Háború, betegségek, tragédiák, diktatúra, megfélemlítés, forradalom, kivándorlás, honvágy, fájdalom – egy átlagos magyar család életének állomásai a XX. században. Mindenkinek van egy-két megrázó sztorija, vannak rokonok, akiket jobban, vannak, akiket kevésbé tépáztak meg a század viharai. Borsy LaBarca Anikó, aki hét gyerek közül elsőként született egy budai keresztény családba, visszaemlékezésben idézi meg ezeket a fordulópontokat.
A kötet életszerű képet nyújt a háború utáni magyar társadalom polgári rétegéről, amely nem akart különösen nagyot alkotni, csak félelem nélkül élni hétköznapi életét. A sokgyerekes család története, amely a budapesti Városmajor közelében játszódik, látszólag csak méreteivel tűnik ki a nagy átlagból. A tényezők, amelyek a gyerekek számára is életre szólóan meghatározóak lesznek, a templom és a kórus, amely nem csak programszerűen, fizikailag, de lelkileg is rányomja bélyegét a családi miliőre.
Borsy LaBarca Anikó nem író. Nem madártávlatból szemléli az elmúlt évtizedek történéseit, viszont a lehető legszemélyesebben – igaz, olykor kissé elmerülve a neki fontos részletekben –, érzékletesen adja vissza, milyen volt az ötvenes években bakfisként a Szilágyi Erzsébet Leánygimnázium diákjának lenni, házibulikba járni, udvarlókat fogadni, aztán részt venni az ’56-os forradalomban, sebesülteket ápolni, golyók sortüzében futni a házfalak között.
A forradalom persze egy csapásra megváltoztatta az életet. A sínek közül, amelyen a tömött vonat Győr felé zakatol, sok ezer magyar család tragédiája árad. Nem kellenek fennkölt szavak, hogy gondolatban a kétségbeesett menetelésben elnehezülő léptekkel együtt sodródjunk a zöldhatáron át, az otthon hagyott és a vállon cipelt gyerekek súlya alatt együtt sóhajtsunk a jobb világot kereső szülőkkel, miközben arról olvasunk, micsoda vívódások közepette hagyta el az országot az a több százezer magyar, akik közül csak egy az akkor tizenkilenc éves Borsy LaBarca Anikó.
A képszerűen olvasó ember számára ezen a ponton meglepő erővel tör be a fény a vasfüggönyön át. Régóta feltűnt már, hogy a disszidensek beszámolóiban akarva-akaratlanul a barátságos, fényes csillárokkal bevilágított terek teremtik meg az első kontrasztot a megállított idő országának neoncsöveivel szemben, szinte a határátlépés pillanatában.
A fiatal lány számára az elválás percétől elemi erővel feltörő honvágy, a kiszakadás a zárt családi miliőből, az otthonmaradottak aggodalma mind-mind drámaivá változtatja a hétköznapokat, még akkor is, ha tulajdonképpen a lehető legjobban alakulnak a dolgok. Itthon pedig megy tovább az élet a maga medrében: a családnak egykor kiutalt budai lakásban megjelennek az onnan valamikor kitelepítettek, akiknek magától értetődően csinál helyet a családfő. A sokgyerekes édesapát ’56 után két disszidens gyermeke miatt rendszeresen zaklatja a rendőrség. Arra, hogy a kihallgatások után hazaengedték-e, nem más ügyel ebben az időben, mint az idős Kodály Zoltán, aki egy nap rémülten tárcsázza fel a lakást, mikor nem érkezik időben a megnyugtató telefon.
Rágóta vallom, minden magyar családnak meg kellene írnia az elmúlt századbeli történetét, amíg még nem késő. Sok éves pszichoterápiától kímélhetik meg így az idősebbek az utódokat, hiszen a traumák, a sorsokat meghatározó életkörülmények generációkon át utánunk nyúlnak, amit viszont megismerünk, azt békévé oldja bennünk az emlékezés. Borsy LaBarca Anikó pátosz nélkül, hétköznapi nyelvezettel, gyakran anglicizmusokkal terhelten fogalmazza meg mindazt, ami vele és családjával megesett.
Borsy LaBarca Anikó: Fény és árnyék – egy polgári család élete a XX. század viharaiban. Magánkiadás, 2017. 2900 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 27. számában jelent meg, 2018. november 16-án.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 27. számban? Itt megnézheti!
