Illusztris társaság indult el 1555. március 9-én Sztambulból, hogy téli szálláshelyén, az ókori Pontus kis-ázsiai fővárosában, Amasziában keressék fel I. Nagy Szulejmán szultánt, aki épp a perzsákkal hadakozott. I. Ferdinánd diplomáciai küldöttségének feladata az volt, hogy adófizetés fejében eszközöljék ki a Habsburg uralkodó számára Erdély megtartását, egyúttal békét az oszmánokkal.
A missziót a kor ismert humanistája, Verancsics Antal pécsi püspök – későbbi esztergomi érsek – vezette. Társa, Zay Ferenc ugyancsak a könyvek nagy barátja volt, ám őt inkább katonaként tartották számon, előbb Eger, majd Szolnok várkapitányaként, de a dunai naszádosok kapitányaként is szolgált. Ahogy Zay életrajzírója, Thallóczy Lajos frappánsan jellemezte kettejüket: „Verancsics püspök az észt képviselte, Zay az erőt.” A szinte csak magyarokból álló csapathoz az indulás előtt nem sokkal csatlakozott a fiatal flamand diplomata, Ogier Ghiselin de Busbecq és a Fugger bankárbirodalom egyik magyarországi főembere, a saját bevallása szerint szintén csak humanista érdeklődésből török földön utazgató, azonban inkább a Fuggereknek bányakoncessziók után szaglászó, évtizedekig Besztercebányán lakó Hans Dernschwam.
Még ők sem sejtették, de a követjárás nem a diplomáciai eredménye, mint inkább egy szenzáció számba menő felfedezés miatt írja be magát a történelembe. Az antik emlékeket útja során lelkesen dokumentáló csoport ugyanis 1555. március 29-én Ankarában újra felfedezi, így visszaadja a világnak Augustus császár életrajzát, politikai testamentumát, a Res Geatae Divi Augusti néven ismert forrás legismertebb darabját, a Monumentum Ancyranumot. Miként a modern felirattan atyaként is számon tartott Theodor Mommsen írta: a minden tekintetben figyelemre misszió a Monumentum Ancyranum megtalálásával „örök hírnevet szerzett magának”.
Az 1427-28 között épített Hadzsi Bajram-i Veli mecsettel „összeolvadt” Monumentum Ancyranum feliratát rejtő Augustus és Róma temploma Ankarában (Fotó: Fodor Gábor) 
Az 1427-28 között épített Hadzsi Bajram-i Veli mecsettel „összeolvadt” Monumentum Ancyranum feliratát rejtő Augustus és Róma temploma Ankarában (Fotó: Fodor Gábor)
De pontosan ki és hogyan találta meg, jegyezte fel az utókor számára a római kori epigráfia egyik szent tehenének számító – az ókori auktorok által említett, ám a XVI. századra szövegében ismeretlen – monumentális kőfeliratot? Az események legjobb összefoglalóját Tardy Lajos a Régi magyar követjárások Keleten című munkájában találjuk. Az útról ugyan Verancsics is vezetett naplót, ám az elveszett, az utókorra így csak Dernschwam és Busbecq feljegyzései maradtak. Közülük utóbbi élvezetes stílusa és olvasmányossága miatt nagy népszerűségre tett szert – igaz, ez is az események után évtizedekkel, latinul 1581-ben, míg németül 1595-ben jelent meg. De még így is helyzeti előnyben volt Dernschwam naplójával szemben, amelynek kézirata majd a Fugger-levéltárból kerül elő, és csak 1923-ban lát így napvilágot.
– Ezen a helyen nagyon szép táblát láttunk, amelyen le volt írva mindazoknak a dolgoknak tartalma s összefoglalása, amelyeket Augustus császár fejedelmi és igen emlékezetes módon intézett és végzett. Egy másolatát leírattuk embereinkkel, már amennyit látni és olvasni lehetett. Ez egy oly épület oldalán áll, amely kétségkívül régen tanácsház (a latin verzióban: helytartói palota) volt; ez most romos, és márványkő falait nem borítja tető, úgy a (latin és görög nyelven is lejegyzett) felirat a belépők számára részben jobbkéz, részben balkéz felől esik – olvashatjuk a flamand karrierdiplomata „török leveleiben”. Az épület már akkor egy építészeti egységet képezett az 1427-28 között épített Hadzsi Bajram-i Veli mecsettel.
Ami egyértelműen kitűnik, nem az egyébként inkább a zoológia és botanika iránt érdeklődő Busbecq volt az, aki a leletet felfedezte, egyúttal annak szövegét sem ő, sem a régészetben jeleskedő, feliratokat már korábban is buzgón lejegyzetelő Verancsics és Dernschwam nem maga másolta le. De ki, kik készítettek akkor róla átiratot? A megfejtést Dernschwam naplóját feldolgozó és azt kiadó Franz Babinger adja, illetve Mommsen monstre felirateposza, a Corpus Inscriptionum Latinarum (CIL) rejti. „Ma már kétséget kizáróan le lehet szögezni, hogy e másolók között ott működött az udvarhelyszéki származású, eperjesi polgárjoggal rendelkező Belsey János – humanista nevén Johannes Belsius – és éppen az ő általa lemásolt részek bizonyultak a legszabatosabbnak, legidőtállóbbaknak” – írja Tardy.
A gyilkosság, amellyel Zrínyiék üstökön ragadták a szerencsét | Magyar Hang
A szigetvári hős és fivére Ferdinánd intésére 480 éve végzett a korábbi sztárkatonával, Hans Katzianerrel.
Belseyről a mai napig nem készül tisztességes biográfia. Amit tudunk róla: 1548-ban deák Wittembergben, majd a szepesi kamaránál hivatalnokoskodik. Rendkívüli nyelvtehetség – veje, a szintén kalandos életű kassai főbíró, Bocatius János által fabrikált sírverse szerint a magyar és latin mellett olaszul, görögül, héberül, lengyelül, németül és románul is kiválóan beszélt. Nem hiába vették igénybe szolgálatait diplomáciai vonalon, s lett a Verancsics-féle misszió követségi titkára. Franz Babingertől azt is tudjuk: a csehországi Brüx (ma: Most) városában 1494-ben tekintélyes és gazdag patrícius családba születő Dernschwam útinaplójába a latin és görög feliratokat Belsey volt az, aki „gyakorlott kézzel, finomművű írással” lejegyezte.
„A parasztok temploma – az ördög tiszteletére”
Dernschwam naplójában nem említi Augustus nevét, míg a testamentumának szövegére – bármiféle konkrétum nélkül – sejtetve, szőr mentén utal. Leírja és vázlatosan le is rajzolja ugyan az 1427-28 között épített Hadzsi Bajram-i Veli mecsettel „összeolvadt” Monumentum Ancyranum feliratát rejtő Augustus és Róma templomát, de csak arról tudósít, hogy ott valamiféle régiség még olvasható, miközben a feljegyzéseiben egyébként több, latin és görög nyelvű feliratot is rögzített Ankarában. A besztercebányai Fugger-főembernél – meglehetős megvetés mellett, cinikus hangvételben – így az alábbiakat olvashatjuk:
„A kisebbik hegyen, ahol a várkastély áll, még egy római épület hívta fel magára a figyelmünket. Ez hatalmas theatrum vagy esetleg várpalota lehetett; látni, hogy erős, de finom ízléssel tervezett épület volt, melyet a törökök nem tudtak tökéletesen lerombolni. A falak még állnak, de a tető már nincsen meg, az istentelenek képtelenek voltak megőrizni. (…) A várpalota szép, faragott fehér márványkapuja, illetve bejárata tizenkét láb széles és (a korszak hírhedt német gyalogosait idézve) két landsknecht-lándzsa magasságú. Mielőtt az ember a kapuhoz érkezne, mindkét oldalról két – kvadrátkövekből készült – fal tornyosul előtte; olyan magasak, mint volt egykoron maga a palota. A falakba hosszant szép római régiségek vannak beépítve; részben még olvashatók. A szóban forgó palota mellett most mecset áll; a tönkretett szép palota köveiből épült – az ördög tiszteletére – a parasztok temploma.”
Mommsen vonatkozó CIL-kötetében pedig magától Belseytől idéz: „A galatai Ancyrában Augustusnak hatalmas palotája volt; a bejáratnál mindkét oldalon bevésve Augustus császár tettei, melyek nem teljesen olvashatók el s amelynek olvasásában bennünket a barbárok összecsődülése gátolt.”
Hogy az egyébként protestáns Belsey nem kis dolgot hajthatott végre, azt nem mindennapi elismerése jelzi: 1557-es hazatértét követően még az év december elsején tudományos, régészeti (!) munkájáért és diplomáciai szolgálataiért a katolikus uralkodó, I. Ferdinánd a nemesek sorába emeli egy olyan korban, amikor ilyesmire nagyjából csak és kizárólag katonai érdemek alapján kerülhetett sor. Nemeslevele, ráadásul nem holmi tucatsablon, hanem míves szöveg, humanista ízű magasztalását – ahogy Tardy megjegyzi – Oláh Miklósnak, az ugyancsak nem kis formátumú esztergomi érseknek tulajdoníthatjuk.
Aquincumi „kommandósok" a Felvidéken - avagy miről mesél a trencséni várszikla felirata? | Magyar Hang
A sors szomorú fintora, hogy a művelődéstörténetbe egyedül Busbecq neve került be, mint az ankarai lelet felfedezője, Verancsics, még inkább Belsey neve teljesen feledésbe merült. Ezt szemlélendő, elég rákattintani a Monumentum Ancyranum Wikipedia-szócikkeire, ahol az angol verzióban kizárólag a flamand diplomata neve szerepel felfedezőként, Verancsics és Belsey csak a magyar klónban tűnik fel.
Ahogy arról a témát még a 2012-es Múzeumok Éjszakáján boncolgató tárlat ismertetőjében Zsupán Edina írt: „Tardy Lajos szerint Justus Lipsius, a szavahihetőségében olykor amúgy is kifogásolható filológus lehetett a fő bűnös, aki azért, hogy kedvében járjon a befolyásos diplomatának, elhíresztelte ezt a valótlan információt. Busbecq természetesen nem tiltakozott, hiszen éppen eléggé kínosnak tarthatta, hogy tulajdonképpen fogalma sem volt e nevezetes találat jelentőségéről. A magyarországi humanisták érdemeire pedig a feledés homálya borult.”
De vajon mit ért el a követség Szulejmánnál? Sajnos, nem sok mindent. Mire április 7-én megérkeztek Amasziába, már egy hasonszőrű perzsa delegáció is a nagy szultán kegyeit kereste. Ugyan sikerült beszélniük az oszmán uralkodóval, ám az elég flegmán viseltetett irántuk, és inkább a sah embereivel egyezett meg. Az amasziai béke néven ismert egyezményt követően – amely rögzítette a két fél közötti határokat – keleten nagyjából két évtizedig viszonylagos nyugalom honolt. Verancsicsék pedig egy bizonytalan, mindössze fél éves fegyvernyugvás ígéretével tudtak hazatérni.
Székely rovásírás a sztambuli istállóban
A követjárásnak volt még egy érdekes kultúrtörténeti vonatkozása, amit ugyancsak Tardynál olvashatunk. E szerint Dernschwam még az sztambuli szállásuk istállójának falán érdekes jelekre bukkant. Azokat maga jegyezte le útinaplójába, ám megfejteni nem tudta a jeleket, ráadásul a helyszín, az Elcsi-hán egy 1865-ös tűzvészben leégett. A feloldásra egészen 1913-ig kellett várni, amikor a szöveget felfedező Babinger elküldte azt Vilhelm Thomsen dán nyelvésznek, aki válaszában jelezte, székely rovásírásról van szó. A töredékes felirat pedig így szól:
ezer öcáz tizenöt esztendőben írtáq eszt; László király
öt követét várattáq itt; Bilaji Barlabás kettő esztendejik
it valt; nem tőn császár …; Keteji Székel Tamás irtán
eszt; Szelimbök császát itt té ben száz lóval
– A Verancsics-Zay-Busbecq-féle követség negyven évvel korábban ott járt elődjének, a Bélay Barnabás-vezette missziónak egy tagja, a (Belseyhez hasonlóan szintén) udvarhelyszéki kedei Székely Tamás véste bele az istálló márványkövébe a maga és társai mélységesen emberi szorongását olyan betűkkel, »melyeket hozzáértő földijein kívül más kibetűzni nem tud« – olvashatjuk Tardynál.
Azt azonban a mai napig nem tudni, hogy vajon „a szintén udvarhelyszéki származású Belsius-Belsey János felismerte-e az írásjelekben a magyar rovásírást vagy sem, ill. hogy ő hívta-e fel Dernschwam és Verancsics figyelmét a leletre.”
Felhasznált források, szakirodalom
• Tardy, Lajos: Régi magyar követjárások Keleten. Kőrösi Csoma kiskönyvtár 11. Akadémiai Kiadó, Budapest 1971.
• Busbecq, Ogier: The Turkish Letters – Forster, Charles Thornton (ford.). Cambridge University Press (reprint) 2012. [Online]
• Babinger, Franz (szerk.): Hans Dernschwam's Tagebuch einer Reise nach Konstatinopel und Kleinasien. München-Leipzig 1923. Újabb kiadása: Riecke, Jörg (ford.) - Duncker & Humbolt, Berlin 2014.
• Dernschwam, Hans: Erdély, Besztercebánya, Törökországi útinapló – ford.: Tardy Lajos. Európa, Budapest 1984.
• Zsupán, Edina: Monumentum Ancyranum. A XVI. század legnagyobb régészeti felfedezése. Kiállítás a Kézirattárban. 2012. [Online]
Ennek a cikknek a rövidített, nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/17. számában jelent meg, 2020. április 24-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/17. számban? Itt megnézheti!
