Harminchat faragott drágakövet találtak egy nemrégiben feltárt római kori fürdő maradványai között az angliai Carlisle-ben, egy a Hadrianus-falhoz közeli erőd romjai között. Minthogy a drágakövek az egyik medence lefolyójában akadtak meg, az ásatást vezető régészek szerint feltételezhető, hogy a fürdőző patríciusok gyűrűiből eshettek ki, majd a leengedett víz sodorta őket a csatornanyílásba. Nem minden római korral foglalkozó régész ért ugyanakkor egyet a drágakövek lefolyóba kerülésével kapcsolatos elmélettel.
A fürdő 1800 éves lehet, vagyis a drágakövek egykori gazdái már az i. sz. III. század óta keresik elvesztett értékeiket. A faragott ékszerdíszítő kövek ametisztből, jáspisból és karneolból készültek, az átmérőjük pedig öt millimétertől 16 milliméterig terjed. Számos kőbe római istenségek (Apollo, Mars, Bonus Eventus) képmását vésték, így valószínűleg szerencsehozó amulettként viselték őket. Más köveken egyéb istenek is megjelennek, például Merkúr, a kereskedelem vagy Ceres, a termékenység istene. Különösen érdekes egy virágot vagy tükröt tartó Vénuszt ábrázoló ametiszt, illetve egy jáspis, amibe egy sziklán ülő szatírt faragtak.
Alapvetően kétféle módon faragtak mintákat egy tárgy (például drágakő) felületébe a történelem során. Vagy a mintát vésték bele a tárgyba (ezt intagliónak hívják), vagy a minta hátterét vésték ki, és így az alakzat kiemelkedett az elkészült ékszerből (ez a cameo). A gazdag rómaiak mindkétféle vésési technikával díszített drágaköves gyűrűt hordtak. Az intagliók készítésének hagyománya visszanyúlik egészen Mezopotámia sumér időszakéig, i. e. 3400-ig, amikor például bélyegzőket készítettek a lágy agyagba történő véséssel.
A gyűrűk intagliókkal való díszítése is népszerűvé vált szerte a Mediterráneumban, így divatos volt Görögországban és Rómában is. Ciceró is leírta, hogy a gazdagok körében mekkora divat, hogy a kedvenc filozófusuk gyűrűben hordott drágakőbe vésett képével kérkednek barátaik és üzletfeleik előtt.
A caliste-i krikettklub területén végzett ásatások hat évvel ezelőtt kezdődtek, és hamar rátaláltak a fürdőre, ami az ásatást vezető régész szerint egészen „kolosszális” volt. A fürdő az Eden folyó partján állt, közel az Uxelodunum erődhöz, ami a Hadrianus-fal, tehát a Római Birodalom északi határa déli oldalán állt, viszonylagos biztonságban. A fürdő falai homokkőből épültek, és egy méter vastagok voltak. Először 210 körül építették, majd a IV. században átépítették, és még az V. században (a római kor alkonyán) is működött. Az épületet talán egészen a XII. századig használták, bár már nem fürdőként, hanem építőanyagok raktáraként.
A helyszín stratégia jelentősége a következő évszázadokban sem csökkent, még az angol polgárháborúban is zajlottak itt csaták. Később aztán teniszpályákat alakítottak ki a területen. Mikor a III. századi rómaiak fürdőbe mentek, gyakorlatilag minden ruhájuktól megszabadultak a medencébe lépés előtt. Az ékszereiket és az értékeiket is levették, de olyan gyakori volt a lopás az öltözőszekrényekből, hogy senki nem merte őrizetlenül hagyni az ékszereket. Az igazán gazdagok rabszolgákkal őriztették az értékeiket, a kevésbé gazdagok erszényben magukkal vitték a medencébe – és időnként elhagyták a vízben. A faragott drágakövek mellett több mint hétszáz egyéb leletet is feltártak az ásatások során: például üveggyöngyöket, hajcsatokat, fegyvereket, pénzérméket, agyagfigurákat, csempéket és edénytöredékeket.
