A Madách Színház utolsó napjai

Ha az egyik színész illegális kommunista, akkor a másik legyen jobboldali – jutott a következtetésre Pünkösti Andor igazgató-rendező, aki állítólag így akarta kivédeni, hogy a kormány bezárja a színházát. Manfred Rössner Első Anna és Harmadik Károly cím, kétszemélyes, könnyed szerelmi vígjátékát 1944 elején ezelőtt kezdték el játszani Szeleczky Zita és Várkonyi Zoltán főszereplésével az erősen ellenzéki, a korban egyértelműen baloldali teátrumban, a Madách Színházban.

Az 1941 ősze óta Pünkösti irányítása alatt működő – gróf Károlyi István által bérelt – Madáchot (a mai Örkény Színházat) a közvélemény szinte a kezdetektől teljes joggal a legbátrabb náciellenes színházként könyvelte el. Pirandello IV. Henrikje (Várkonyi Zoltánnal, Sulyok Máriával és Greguss Zoltánnal), Shakespeare Hamletje (Várkonyi Zoltánnal), Felkai Ferenc egyértelműen Hitlerre utaló Nérója (Greguss Zoltánnal a főszerepben) nemcsak a nyilasok és az Imrédy-pártiak esetében, hanem a kormánypárt szélső szárnyán is kiverte a biztosítékot. A szélsőjobbos, németbarát lapok útszéli stílusban rendre tollhegyükre tűzték, „Zs-vitaminként”, „destruktív lázítóként” bélyegezték meg a Madách Színházat. (Egy darabot, Robert Ardrey Jelzőtűz című, háborúellenes művét nem sokkal a premiert követően be is tiltott a cenzúra.)

Szellemi ellenállás

Az 1944 elején bemutatott Rössner-vígjáték női főszereplője, a valóban rendkívüli tehetségű Szeleczky Zita már két évvel korábban, miután a Nemzetiből elbocsátották, a színházi élet peremére került. A színpad helyett filmeket forgatott – Olaszországban is. 1942-ben Pünkösti már szerződtetni akarta, ám a színésznő ágynak esett, a hirtelen támadt betegség kis híján megölte, szélsőjobboldali beállítottságú férjével, Haltenberg Gyulával való házassága pedig hamarosan tönkrement. Kétségtelen, hogy Haltenberg felfogása hatással lehetett Szeleczkyre, mint az a tény is, hogy a színésznő kifejezetten félt a szovjet csapatok bevonulásától, a kommunista fordulattól.

Hogy a neve segített-e volna bármiféle színházbezárási kísérlet kivédésében, az viszont nem valószínű. Legfeljebb a szélsőjobbos sajtó támadásait foghatta vissza időlegesen. Partnere, a negyvenes évek eleje óta Major Tamással, Gobbi Hildával, Olthy Magdával együtt az illegális kommunistákkal kapcsolatban álló, a Nemzetiből félzsidó származása miatt elbocsátott Várkonyi Zoltán a Madách Színházban vált élvonalbeli színésszé. Fénykorát ekkoriban és közvetlenül a háború után a Művész Színházban élte.

A pazar szereposztás ellenére a vígjáték többnyire negatív kritikákat kapott. Ez volt a Pünkösti-féle legendás Madách utolsó bemutatója; az igazgató további tervei – a Figaro házassága, A. J. Cronin Doktor Finlay című regényének színpadi változata – a március 19-ei német megszállás miatt már nem valósulhattak meg. A Wehrmacht katonái már egy napja uralták a fővárost, az Astoriában berendezkedő Gestapo pedig javában gyűjtötte be a náciellenes közélet prominenseit a politikusoktól a hírlapírókig, amikor 20-án este Szeleczky Zita és Várkonyi Zoltán utoljára színpadra lépett. Az előadás után a színésznő felajánlotta Várkonyinak, hogy elrejti, neki azonban már megvolt a búvóhelye. Napokkal később meg is érkezett Károlyi István vidéki birtokára. Várkonyi szerepébe Soós Lajos ugrott be.

A jó tanácsot, hogy az adott helyzetben a Madách önként zárja be kapuit, Pünkösti Andor nem fogadta meg. Ahogy a barát, a hamarosan illegalitásba kényszerülő Sós Endre (a háborút követően a Magyar Nemzet külpolitikai újságírója) utóbb felidézte, Pünkösti „ragaszkodott az előadások meghirdetéséhez; hangoztatta, hogy a szellemi ellenállás színházának példát kell mutatnia; olyasmit mondott, hogy a szellemi ellenállás megszűnése veszélyeztetné a feltétlenül elinduló fegyveres ellenállás előkészítését is”.

Kiépítettek egy biztosnak tűnő, a több emelet magasságba létrákon át vezető menekülési útvonalat, ha netán a magyar államrendőrség vagy a Gestapo megjelenne. Pünkösti, aki erősen ingadozó hangulatú, depresszióra hajlamos ember volt, ezekben a napokban bátor kiállásával társaiba is lelket öntött. Az üldözötteket pénzzel segítette, zsidó származású feleségét, Fischer Erzsébetet, aki ráadásul 1942-ig a New York Times budapesti tudósítója is volt, Gödöllőn bújtatta el. Egy alkalommal, amikor színészével, Baló Elemérrel előadás után hazaindult, formaruhás nyilas társaságba botlottak. Az igazgató – „Csak nem ijedek meg az ilyen szemetektől?!” megjegyzéssel – Baló tanácsára sem volt hajlandó félrehúzódni. (Nota bene: az akkor még hatalom nélküli nyilas talpasok valószínűleg életükben nem hallottak sem a Madáchról, sem Pünköstiről.)

„…zsidógylölettől izzó darab”

A kollaboráns Sztójay-kormány április 9-én megvonta a bérleti jogot Károlyi gróftól és vele együtt Pünköstitől is. Ahogy egy korabeli újság jól értesülten közölte: „A színház új igazgatói engedély kiadásáig nem tarthat előadást. Meg nem erősített hír szerint Cselle Lajos, a Színészkamara főtitkára lesz az új igazgató.” A hivatalba lépő Cselle, aki főtitkárként már évek óta a színházi élet „zsidótlanítását” is intézte, és a direktorságra hosszú ideje fájt a foga, a náciellenes Madáchot néhány hét alatt náci szellemiségű színházzá formálta.

Hosszabb szünet után június 16-án, amikor a deportálások már javában tartottak, a teátrumban újra felgördült a függöny. Kádár Lajos és Solymosi István korábbi, Dövényi
Nagy Lajos által erősebbre hangolt, penetráns antiszemita darabját, az Ártatlanokat tűzték műsorra Kiss Ferenc „szakmai segítségével”, Kardoss Géza rendezésében. Ahogy Bágyoni Váró Andor a Nemzetiszocialista Párt lapjában, a Magyarságban szinte büszkén fogalmazott: „Hosszú, de keserves falujárás, hatósági és társadalmi akadályverseny után most frissítve, megizmosítva került a budapesti közönség elé a féktelen és mértéktelen zsidógyűlölettől izzó darab. A mű alcíme joggal lehetne ez: Vádirat a zsidóság ellen.”

Az egyébként elveszett, csak cikkek, visszaemlékezések alapján rekonstruálható szüzsé lényegét Gajdó Tamás színháztörténész egy tanulmányában így foglalta össze: „A faluhelyen játszódó cselekmény középpontjában a falusi kocsmáros és uzsorás, illetve annak kikeresztelkedett fia áll. […] A darabban felléptettek rabbit, zsidóságát tagadó, zsidózó bérlőt, a zsidók ármánykodásába belepusztuló parasztembert. Szerepelt benne váltóval való zsarolás, fenyegetés, szerelmi ármány.” Kedvezményes akciókkal csábították a közönséget az előadásra, a Pest környéki munkásövezet dolgozóit különbuszok szállították a Madáchba. A darab ugyanazt a szerepet töltötte be nálunk, mint Németországban Veit Harlan uszító filmje, a Jud Süss: indoklásul szolgált a megkülönböztető intézkedésekhez, a gettósításhoz, a deportáláshoz.

Végjáték

Pünkösti Andor az egymást követő tragikus és szégyenteljes események hatására összeomlott. Elbocsátása után szinte azonnal gyalázkodó szélsőjobboldali sajtókampány indult ellene. Éjszakánként ismeretlenek fenyegették telefonon, névtelen leveleket kapott. Alig egy hónappal az Ártatlanok premierje után öngyilkos lett.
Utoljára barátja, Felkai Ferenc (a Pünkösti rendezte Néró szerzője) beszélt vele telefonon néhány órával a halála előtt. Búcsúszavait Sós Endre már idézett írásából ismerjük. „Halló, itt Seneca” – szólt a kagylóba Pünkösti. Aztán így folytatta: „…Csak búcsúzni akarok. Ég veled, élj boldogul, és jussak néha eszedbe.” Az álmából felriadt Felkai próbálta tréfára venni a dolgot: „Bandikám, te nem szoktál inni. Hol csíptél be?” – kérdezte nevetve. „Nem ittam – hangzott a felelet. – Seneca percek múlva belép a forró fürdőbe. Élj boldogul.”

Pünkösti valóban a római császár által halálba küldött Senecát követte. Gyógyszert vett be, és kinyitotta a gázcsapot. Az íróasztalán szikár megfogalmazású végrendelet maradt utána: „Minden ingó és ingatlan vagyonomat feleségemre, uzoni Pünkösti Andorné sz. Fischer Erzsébetre hagyom… Kérem, ne boncoljanak. Beszéd temetésemen ne legyen, csak a pap mondjon egy Miatyánkot. A temetésem a legegyszerűbb legyen. Nem érdemes tovább. Pünkösti Andor.”

Az író-rendező öngyilkosságához Sós Endre szerint hozzájárult az is, hogy nagy szerelme, egy budapesti ügyvéd felesége éppen azokban a napokban halt meg tüdőbajban. A másik barát, az angol lapoknak dolgozó Varannai Aurél másként emlékezett: a szerelmes férfi azt hitte, hogy az asszonyt deportálták, holott csak másik csillagos házba szökött át. (Varannai meglehetős pikírtséggel hozzátette, hogy a labilis idegzetű Pünkösti legalább nyolcszor kísérelt meg öngyilkosságot különösen olyan helyzetekben „amikor nem őt nevezték ki a Nemzeti Színház igazgatójának”.)

A háború után Szeleczky Zita színészi pályája kettétört. 1948-ban mondvacsinált okokból távollétében „népellenes bűnökért” háromévi börtönre ítélték. (Ekkor már Argentínában tartózkodott, Páger Antallal és Vaszary Pirivel csinált színházat, amíg össze nem vesztek. Hozzájuk csatlakozott egy időre a volt kamarai főtitkár, Cselle Lajos is.) A perben színésztársai szinte kivétel nélkül mellette tanúskodtak, így Várkonyi Zoltán, aki 1945 és 1949 között, megszüntetéséig a Művész Színházat igazgatta. (1949 őszén aztán „burzsoá mentalitása” miatt rövid időre kizárták a pártból.) Az Ártatlanok szerzőit, színpadra állítóit, Kádár Lajost, Dövényi Nagy Lajost, Kiss Ferencet (utóbbi kettőt elsősorban más okokból) a népbíróság elé állították, börtönbe kerültek. Eljárás indult három szereplő, Tompa Béla, Bánhidi László (a későbbi Matula bácsi) és Iványi Zoltán ellen is.

Varannai Aurélt mint nyugati tudósítót 1948 nyarán letartóztatták. A New York Times munkatársa, Pünkösti Andorné, hogy elfogását elkerülje, férje útját követte: néhány héttel később megölte magát.