„Szécsi Dénes esztergomi érsek (1464. március 29-én) Szent István bazilikájában hatalmas tömeg jelenlétében, régi szokás szerint fölékesítette valamennyi királyi jelvénnyel Corvinust. A nép oly nagy örvendezése közepette koronázta meg és vette körül Mátyást, hogy e nagylelkű királyt különböző népek nyelvén elmondták új Nagy Sándornak, új Caesarnak, Pannonia győzhetetlen védelmezőjének; sokan szittya Marsnak nevezték, mások a római nép maradékának. Ajándékokat, pénzt, ruhát szórtak szét és más efféléket, miket ily ünnepségeken osztogatni szoktak, de most többet és bőkezűbben, mint valaha (…) Megkoronázták hát a Megváltó 1464. évében, uralkodásának hatodik esztendejében.” Így emlékezett meg a humanista történetíró, Antonio Bonfini Hunyadi Mátyás (uralkodott 1458-1490) koronázási ceremóniájáról.
Kétségtelen, nagy pillanat lehetett az akkor is még mindössze 21 éves uralkodó számára. Királlyá választása után hat évet várt rá, hat évig küzdött azért, hogy 23 esztendő után visszaszerezze a Szent Koronát III. Frigyes (1452-1493) német-római császártól. Nagy árat fizetett érte, a kezdeti 40 ezer arany (plusz 10 ezer Sopronért) helyett végül hosszadalmas, pápai közvetítéssel zajló diplomáciai tárgyalások után az 1463-ban megkötött bécsújhelyi békében 80 ezret fizetett a császárnak érte, és belement abba is, ha nem lesz legitim (törvényes) örököse, akkor a magyar trón is III. Frigyesre és jogos örököseire száll. Kemény vállalások, aminek, mint tudjuk, később meglett a böjtje.
De hogy került a Szent Korona a német-római császárhoz? És Mátyás miért ragaszkodott hozzá annyira körme szakadtából, hogy hat évig egyezkedett érte?
A magyar államiságot jelképező ereklyét még Luxemburgi Zsigmond lánya, Erzsébet „fújta meg” Visegrádról 1440 februárjában, mikor úgy tűnt, semmi esélye se maradt arra, hogy a trónon maradjon, illetve, a feltételek, amelyek adódtak volna, nem feleltek meg neki. Férje, Habsburg Albert ugyanis egy tiszavirágéletű uralkodást (1437. december 18. – 1439. október 27.) követően 42 évesen egy hadjárat során vérhasban elhunyt. A várandós Erzsébetet azonban nem akarták elismerni uralkodóként, ehelyett a trónra meghívott III. Ulászló lengyel királyhoz adták volna.
Nos, Erzsébet ebből nem kért, inkább ellopatta a Szent Koronát. Nagy szerencsénkre, még a meglovasítás története is ismert; a tettet ugyanis a királyné öltöztetője, az akkor már bécsi patríciusfeleség, Kottanner Jánosné Wolfram Ilona követte el – visszaemlékezései szerint – egy meg nem nevezett (?), így máig ismeretlen magyar férfival. Társával beosontak, és kihozták a koronázási ereklyét. Mint emlékirataiban beszámolt róla: a korona végül egy vörös bársonypárnában hagyta el a palotát. „A derék fickó akkor vállára vette a vánkost, ócska tehénbőrt borított rá, ennek hosszú farka volt, amely hátul lelógott, úgyhogy mindenki utána nézett, és elkezdett nevetni” – emlékezett vissza a történtekre a korábban a soproni polgármester, Székeles Péter feleségeként is ismert asszony.
A koronalopás ráadásul nem ment zökkenőmentesen, igazi akciófilmbe illő jelenetek közt próbálták eljuttatni azt Erzsébet királynéhoz, egy ponton pedig úgy tűnt, örökre el is nyelheti a történelem: „Így érkeztünk a Dunához, amelyen felhalmozódott a jég, de egyik-másik helyen már megvékonyodott. Amikor aztán rámentünk a jégre, úgy a Duna közepe táján az udvarhölgyek szekere alatt beszakadt, a szekér felfordult, az udvarhölgyek sikítottak, és egyik a másikát nem látta. Akkor nagyon megijedtem, és arra gondoltam, hogy a Szent Koronával együtt a Dunába kell vesznünk. Isten azonban segítségünkre volt, úgyhogy senki sem került a jég alá, de minden más holmi, ami a szekéren volt, leszóródott, részben a vízbe, a jég alá. A sziléziai hercegkisasszonyt és a legelőkelőbb udvarhölgyeket magamhoz vettem, és Isten segítségével így értünk át a jégen, meg a többiek is mind.”
De miért is olyan fontos a Szent Korona? Ehhez megint csak érdemes előrángatnunk Kottaner Jánosné emlékezetét. Megjegyzi ugyanis azt is: „Mert a Magyar Királyságban három törvényük van, s akinél egy hibázik, arról úgy vélik, hogy nem törvényes király. Az egyik törvény úgy szól, hogy Magyarország királyát a Szent Koronával kell megkoronázni. A másik, hogy az esztergomi érsek koronázza meg. A harmadik, hogy a koronázás Fehérvárott történjék.”
A magát – és a Szent Koronát – III. Frigyes oltalma alá helyező Erzsébet csakhamar fiút szült, Lászlót, akit így mindhárom feltétel teljesülése mellett 12 hetes csecsemőként 1440. május 15-én Szécsi Dénes esztergomi érsek királlyá koronázott. Szécsi egyébként igazi koronázó szakértő lett, hiszen a baba V. László (hivatalosan uralkodott 1444-1457) mellett később a nálunk I. Ulászlóként 1440 és 1444 között uralkodó Erzsébetnek férjül szánt lengyel királyt is ő szenteli fel, ugyan a Szent Korona nélkül, de Szent István fejereklyetartójáról levett koronával és Fehérváron.
S hogy meglegyen a három a magyar igazság, Szécsi lesz az, aki 1464-ben, ma 555 éve Mátyás fejére is ráhelyezi a koronát. Hogy aztán Mátyás megtegye az óvintézkedéseket azért, hogy a szent koronázó ereklye ne kerülhessen illetéktelen kezekbe. Az ezt szabályozni kívánó 1464-es törvény 2§ a következőképp rendelkezett: „Mi tehát, tisztünknél fogva, a Szent Korona kellő megőrzése és megtartása céljából e helyen a főpap és báró uraknak, meg országunk nemeseinek közös megegyezésével és akaratából egy különben megszokott helyről (a visegrádi fellegvár ötszögletű tornyának kincsestára) és arra alkalmas személyekről kívánunk gondoskodni, nemhogy, amitől Isten őrizzen, a korona ismét ez országtól idegen kézre kerüljön.”
Mátyás pedig hat év után végre tényleg beleállhatott az önálló kül- és belpolitikába.
Felhasznált források, szakirodalom
- E. Kovács, Péter: Matthias Corvinus. Officina Nova, Budapest 1990.
- A korona elrablása. Kottanner Jánosné emlékirata 1439-1440 – Fordította, sajtó alá rendezte: Mollay Károly. Magyar Helikon, Budapest 1978.
- Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei – Fordította: Kulcsár Péter. Balassi Kiadó, Budapest 1995.
A cikk eredetileg kollégáink Töri-Túra nevű blogján jelent meg.
