A magyar, aki előre megírta, hogy Hitler elveszti a világháborút

Lajos Iván, a legitimista pécsi történész birodalmak haragját vívta ki, eközben viszont tisztában volt az igazságával magyar miniszter, náci kihallgatótiszt, sőt még az is, aki egy egész ellenkönyvet írt a művéhez. Nevét ennek ellenére ma is alig ismerjük, miközben gondolatai az Egyesült Államoktól Anglián át Franciaországig bejárták a nagyvilágot.

De ki is volt ő? A történész neve lapunkban szerepelt már. Karácsonyi interjúnkban a Hide The Pain Harold mém arcaként elhíresült Arató András beszélt édesapjáról, aki a II. világháború előtt nemzetközi jogászként dolgozott. Arató István berlini ösztöndíjas társaival, Csikós Nagy Bélával és Török Bélával közösen írta meg 1939-ben a Válasz a Szürke Könyvre című kötetet. Munkájukat a berlini Magyar Nemzeti Front adta ki, amelynek ügyvezető elnöke, Szigethy Vilmos már az előszóban sulykolta: a német hivatalos szerveknek nincs közük a megjelenéshez.

Különböző értékű kisállamokról alkudoztak a nagyhatalmak | Magyar Hang

A müncheni egyezmény, a hitleri Németországot regionális hatalomként elismerő kísérletezés hónapok alatt megbukott.

El is kélt a magyarázkodás, hiszen a kötet a németek érdekeinek megfelelően igyekezett cáfolni Lajos Iván nagy port kavaró tézisét, amely szerint ha Németország újabb háborút robbant ki, azt szinte bizonyosan el fogja veszíteni.

Ez az állítás pedig 1939 Magyarországán nemcsak meglepő volt, de rendkívül veszélyes is. Lajos Iván könyve mégis átcsúszott a cenzúrán, majd rövid idő leforgása alatt hét-kilenc kiadást megért. Egyes adatok szerint közel hetvenezren vásárolták meg a Németország háborús esélyei a német szakirodalom tükrében című kötetet, amit még azon a nyáron lefordítottak angolra, sőt lengyelre, franciára, portugálra is. A hitleri adminisztráció azonnal mozgásba lendült, de csak egy hónappal a könyv megjelenése után sikerült elérnie annak betiltatását. Eddigre a Szürke Könyv már tömegekhez jutott el, és teljesen felkavarta az állóvizet. Lajos Iván számára sem volt már megállás, kényelmetlen írásai végleg eldöntötték életét: pár évvel később elhurcolták Mauthausenbe, ahonnan hazatért, de hiába. A történész 1949-ben halt meg egy szovjet-kazah büntetőtáborban, Tartagulben. Negyvenhárom éves volt. Sorsáról azonban a család csak 1998-ban értesült, nem kis részben Murányi Gábor újságírónak köszönhetően, aki Egy epizodista főszerepe című, 2006-os könyvében dolgozta fel a történész életét.

– Az ötvenes évektől kezdődően Lajos Iván nevét nyilvánosan nem írták le, a sajtóban már szó sem esett róla – fejtette ki érdeklődésünkre Murányi, aki a hetvenes évek közepétől dolgozott a Magyar Nemzetnél. Lajos Iván nevével akkor találkozott először, amikor 1984-ben véletlenül rábukkant egy antikváriumban a Szürke Könyvre, rácsodálkozva a német világháborús esélyeket előre tisztán látó kötetre. A nyolcvanas évekre viszont, fűzte hozzá, már csak a Wilhelmstrasse és Magyarország című 68-as forráskiadványban volt lábjegyzet Lajos Iván.

Pedig a legitimista meggyőződésű történész közel állt a Magyar Nemzethez, a harmincas évek végén többször publikált Pethő Sándor akkor induló napilapjában. Az 1939. július 30-ai címlapon pedig Pethő Sándor jegyzett hosszú vezércikket A hála és egyebek címmel, mindezt már a borítója miatt Szürke Könyvre elkeresztelt kötet betiltása után. A lapalapító ebben az írásában azokra reagált, akik szerint a könyv „lovagiatlan, rút hálátlanság ama Németország iránt, amelynek barátsága visszaszerezte a Szent Koronának a Felvidék magyarlakta területeit.” Pethő viszont úgy látta, szó sincs a becsület kérdéséről: Hitlerék egyértelműnek gondolták, hogy a németlakta területek hozzájuk kell tartozzanak. Akkor miért is valamiféle ajándék lett volna, hogy ezt ránk nézve is elismerik?

Lajos Iván a rendkívül precízen adatolt könyvében arra jutott, hogy a németektől valójában semmi jót nem várhattunk az I. világháború óta. A történész szerint Trianon is annak következménye volt, hogy túl sokáig haboztunk különbékéért folyamodni, és mire már megtettük volna, szétesett az Osztrák-Magyar Monarchia. A jobboldali álláspont ezt követően az volt, hogy területeink elcsatolása az antant önkényének volt köszönhető. Ezzel szemben a legimista Lajos úgy látta, Franciaországban nagyon is pozitívan tekintettek az utolsó uralkodóra, IV. Károlyra, és szerették volna egyben tartani a monarchiát, ezzel ellensúlyt adva Németországnak is.

Ezzel a tézisével a húszas évektől kezdve foglalkozott, és erről írt olyan korábbi munkáiban is, mint az 1938-as Tanulmányok a világháború diplomáciájából. Szerinte Párizs pontosan tudta, hogy ha a Monarchia népeinek lehetővé teszik az önrendelkezési jog gyakorlását, azt a németektől sem tagadhatnák meg, és ez „feltétlenül azzal a konzekvenciával járna, hogy az antant főellensége, a német birodalom több mint 12 millió lakosságú területtel gyarapodnék és a porosz befolyást Budapestig terjesztetnék ki.”

A szerző nemcsak saját következtetéseire hagyatkozott, alaposan elmélyedt a különböző diplomáciai forrásokban, sajtóértesülésekben. Paul Dutasta diplomatára hivatkozva például azt írta: „A berni diplomáciai körökben még 1918 október elején is egyik anekdotája járt szájról-szájra, melyről Dutasta azt állította, hogy közvetlenül magától Clemenceautól hallotta. Valaki ugyanis azt a megjegyzést tette volna ez előtt, hogy az osztrákok végre nyíltan megmutatták franciaellenes érzelmeiket, mikor segélycsapatokat küldtek a francia frontra. »Az osztrákok – válaszolta azonban a miniszterelnök – nagyon óvatosan céloznak. Eddig mindössze hét francia katonát öltek csak meg.«” Igaz, a Lajos Iván-i felfogásnak később is megvolt a komolyabb kritikája. Mondván: azért mégse gondoljuk már, hogy az antant az Osztrák-Magyar Monarchia területi épségéért aggódva harcolt a németek és szövetségeseik ellen. És bár a negyvenes évekből visszatekintve gondolhatták, hogy a konfliktus újbóli eszkalálódása elkerülhetetlen volt, de azért ezt 1920-ban még nem lehetett így megjósolni.

A Szürke Könyvben aztán precízen végigvette Lajos, milyen gyengeségei vannak az újabb világháborúra forduló németeknek: élelmezési problémával küzdenek, az orosz hadiflotta fejlettebb, és Amerika úgyis be fog szállni, ahogy Moszkva is. Ez a német-orosz megnemtámadási szerződés tükrében ekkor még elég merész gondolat volt. Lajos emellett bemutatott olyan Völkischer Beobachter-cikkeket is, amik élesen támadták, alsóbbrendű népnek festették le a magyarokat. – Azt nem lehet mondani, hogy újságolvasó emberek ne tudhattak volna ezek közül sok mindenről. De így, egymás mellé téve az újdonság erejével hathattak – jegyezte meg lapunknak Murányi. Ahogy például a Mein Kampfot is hiába adták ki, a nehéz nyelvezetű szöveget sokan nem forgatták, így nem is tudtak róla, a diktátor milyen szerepet szán a szlávoknak és magyaroknak. De ha olvasták, akkor is csak legyintettek: „ezeket régen írta, ma már másként gondolkodik.”

Ez a fajta könnyelműség volt az, ami ellen Lajos Iván lázas szenvedéllyel küzdött, de hiába. – Észérvekkel próbálta meggyőzni azokat is, akikre ezek hatástalanok voltak. Lajos Iván mégis rendre vitába szállt – mondta már lapunknak a történész távoli rokona, Lukács Noémi. Neki a nagymamája, Kun Ida volt Lajos Iván édesanyjának, Beke Lenkének a másodunokatestvére, a családban pedig rengeteg legenda fűződik a pécsi történész nevéhez. Ilyen az is, hogy még Csáky István külügyminiszter is elismerte Lajos igazát, mikor a betiltás után magához hívatta. „Megértem önt, én is egy ilyen ember vagyok” – mondta állítólag Csáky. Murányi lapunknak megjegyezte, egy efféle bizalmas közlés nyilván túllépett volna a diplomácia keretein, de akadhatott ettől még olyan megjegyzés, amit így lehetett érteni. Hiszen a magyar kormányból sokan látták Lajos igazát.

Sőt, még ki is kutatták. Szegő Iván Miklós tett utalást rá a Búvópatakok, mélyfúrások 2014-es évkönyvben, hogy a Miniszterelnökség Gazdaságtudományi Osztálya titkos vizsgálatában hasonló eredményekre jutott, mint Lajos. Itt dolgozott Csikós Nagy is, aki korábban mégis megírta az ellenkönyvet, majd a háború után átállt a kommunistákhoz. Hosszú életet élhetett, miként sokan olyanok is, akik a negyvenes évek elején még a szélsőjobboldali sajtóban támadták Lajost. Mint Haller István nyugalmazott vallás- és közoktatásügyi miniszter, aki a nyilasbarát Virradatban „lipótvárosi hollók károgását” emlegette. Hogy Pécsből miként lesz Lipótváros, más kérdés.

Bár a későbbi évtizedekben Lajos Iván nevét a nyilvánosságban le sem írták, a Szürke Könyvet a maga idejében elkapkodták, és nemcsak az ellenkampány volt erős. Payr Hugó birkózó, legitimista politikus például levélben mondott köszönetet a történésznek: pünkösdvasárnap volt, épp elvesztette a választást, de aztán kezébe akadt a kötet, és onnantól mással már foglalkozni sem tudott. A Magyar-Lengyel Szövetség titkára, Salamon-Rácz Tamás a lengyel opcióért jelentkezett be, a liberális 8 Órai Ujság szerkesztője, Szalay Imre pedig a franciáért.

És még az az elképzelés is élt, hogy a kormányból nemcsak látták Lajos igazát, de egyenesen támogatták könyve megjelenését. Hubay Kálmán például dörzsölte is a tenyerét, hogy Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert hogy megszorongathatják majd a megjelenés engedélyezése miatt. Murányi Gábor úgy gondolja, ez így valóban egy összeesküvés-elmélet lehet, a kötet mögött pedig inkább legitimista pénz, gróf Sigray Antal támogatása volt. „De nem teljesen irreális a dolog. Teleki elszánt antiszemita volt, de nem egy elszánt németbarát politikus. Az, hogy lassan ment az egész betiltatás, és a német követségnek nagy nyomást kellett gyakorolnia a magyar kormányra, ez pontosan annak a jelzése volt, hogy ha nincs is Telekiék ínyére a könyv, akkor is megpróbálták aktuálpolitikailag felhasználni” – jegyezte meg lapunknak Murányi. Egy ilyen németellenes hang ugyanis egyáltalán nem jött rosszul számukra.

Lajos Iván negyvenes évek eleji tevékenységéről lehet a legkevesebbet tudni, de az biztosnak tűnik, hogy lelkiismereti kérdésekben ekkor sem hallgatott, a hatalomnak pedig emiatt is meggyűlt vele a baja. Murányi Gábor számolt be arról a család közlése alapján: a legendárium szerint a történész tájékoztatni kívánta a pápát, XII. Piust az újvidéki mészárlásról. Olyannyira, hogy az általa megfogalmazott memorandumot még el is juttatta, vagy el kívánta juttatni Magyarország hercegprímásának, Serédi Jusztiniánnak, és a budapesti pápai nunciusnak, Angelo Rottának.

A német megszállás után Lajos Iván az elsők egyike volt, akit elhurcoltak, Mauthausenben pedig más politikai foglyokkal együtt őrizték. Hazatérhetett egy év múlva, és osztálytanácsos lett, de továbbra is megfigyelték. Arról már a történész unokaöccse, Lajos Z. Tamás számol be Két pogány közt egy hazáért… című 2014-es könyvében: a brit külügy embere, Frank Gann Redward, aki akár szovjet kém is lehetett, figyelmeztette Lajos Ivánt közelgő letartóztatására. Sztálinék rettegtek a királyságpártiaktól, a történész pedig eközben a béketárgyalásokon tisztázni akarta: Magyarország felelőssége korlátolt volt, szemben a németekkel. „Az utolsó hat év külpolitikájának intézéséért nem mernék senkit az akasztófára küldeni” – írta a Magyarország felelőssége a második világháborúban című szövegében, ami nem jelenhetett meg, és csak 2005-ben került elő. Ezt az írást Murányi Gábor közölte a kötetében. Lajos Iván a fentieket akkor írta, mikor épp kezdődött az elsőként bíróság elé állított Bárdossy László pere.

A történész nyomában volt így nyilván a magyar titkosszolgálat is, de jellemző, hogy még akkor is gondolkoztak esetleges lekapcsolásán, amikor az oroszok már hetekkel korábban elvitték. Előtte még a történész átadta naplója egy példányát a vele néhányszor találkozó Redwardnak, aki ezek után nem kereste többé a családot. A naplónak ma sincs nyoma. Talán a Kew-i Nemzeti Archívumban elérhető a Redward-iratok között, amiket viszont 2032-ig titkosítottak Lajos Z. Tamás könyve szerint.

Szerettük volna Lajos Z. Tamást is kérdezni a fejleményekről, de az 1931-es születésű sebész a Novum Publishing közlése szerint tavaly márciusban elhunyt. Húga, a nála tíz évvel fiatalabb Lajos Judit immunológus levelünkre írott válaszában kifejtette: a naplót mindmáig nem sikerült megtalálni. Az elmúlt években előkerült szovjet periratok szerint a történészt azzal vádolták, hogy az angoloknak kémkedett. Lajos Judit szerint ez biztosan nem igaz. „Nagybátyám nem volt hajlandó átvenni a kormányzótól a jó tanulmányért járó sub auspiciis gubernatoris emlékgyűrűt, mert Horthyt árulónak tartotta. Nem félt megírni meggyőződését, és megjelentette a Szürke Könyvet, pedig tudta, ezért megbüntetik. Mauthausenből is hazajött, pedig társai próbálták meggyőzni, hogy menjen külföldre” – sorolta, bizonyítékként nagybátyja elvszerűségére és hazafiságára.

Jelen cikk nyomtatásban való megjelenése után találkoztunk is Lajos Judittal, aki most azt szeretné elérni, hogy emléktábla őrizze Lajos Iván nevét a fővárosi Ráday utca 30.-nál, ahol a történész egykor élt. Központi lakás volt ez az életében: innen hurcolták el őt a németek, majd ide tért vissza, és találkozott titokban Carlile Aylmer Macartney történésszel, aki több könyvében is kitért Lajos Iván személyére. Végül innen vitték el őt a szovjetek is.

Halálának időpontja viszont csak jóval később derült ki egyértelműen, bár a család kapott gyásztáviratot a hatvanas évek elején. – Délelőtt bedobták a Vöröskereszt levelét, délután volt nagyanyám temetése. Én voltam a ludas, akkor összetéptük ezt a levelet. Csak utólag éreztem ennek a súlyát, aznap viszont nem akartunk még ezzel is előhozakodni – elevenítette fel lapunknak Lajos Judit. Ebben a levélben már az 1949-es halálozási dátum szerepelt, ami később aztán a rokonok és Murányi Gábor közbenjárásának köszönhetően egyértelművé vált.

Lajos László gyerekei közül már csak Judit él: az ifjabb László két évvel ezelőtt halt meg, Tamás tavaly. Az unokák pedig szétszéledve a világban: Tamás fiai közül ki Ohióban, ki Sarasotában. László fia, Iván orosz nőt vett feleségül, kinn is telepedett le, így rajta keresztül az ottani szálat igyekeztek felderíteni. Lajos Iván húga, Jolán pedig még 38-ban ment ki Angliába, utoljára Magyarországon az ötvenes évek végén járt. Gyerekei, unokái viszont élnek még, egyikük, Joe pedig „nagyon érdeklődik a rokonság után, állandóan kapok tőle családfával kapcsolatos dolgokat. De nem a nagybátyám dolgát feszegeti” – mesélte Lajos Judit. Hozzátéve: „Joe-t Tamás bátyám kérte, hogy nézzen utána, mit lehetne tenni Kew-ban, hogy hozzáférhessünk Öcsi bácsi naplójához.” A családban csak Öcsinek becézett történész naplójának másik példányát a badacsonyi nyaralóban rejtették el, de azt a szovjetek még egy házkutatás során megtalálták és magukkal vitték.

Lajos Iván egy 1945-ös rádióinterjúban – amit Lajos Z. Tamás és Murányi Gábor is idéz könyvében – így fogalmazta meg, miként szeretett volna hazájáért dolgozni, mikor a koncentrációs táborból hazajött: „Az újjáépítés egyik legfontosabb feladata elmélyíteni, illetve megteremteni a magyar középosztály történetpolitikai tájékozottságát, megismertetni különböző nemzetek külpolitikájának alapirányzatával, hogy azután a döntő pillanatokban mindig ennek figyelembevételével hozhassa meg a döntést. Ezért szeretnék dolgozni, küzdeni, ameddig bírom a tollamat, ameddig ki tudom nyitni a számat.” Nem hagyták neki.  

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/10. számában jelent meg, 2019. március 8-án.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/10. számban? Itt megnézheti!