Szavazóhelyiség Nyáregyházán, 1971-ben Egy kép anatómiája sorozatunk legújabb részében.
Úton a szavazóhelyiségbe, jusson eszünkbe, hogy amit elértünk, a népi-nemzeti egység erejével vívtuk ki magunknak. Ennek, a hazát és polgárait egyaránt gyarapító egységnek a Magyar Szocialista Munkáspárt a kovácsa – a párt központi lapja, a Népszabadság a maga szerény módján így biztatta szavazásra az arra jogosultakat 1971. április 25-én, hiszen „a párt a szocializmus perspektívájában olyan célt jelölt meg a nemzet előtt, amelyért minden becsületes hazafi kész a munkára, a küzdelemre”. Az eredmény nem is maradt el: a választásra jogosultak közül 7 334 918-an (98,7 százalék) éltek szavazati jogukkal. A választópolgárok csupán 1,3 százaléka maradt távol a voksolástól. A Hazafias Népfront jelöltjeit pedig kerek 99 százalék támogatta. (Akadtak kiugró eredmények: Kádár János 99,6, Aczél György 99,3 stb.) 1949 óta ez volt az első olyan szavazás, ahol nem egy jelölt közül kellett „választani”; a jelöltgyűléseken elvileg több aspiránst is versenybe állíthattak – természetesen ugyanazzal a programmal, a Népfrontéval, a pártéval. (1971-ben egyébként a 352 mandátumért 402-en indultak.)
Nem elég…
A 60-as években Garay Gábor mellett a Kádár-rendszer kedvelt költőjévé váló, súlyos betegségekkel küszködő, szintén a Tűztánc-nemzedékhez tartozó Váci Mihály (1924–1970) – haláláig maga is országgyűlési képviselő – Még nem elég! című verse közismert. Gyermekkori memoriter nemzedékek sorának. Máig fejből tudjuk idézni az egyszerű, fülbemászó strófákat: „Nem elég sejteni, / hogy milyen kor jön el; / jövőnket – tudni kell!” Vagy: „A jószándék kevés! / Több kell: – az értelem! / Mit ér a hűvös ész?! / Több kell: – az érzelem!” (Az elkötelezett, pártos értelmiségi, közéleti ember képét árnyalta utóbb Vácinak a 2004-ben kötetben megjelent 1956-os naplója.)
Úttörők
Kisdobos mindenki lehet, de úttörővé válni igazi kiváltság – legalábbis ezt hitették el velünk rövid időre az alsó tagozatban. Piros gombot és kék szalagot kellett szerezni a különböző próbákon – így küzdöttünk meg azért, ami egyébként is kötelező volt. A szovjet pionírok mintájára 1945 után megszülető, hazai változatában több-kevesebb sikerrel a cserkészeket másoló mozgalom 1948 őszére egyeduralkodóvá vált Magyarországon. Előbb a szociáldemokrata Gyermekbarát Mozgalom szűnt meg kommunista közreműködéssel, majd az addigra népi demokratikussá formált cserkészetet olvasztották be az Úttörőszövetségbe. A 70-es, 80-as évekre lagymatag, kipipálandó kötelező feladattá vált az őrsök és rajok működtetése, az obligát plakátgyártás, az úttörőszoba újrarendezése vagy éppen a harci túra, a honvédelmi nap szervezése, ahová vörös nyakkendőben kellett kivonulni, míg a hivatalos iskolai ünnepeken mindehhez fehér ing, sötét nadrág, síp és – ha volt – kitüntetés is dukált. (A nyakkendő eleinte fehér, a sarkokon piros csíkokkal, 1948-tól lesz kék, majd 1949-től vörös, és az is marad a rendszerváltozásig, amikor ismét kékre változik.) Megtisztelő felkérések is érkeztek néha: a jobbak eljutottak a parlamenti karácsonyra, a Hanoi-parki Ho Si Minh-ünnepre vagy biodíszletnek egy-egy szavazókörzetbe, itt éppen a nyáregyházi iskola kapujába.
A választópolgár
Magyarországon 1949 óta a választás igazi ünnepnek számított. A felesleges és zavaró torzsalkodásokat kiiktatta a tudati fejlődés, a nép fiai a nemzeti egységbe tömörült egyetlen erőre szavazhattak. Ez az erő végig a társadalom haladó erőit összefogó népfront volt (1949-ben, 1953-ban a Magyar Függetlenségi Népfront, 1958-tól a Hazafias Népfront), amely rendre nagy győzelmeket is aratott. Az 1949. május 15-ei első népfrontgyőzelem idején formálisan több párt szerepelt a közös listán; az új Országgyűlésbe a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) 285 képviselőt küldött, a többi 117-et a rendszerhez lojális erők adták. (A Független Kisgazdapártnak például 62 képviselője lett, 6 fővel kevesebb, mint két évvel korábban, a kékcédulás választásokon, de jóval több, mint 1990 után bármikor.) Ezután 1967-ig egyetlen lista közül választhattak a rézfúvósok kísérőzenéjére felvonuló választópolgárok (aki nem ment, ahhoz becsöngettek, vagy feltelefonálták – az utóbbi volt az elenyésző kisebbség a korszak krónikus telefonhiánya miatt). Az Országgyűlés összetétele így legalább sohasem okozott meglepetést. (A párttagok és a pártonkívüliek aránya voksolásonként: 1953: 206 / 92; 1958: 276 / 62; 1963: 252 / 88.) 1967-től egyéni jelöltek indultak, 1971-től pedig lehetőség nyílt a többes jelölésre. (Az MSZMP-tag – pártonkívüli arány: 1967: 259 / 90, 1971: 224 / 128.) Némi változást az 1985-ös szavazás hozott, akkor vált kötelezővé a többes jelölés, néhány helyen még második fordulót is kellett tartani, sőt „spontán jelöltek” – például Király Zoltán – is bekerültek.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2022/14. számában, az Időgép mellékletben jelent meg április 1-jén.
