeket olykor szemfüles megoldásokból próbálták előteremteni: 1604-ben például illetéket vetettek ki a hivatalos dokumentumokra. Amikor pedig látták, hogy még ez sem elégséges, néhány évvel később az „illetékadót” tovább bővítették, és először ideiglenes hozzájárulásként szedték, hogy aztán egészen a köztársaság 1797-es bukásáig alkalmazzák.

Ahogy a tenger egyre fenyegetőbb lett, úgy szorult a védműrendszer mind inkább tökéletesítésre: a XVIII. században új falat emeltek, ám a latin–olasz fal szóból képzett, murazzi néven emlegetett gát ma ugyancsak hasztalan, mivel már a felett is átcsapnak a hullámok.

A probléma forrása a tengerszint magassága. A város ismert barokk templománál, a Santa Maria della Saluténél 1897-ben létesítettek egy árapálymérőt, azóta a lagúnában mintegy 8, míg az Adrián átlagosan 23 centiméterrel lett magasabb a vízszint. A város polgármestere szerint az egyre szaporodó és egyre durvább áradások mögött a klímaváltozás áll. Luigi Brugnaro szavait igazolja, hogy a Szent Márk-székesegyház belső feljegyzései szerint a templomot 1200 év alatt hatszor öntötte el a víz, abból négyszer az elmúlt húsz év során! Hasonló a helyzet, ha az áradásokat nézzük; a történelem tíz legnagyobb ilyen eseményéből ötöt az utóbbi két évtizedben szenvedte el a város.

A napokban 187 centiméteren tetőzött a vízszint – Olaszországban rendkívüli állapotot vezettek be –, ennél magasabb (194 cm) a modern kori mérések kezdete óta mindössze egyszer, 1966-ban volt. A város egyik legalacsonyabb pontját, a Szent Márk teret már 87 centiméter után is elönti az ár, 140-től a város akár 90 százaléka is víz alá kerülhet.

De mi okozza a jelenséget? A BBC időjósainak összegzése szerint az áradásokat az északi mérsékelt övi futóáramlások következtében kialakuló heves – a mediterrán térségbe begyűrűző – tengeri viharok idézik elő, amelyek erős hullámzást váltanak ki. A komolyabb baj akkor gyűrűzhet be, ha ez a jelenség – párosulva a magasabb tavaszi árapályokkal – egyre gyakrabban ismétlődik, szétverve az eddig megszokott helyi mikroklímát. Rossz hír, hogy a statisztikák sűrűsödő áradásokat mutatnak.

Velence és a lagúna védelmének megújítását még 2003-ban Silvio Berlusconi akkori miniszterelnök jelentette be. A MOSE projekt (Modulo Sperimentale Elettromeccanico) lényege, hogy a lagúna három bejáratánál az aktuális vízszinthez igazítható, mozgatható gáttal akadályozzák meg a vízbetörést. Ugyan az építkezések megkezdődtek, 2013-ra a 85 százalékával elkészültek, ám a határidők folyton csúsztak, a költségek elszálltak. A kezdeti 800 millió helyett immár 7 milliárd eurónál járnak – amelyből egyesek szerint kétmilliárd magánzsebekbe vándorolt. A gátrendszert elvileg tavaly kellett volna üzembe helyezni, de az optimisták szerint is jó, ha erre 2021 végén, inkább 2022-ben sor kerülhet. Addig maradnak a katasztrófaturisták és a szelfik a derékig érő vízből.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/47. számában jelent meg, 2019. november 22-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/47. számban? Itt megnézheti!