A legújabb kutatások szerint a Római Birodalom összeomlásában, sőt, még a kereszténység elterjedésében az éghajlatváltozás mellett a pusztító járványok is jelentős szerepet játszhattak.
Ma sem tudjuk pontosan, mi okozta Róma vesztét. Alexander Demandt 1984-ben 210 különböző elméletet sorolt fel arról, hogy mi okozta az „ezeréves birodalom” bukását. Még ma is álló impozáns épületei, mérnöki csodái, minden más haderőnél nagyobb és erősebb hadserege mellett az egykor a lakott világ népességének nagyjából negyedét a fennhatósága alatt viszonylagos békében tudó Róma bukását a kortársak elképzelni sem tudták.
A szomorú valóságot pedig tényleg nem fogadták el: a ma Bizánci császárságként ismert államot konzekvensen Római Birodalomnak nevezték egykori lakói – latin helyett természetesen görögül. Később pedig Szent Római Birodalom néven nevezte magát az általunk Német-római császárságként ismert állam. Róma örök – vallják még ma is számosan. A birodalom mégis összeomlott, és egyesek a nyugati rész „bukásának” dátumától számítják az ókor végét, a középkor kezdetét is. A bevett elmélet szerint külső támadások és belső feszültség együttesen okozta a császárság vesztét nyugaton, ám a koronavírus-járvány árnyékában bátran megkockáztatható az a felvetés, hogy a klímaváltozásnak és a járványoknak az ókorban világtörténelem-formáló jelentősége volt, melyre eddig a megérdemeltnél jóval kevesebb figyelmet fordítottunk.
Valójában a birodalom bukását nem lehet ilyen pontos évszámmal megjelölni, s bár igaz, hogy Odoaker 476-ban letette trónjáról Romulus Augustulust (akit egyes görög történetírók Momylos-nak, „Kis Semmiségnek” neveztek), hogy utána királyként uralkodhasson Itálián, ám az, hogy a fiatal, még gyerekkorú uralkodót nem végeztette ki, hanem életjáradékot biztosított neki, mutatja, hogy a nyugat-római uralkodónak már semmi hatalma nem volt. Külön pikáns, hogy Odoaker annak az Edekón szkír királynak a fia volt, aki Romulus Augustulus apjával, a pannoniai származású Flavius Orestésszal egyetemben a hun nagykirály, Attila belső köréhez tartozott. Így a 476-os imperiumváltás egykori Attila főemberek fiai között zajlott le, megjegyezve, hogy Odoaker a fiával szemben Orestést kivégeztette.
Ekkorra, az V. század végére, Róma már csak árnyéka volt önmagának, a fénykorában fél milliós serege létszámában is erősen megfogyatkozott. Pedig a „Várost” nagyjából hétszázezren még mindig lakták, 28 könyvtár, 19 vízvezeték és 2 cirkusz működött falain belül, 37 kapu nyílt 423 városrészre, amelyekben 46 602 többszintes ház és 1790 villa állt, 290 magtár szolgálta ki a 254 pékséget, 856 fürdőben mártózhattak meg a lakói, 1352 ciszterna tárolta a vizet, 46 bordélyház működött és 144 nyilvános latrinában könnyíthettek magukon a városlakók, a proletárság és a jobb módúak egyaránt. Róma még „bukásakor” is hatalmas városnak számított, míg 476 után egy húszezres várossá apadt szép lassan Nagy Szent Gergely (pápa 590-604) idejére. Az akkori teljes népesség a Colosseum felét se töltötte volna meg.
Hogy mi vezetett idáig? Amikor 248-ben még impozáns és grandiózus ünnepséget tartottak Róma alapításának ezredik évfordulójának tiszteletére? Ezt a kérdést segít megválaszolni a történelem társtárstudománnyá felzárkózott paleoklimatológia és paleoepidemológia, melyek szintén egy új tudományág, a paleoradiológia eredményeire támaszkodnak. Ezek együttesen képesek új megvilágításba helyezni akár még Róma bukásának és a kereszténység elterjedésének kérdését is.
A civilizációk felemelkedése és a környezeti feltételek
Az már nem új keletű felfedezés, hogy a civilizációk a környezetüktől függenek. Nem véletlen, hogy csak ott alakult ki bármiféle kultúra, ahol a vízhez, élelemhez és alapvető nyersanyagokhoz való hozzáférés biztosított volt, és az sem, hogy ahol ez a hozzáférés megszűnt, ott a civilizációk hanyatlani kezdtek, sőt, akár el is tűntek a térképről.
A maja civilizáció már rég túl volt fénykorán, amikor Hernán Cortés spanyol konkvisztádor megjelent seregével, ahogy az ananászi kultúra is eltűnt Észak-Amerikában, maga után nem sok nyomot hagyva. Úgy tűnik, valami hasonló lehetett Róma végzete is, a külső körülmények megváltozásának köszönhető a külső nyomás és a belső feszültség is, ami az összeomlást okozta. A kérdés már csak az, pontosan mi történhetett?
Egyik fő felelős: a klímaváltozás
Az már nagyjából tudományos közhely, hogy a bukást megelőző időkben keletről nyugat felé megindult népvándorlás elsődleges kiváltó oka a klímaváltozás volt. Földünk éghajlata ugyanis saját magától, emberi behatás nélkül is változik: elsődleges oka a Föld tengelyferdeségének, a Föld Naptól való távolságának (a Nap körüli ellipszisének excentritásának), illetve precessziójának változása. (Ezeket összefoglaló néven Milanković-ciklusoknak nevezzük.)
Tudjuk, hogy a Római Birodalom felemelkedése és fénykora pont akkor következett be, amikor a földi klímában egy, az emberi életfeltételek szempontjából optimális időszak következett be. Ezt úgy is hívják, hogy római kori optimum: nagyjából Kr. e. 250-től Kr. u. 400-ig tartott, és ez volt Kínában az első hosszú életű Han-dinasztia uralkodásának ideje is. Azt is tudjuk, hogy a sztyeppei népek inváziója ennek az időszaknak a vége fele kezdődött meg: Kínát, Indiát és fél Európát is letarolták, amikor a félsivatagos területek elsivatagosodtak Közép-Ázsiában, és az addig ott lakó nomád törzsek megindultak hódító útjaikra.
A római kori optimum tényleg rendkívül kedvező volt az emberek számára. Tudjuk, hogy a népvándorlási időszak kezdetekor még bort lehetett termelni Londiniumban (a mai Londonban), idősebb Plinius egy elszórt megjegyzéséből pedig tudjuk, hogy a hegyek lankáin még megtermett a búza. Mintegy 75-80 millió lelket számlálhatott a birodalom, akik időszakonként viszonylagos jólétben is éltek, félmilliós hadsereg vigyázta határait és verte le az időről-időre fellángoló lázadásokat. Bár a birodalom állandóan háborúban állt valahol, valakikkel, de a túlnyomó többség számára biztosította a békét, a Pax Romana-t. Rómában és a többi nagyvárosban, Alexandriában, Karthágóban, Antiochiában, Jeruzsálemben mindenféle bőrszínű, vallású és nyelvű ember megfordult: a birodalom a mai fogalmak szerint multikulturális volt, vallási szempontból türelmes, és bár a hivatalos nyelv a latin volt, sok helyen, legfőképp keleten és Afrika keleti felében sokan a köznyelvi görögöt használták lingua francaként.
Felvethető, hogy a rómaiak maguk is felelősek voltak az éghajlat elromlásában; több százezer négyzetkilométer erdőt vágtak ki a birodalom területén belül az állandó építkezésekre, fegyverekre, hajókra nyersanyagul. A rómaiak pontosan olyan büszkén irtották ki az erdőiket, mint ahogy csapolták le a mocsarakat; úgy hitték, ezzel is a civilizációt terjesztik. A környezetszennyezést a grönlandi jégmagok kilencvenes évekbeli vizsgálata is igazolta: a levegő nehézfém-szennyezettsége az ókori római gazdaság csúcskorszakában, vagyis a Krisztus utáni I–II. században akkora mértékű volt, mint az első ipari forradalom idején.
Amint ennek az optimális időszaknak vége lett, a romló klíma miatt gyengébb termés miatt éhező és a keletről érkező nomád támadások kettős szorongatásában lévő germánok törzsszövetségbe szerveződtek, és egyre komolyabb fenyegetést jelentettek a birodalom számára – míg végül 378-ban a vizigótok a hadrianopolisi csatában döntő vereséget mértek a római erőkre. Ekkor szinte a teljes – maradék – római gyalogság odaveszett, akár 30 ezren is eleshettek a csatában. Ezek után a római haderő soha nem nyerte vissza erejét, több légió megszűnt. Nem sokkal később megtörtént a korábban elképzelhetetlen: hiába az egyébként vandál származású Flavius Stilicho hadvezéri zsenije, aki egy ideig fel tudta tartóztatni a gót előrenyomulást, sajátjai fordultak ellene és végeztették ki. Az ezt követően fellángoló idegengyűlölet nyomán nagyjából 10 ezer gót lemészárlását megbosszulandó Alarik király bevette és kifosztotta Rómát 410-ben.
A mikróbák halálosabbak a germánoknál
A hadrianopolisi csatában megsemmisült Róma hadseregének nagyobbik része, viszont a korábbi járványban meg több millióan haltak meg. A gótoknál pusztítóbb csapást mért Rómára a vírus. Az ezeréves fennállását ünneplő városra egy évvel később rászabadult Ciprián pestise, ami nagyjából 249-től 262-ig tombolt, de még utána is többször fel-fel lángolt, és amelyik kirobbantotta a III. századi krízist. Ezen időszak alatt volt, hogy egy-egy császár csak pár hónapig vagy pár évig volt hatalmon, egészen Diocletianus uralkodásának kezdetéig ez egy nagyon bizonytalan és könnyen változó időszaknak számított a birodalom történetében.
Korábban akadtak persze járványok, nem is kevés, ám az egész birodalomra kiterjedőből csak egy, Galénosz pestise. A keletről, a 166-ban véget ért parthus háborút követően hazatérő csapatok által behurcolt fertőző, halálos kórt mondták bubópestisnek, de tartották már ezt himlőnek és flekktífusznak is, ugyanis az antik forrásaink által használt kifejezések nem fordíthatóak pontosan. Ciprián pestise meg valószínűleg egy, az ebolát is okozó filovírus-fajta lehetett, és amely a birodalom népességének 10 százalékát érinthette, mintegy 7-8 millió ember halálát okozva.
Róma hatalmas birodalommá lett az érett császárkorra; három kontinenst is összekötöttek kereskedelmi útjai. Határai a mai Anglia és Skócia határáig értek fel, Afrikában Egyiptom provincián túl a Vörös-tengeri szigetekig voltak római helyőrségek, szélességében a mai Portugália (akkor előbb Lusitania, majd Gallaecia) területétől Mezopotámiáig terjedt, a kereskedelmi utak Indiáig és Kínáig vittek.
Ez a hatalmas birodalom összehozta nem csak a különböző embereket, de a különböző kórokozókat is. Maga a városi patkány is, amelyik később a rajta élősködő bolhával az igazi pestist okozta Iustinianus korában (ur. 527-565), Kínából érkezett Európába, és mindenhol, ahová a római légiók betették a lábukat, ott megjelentek a kártevők is. Nem véletlen az ókoriak macska-szeretete: a patkányok ellen nagyjából ez volt az egyetlen „ellenszerük”. Ráadásul a rómaiak nem ismerték a betegségek természetét, nem tudták, hogy láthatatlan mikrobák fertőznek; azt hitték, a betegség látással és érintéssel terjed, míg a népbetegség malária is hitük szerint nem volt más, mint a városi rossz levegő emberi szervezetre gyakorolt megbetegítő hatása.
A szúnyogok, legyek többféle betegséget is terjesztettek, járványok idején kívül a malária és a tuberkulózis mellett a kiszáradással járó hasmenés volt a leggyakoribb halálok, a nyár derekán többen haltak meg, mint télen minden évben. A csecsemőhalandóság igen magasan állt, akár a 40 százalékot is elérhette, az alultápláltság és vitaminhiány következményeképpen a rómaiak átlagmagassága legalább 20 centivel volt alacsonyabb a mai átlagnál. A városi víz sem volt tiszta; mérgező kórokozók tömegei élhettek benne, ahogy a nyílt csatornák ideális feltételeket biztosítottak a szúnyoglárvák kikeléséhez.
A rómaiak gyenge egészséggel bírtak, a magas csecsemőhalandóságnak köszönhetően az átlagéletkor mindössze 25 év körül lehetett. Ezenkívül a korabeli medicina valószínűleg többet ártott, mint használt: a legelterjedtebb gyógymód – nemcsak az ókorban, de még a kora újkorban is – az érvágás volt, ezt egészítették ki a forró fürdők és hideg merítkezések, ráolvasások. Az, hogy a népesség száma enyhe mértékben, de emelkedett, annak köszönhető, hogy a nők annyi gyereket szültek, amennyit csak bírtak; így például Marcus Aurelius (ur. 161-180) felesége, ifjabb Faustina 12 gyereknek adott életet, közülük 5 élte meg a felnőttkort.
A „cipriáni járványba” Rómában naponta ötezren haltak bele; még két császár is életét vesztette a betegség miatt. A járvány végére több nagyváros szinte teljesen elnéptelenedett. Galénosz pestiséhez képest súlyosabb volt a járvány, hiszen ekkor majdnem vége lett a birodalomnak is; nem csak a betegség pusztított, hanem germán és perzsa támadások is veszélyeztették az országot. Ráadásul a birodalom egyik éléskamrájának számító Egyiptomban szélsőséges időjárás tombolt: felváltva voltak szárazságok és mindent elöntő áradások – sokan elhunytak a betegségben azok, akik az akkori világ legnagyobb mérnöki csodáját, a Nílus gátrendszerét működtették; így a járványt még éhínség is követte. Szent Ciprián, Karthágó püspöke szerint olyan volt, mintha a végítélet idejét élték volna ekkor.
A keresztény vallás felemelkedése
Galénosz pestise többek között magával hozta a higiénés állapotok javulását, így az ehhez kapcsolódó Apolló-kultusz terjedését. A jóslás és a művészetek istene a pestis és a gyógyítás istene is volt egyúttal, nem véletlen, hogy több új szentélyt is emeltek tiszteletére, ekképpen próbálva elnyerni az isten jóindulatát és ezzel a járvány megfékezését. Ekkor még a birodalom szociális szövedéke kitartott; viszont Ciprián pestise idején szétszakadt. Igazi világvége-hangulat uralkodott el, így nem csak a betegség terjedt, de az új vallások is. A régi rendet még megpróbálták helyreállítani: egy Porphüriosz nevű filozófus egyenesen a keresztényeket vádolta meg azzal, hogy miattuk tört ki a járvány, mert azok többek között nem hajlandóak a kötelezően előírt rítusokat elvégezni az Egyiptomból eredő gyógyító istenek, Aesculapius és leánya, Hygeia tiszteletére. A keresztények megtagadták a kötelező áldozattételt; ez nem csak szabályszegés, hanem az egész közösségre is veszélyes volt, hiszen az akkoriak hite szerint ezzel kiválthatták az istenek jogos haragját. Az ókori keresztényüldözések oka részben ebben keresendő.
Mégis, egyedül a keresztény vallás volt az, amelyik megerősödve jött ki végül a járványból. A vallás eszkatalogikus jellegű; az akkoriak pedig látták szétesni az ezeréves birodalmat, sokak tényleg azt hitték, hogy közeleg a világvége. A hívők ráadásul nem féltek a haláltól, ápolták a betegeiket, eltemették a holtakat: számukra a mennyországba vezető egyenes út volt a szenvedőkön való segítés. Ha pedig közben elkapták a betegséget, és ők maguk is elhunytak, abban a nyugodt és boldog tudatban haltak meg, csak az árnyékvilágot hagyják el, hogy mártírrá válva számukra az élet csak most kezdődik.
Erős, túlvilágban és örök életben való hitük mellett az is sokakat megtérített, hogy az általuk ápoltak ténylegesen nagyobb számban élték túl a súlyos betegséget: ők nem vágtak eret a haldoklókon, hanem próbálták ápolni őket, önmagában ezzel jelentősen megnövelték a betegek túlélési esélyeit. Ha pedig túlélt: a felépülést Istennek tulajdonított csodának mondták. A keresztény templomok a béke és nyugalom szigetei voltak ezekben a viharos időkben. Gallienus császár 260-ban betiltotta a további üldöztetéseket; 313-ban a kereszténység bevett vallássá, 380-tól kezdve pedig államvallássá lett, Róma bukásával pedig, legalábbis a nyugati birodalomrészen, egy jó ideig a pápa lett a világi hatalom birtokosa is.
Felhasznált szakirodalom
• Harper, Kyle: The Fate of Rome. Princeton University Press 2017.
Az Időgép történelmi rovatunk további cikkeiért kattintson ide! Ha a tudományos cikkek érdeklik, akkor a Tudomány rovatunkat érdemes figyelnie!