Más idők jártak a magyar tudományos életben korábban, akár a „boldog békeidőkben”, esetleg még jobban visszamenvén az időben, a reformkor évtizedeiben. Akkoriban ugyanis az dívott, hogy azok, akik megtehették, áldoztak a tudományra. Mint például gróf Széchenyi István, aki egy évi jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására, és nem azon munkálkodott, hogy elvonja az MTA működéséhez kellő anyagi juttatásokat, csak azért, mert nem feltétlenül csak olyan kutatásokra fordították az állami apanázst, ami politikai vezetőinknek tetszik.
Vélhetően a mai kormánypárt nem fog szobrot állítani annak a Vigyázó Ferencnek, aki több mint száz évvel Széchenyi felajánlását követően egész vagyonát hagyományozta az Akadémiára, amiért sokan őt tartják az MTA második alapítójának. Ehhez egy tragédia kellett, az, hogy a vagyonos dunántúli köznemesi családban született bojári Vigyázó Sándor és aszódi Podmaniczky Zsuzsanna bárónő gyermekeként világra jött, és 1918-ig a főrendiház tagjaként politizáló gróf 1928. július 31-én öngyilkos legyen az osztrák Rekawinkelben.
Kormány kontra Akadémia - Salamoni döntés az MTA elnökétől | Magyar Hang
Ha a kormány nem tud innovációs klímát elősegíteni, miért támadja az Akadémiát, ahol ez kiválóan megvan?
A felajánlás a lehető legjobbkor érkezett az MTA számára, ugyanis annak vezetősége az I. világháború időszaka alatt mintegy 4 millió aranykoronát veszített el azzal, hogy 1916 és 1918 között az Akadémia vagyonának jelentős részét hadikölcsönökbe fektette. Erre jött a világégést követő infláció, amely elsodorta a koronát, melyet a pengő követett. Az MTA szűkös anyagi helyzetén az sem segített, amikor a gróf Bethlen István vezette magyar kormány 1925-ben megszavazta, hogy évi 120 ezer pengő államsegélyt utal a költségvetés terhére a magyar tudományos élet fellegvárának. Ez maximum a nagy múltú intézmény dologi kiadásaira és az alkalmazottak fizetésének fedezésére volt elég, amikor egy magyar gróf végrendeletéből kiderült, annak teljes vagyona az MTA-t illeti. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Vigyázó Ferenc nem önmagától döntött a végrendeletben foglaltakról, hanem elhunyt édesapja, gróf Vigyázó Sándor akarata előtt fejet hajtva hagyta teljes vagyonát a Magyar Tudományos Akadémiára.
„... Ha fiam vagyonomról nem rendelkeznék és törvényes leszármazó hátrahagyása nélkül halna el: rendelem, hogy összes vagyonom ... a Magyar Tudományos Akadémiára szálljon. A Gondviselés hosszú élettel ajándékozott meg. Még annak a kornak vagyok a szülöttje, melyben Széchenyi István és munkatársai lerakták a mai Magyarország alapjait. Rendíthetetlen meggyőződésem, hogy az európai színvonalon álló s emellett minden ízében magyar kultúra Magyarország és a magyar nemzet fennmaradásának legbiztosabb záloga. Ez okból a fenti eshetőségre egész vagyonomat a magyar nemzeti kultúra szolgálatába kívánom állítani, mely célt első magyar tudományos intézetünk útján vélem leginkább elérhetőnek...” – olvasható az idősebb gróf végakaratában.
Végrendeletében Vigyázó Ferenc a Magyar Tudományos Akadémiára hagyta földbirtokait (25 ezer hold föld), házait (négy kastély – köztük a Podmaniczky–Vigyázó-kastélyt –, két budapesti bérház) és egyéb értékeit, köztük értékes könyv-, kódex- és képgyűjteményét (17 ezer kötetes könyvtár), valamint egymillió pengő készpénzt és másfél millió pengő értékpapírt, valamint több százezer pengőnyi ékszert, műkincset és muzeális bútort. A hagyaték értékét volt, aki húsz, mások huszonöt millió pengőre becsülték.
Ám kicsit korai volt az Akadémia vezetőinek öröme, hiszen hamar kiderült, a Vigyázó-hagyatékot súlyos tartozások terhelik, ráadásul a gróf anyja előző házasságából származó féltestvérei, valamint nővére férjének családja is pert kezdett a végrendelet ellen. Az örökösödési perek 1929-ben lezárultak, és a rokonok, ügyvédek, szakértők és hitelezők kielégítése fejében hat év alatt tízmillió pengőt fizetett ki az MTA az örökölt tőkéből, de a megmaradt hagyaték értéke még így is igen jelentős volt.
