Ötszáz esztendeje,
május 2-án 67 éves korában hunyt el az itáliai reneszánsz és
az egyetemes művészet egyik legismertebb alakja, Leonardo da Vinci.
Kevés olyan dolog akadt, ami nem érdekelte volna. Munkái olyanok,
akár a jegyzetei: precízek, egyúttal szerteágazóak,
kísérletezőek, és látszik, a kíváncsiság és – a Freud
szerint a rigorózus apával szembeni – a bizonyítási vágy
ösztökélték.
A leonardói életmű egyik érdekes talánya egy elveszett műve, amelyet 15 évvel halála előtt készített. Az anghiari csata című freskójának nyomai pedig egészen Budapestig vezetnek, és olyanok is főszereplők a történetében, mint Michelangelo és Machiavelli. Feltehetően utóbbi ötletére a firenzei kormányzat 1503 őszén megbízza Leonardót, hogy a városháza, a Palazzo Vecchio nem sokkal korábban kialakított új tanácstermébe (Salone dei Cinquecento) készítsen grandiózus festményt – a rivális Milánóval szemben a firenzeiek és szövetségeseik győzelmével végződő 1440-es ütközetről. Ugyan elvállalja a munkát, de közel egy évig még a vázlatok sem készülnek el, holott a mesterrel 1504 májusában aláíratnak egy szerződést, amelyben a köztársaság leszögezi, Leonardónak tíz hónapon belül el kell készülnie minimum a kartonvázlattal. Különben se pénz, se posztó.
Hogy miért épp ezt a csatát szerette volna a falra a tanács, jó kérdés. Merthogy dicsőség nem sok akadt benne, az biztos. „Ebben a mozgalmas és hosszadalmas csatában, mely négy órán át tartott, csupán egy ember vesztette életét, és nem sebesülés következtében, hanem azért, mert leesett a lováról, és összetaposták” – írta később az ütközetről maga Machiavelli, nem hallgatva el a zsoldosok fosztogatásait, zsákmányéhségét. Mégis ennek a megörökítését kérik Leonardótól, és hogy munkára szorítsák, agyafúrt tervet eszelnek ki: 1504 augusztusában vetélytársat választanak ki mellé, aki a szemközti falra egy másik csatajelenettel száll be a „versenybe”. A rivális pedig nem lesz más, mint Michelangelo.
A Leonardónál bő
két évtizeddel fiatalabb, épp csak a harmincat betöltő ifjú
titán a nem sokkal korábban elkészített Dáviddal mutatta meg
oroszlánkörmeit. Ráadásul a szobor elhelyezése miatt a
mindenféle ok nélkül is mindenkire fújó, mindig morcos
Michelangelo Leonardót sem zárta a szívébe, miután az idősebb
kortárs is amellett érvelt, hogy a kilenctonnás kolosszust nem a
főtéren, a Palazzo Vecchio árnyékában kellene elhelyezni.
Leonardo mintha erőre kapott volna: az az ötlete támadt, hogy egy apokaliptikus küzdelmet fest meg, négy ember élet-halál harcát egy zászlóért. Mint az egyébként az életet mindennél többre becsülő mester írta: „a háború a legvadállatiasabb őrület”, épp ezért erre indul el a kompozíciója. Michelangelo – nem bírja elviselni, ha nézik, ahogy dolgozik – senkit sem engedett a megkezdett munkája közelébe; ő az 1364. július 30-ai cascinai csatát választja, ahol a firenzeiek megsemmisítő vereséget mértek a pisaiakra – akiket épp a két művész viadala idején is végleg térdre kényszerítenének.
A vázlatok végül az 1505. februári határidőre elkészülnek. A fáma szerint ekkor már egész Itália tűkön ült, melyikük mivel rukkol majd elő. A kor művészei – köztük az akkor még mindössze 22 éves Raffaello Santi is – siettek Firenzébe megnézni a műveket. „Szavakkal el sem lehet mondani, hogyan rajzolta meg Leonardo a katonák ruháját; mindegyik más és más, a sisakfogók és egyéb díszek nemkülönben, ráadásul a lovak alakja, körvonalai is hihetetlen mesterségbeli tudásról tanúskodnak; egyetlen művész sem tudta volna olyan erősnek, izmosnak s megnyerően szépnek ábrázolni őket, mint Leonardo” – írta a kései kortárs. Giorgio Vasari fél évszázaddal később a terem átépítésekor, 1555-től már a saját freskóit festi ugyanarra a falra.
Michelangelo
vázlatáról is lehullt a lepel, ám köszönet állítólag sok nem
volt benne, a kompozíció ugyanis meztelen katonákat ábrázolt,
akik az Arno folyóból másznak ki, fürdőznek, míg a pisaiak
rajtaütnének a táborukon. „A csata megörökítése helyett
Michelangelo arra törekedett, hogy megmutassa, mire képes a
meztelen testek változatos mozdulatainak plasztikus ábrázolása”
– írja a párviadalról Frantisek Jilek. Leonardóról írt
életrajzi kötetében egyúttal megjegyzi, a zászlóért vívott
csatáról és a fürdőző harcosokról nem egy kutató
megállapította már, hogy határkövek a reneszánszban, két
irányba mutatnak előre: Leonardo a barokk, míg – a barokk
előfutárának is tartott – Michelangelo a klasszicizmus felé.
A firenzei tanács
nem repesett egyik munkától sem, s nem erőltették a további
kibontakozást. Leonardo így befejezi a Mona Lisát, míg
Michelangelo II. Gyula pápa hívására már 1505 márciusában
elhagyja Firenzét és Rómába megy. Hiába Benvenuto Cellini
megjegyzése: „Noha kifestette Gyula pápa nagy kápolnáját, soha
többé nem érte el a felét sem annak a tökéletességnek, és
művészete soha többé nem fejezett ki akkora erőt” – a párbaj
befejezetlenül ér véget.
De mi lett a képek
további sorsa? Kevés a fogódzó, az eredetik eltűntek,
megsemmisültek. „A széntűzzel való szárítás folytán, melyet
1506-ban Leonardo maga végzett, a kép ugyan megrongálódott, de a
jelek szerint nem ment teljesen tönkre. Az 1510-ből és 1544-ből
származó közlések még a »világ csodájaként« emlegetik (…)
A Santa Maria Novellában készített karton sorsa ismeretlen” –
írja Jilek. Ismertek azonban másolatok mindkét munkáról.
Michelangelo készített vázlatsorozatot az eredetijéről, ám azt
a művész riválisa, Bartolommeo Bandinelli megsemmisítette; az
alkotás legismertebb kópiáját a művész tanítványa, Sangallo
jegyzi. Leonardo eredetijéről is ismert hiteles színes másolat,
amely ma az Uffizi képtárban található, de Rubens is készített
feldolgozást, igaz, ő már csak a másolatot másolta.
A nyomok közben egészen a Szépművészeti Múzeumig vezetnek; a magyar közgyűjtemény őrzi ugyanis Leonardo két eredeti fejtanulmány rajzát. „Leonardótól alig fél tucat, a falképhez szánt saját kezű rajz maradt ránk. A freskó kivitelezését előkészítő munka utolsó szakaszából származó budapesti fejtanulmányok élő modell utáni elevenségükkel, drámai kifejezőerejükkel, a jellegzetes leonardói fény-árnyék kontrasztot teremtő erőteljes csúcsfényeikkel és mély tónusaikkal a mester legkiválóbb rajzai közé tartoznak. Egyúttal hűen idézik fel a küzdelem hevében féktelen vadsággal egymásnak rontó katonák kegyetlen harci dühének azt a megrendítő iszonyatát” – írja a múzeum honlapján Kárpáti Zoltán.
Közben a kutatók a mai napig vitáznak azon, vajon a Vasari-féle átalakítás mögött megmaradhatott-e az eredeti mű. Az olasz Maurizio Seracini az egész feltételezést Vasari egyik zászlófeliratára alapozza; a „Cerca trova” (Aki keres, az talál) szerinte arra utal, hogy a későbbi művész annyira tisztelte Leonardót, hogy inkább egy falat húzott fel az eredeti elé, amely még most is ott van mögötte. Az elmélet már csak azért is tűnik hajmeresztőnek, mert egyes beszámolók szerint az eredeti festék nagyja lefolyt. Seracini 2007-ben mégis engedélyt kapott termográfos vizsgálatokra, 2011 év végén megkezdődött a kutatók munkája, 2012 márciusában pedig állítólag olyan festék összetevőket találtak, amilyeneket Leonardo a Mona Lisa és a kései Keresztelő Szent János című alkotásainál is használt.
A vizsgálatok végül
megszakadtak, mert vita támadt a felek között hogyan folytassák
tovább. Közben egy cikkben Alfonso Musci és Alessandro Savorelli
ugyan a festéknyomokról nem szól, ám mindkettő amellett
kardoskodik, hogy a kérdéses felirat a Medici-ellenes szimbolika
része. A szöveg Dante purgatóriumából egy rövidített utalás a
befolyásos firenzei családdal szembenálló, franciák által is
támogatott köztársaságpártiak végzetére, azaz „aki
szabadságot keres, halált talál”.
Ugyan Leonardo műve elveszett, ám eredeti vázlatai június 30-áig sok egyéb korabeli munkával együtt megtekinthetők a Szépművészeti Múzeum „A test diadala. Michelangelo és a XVI. századi itáliai rajzművészet” című kiállításán.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/18. számában jelent meg, 2019. május 3-án. Az Időgép rovatunk további cikkeiért pedig ide érdemes kattintania.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/18. Magyar Hangban? Itt megnézheti!
