Egy újabb kutatás szerint is csak mítosz, hogy az ókori spártaiak megölték a fogyatékos babákat

Egy újabb kutatás szerint is csak mítosz, hogy az ókori spártaiak megölték a fogyatékos babákat

A spártai gyerekek kiválogatása, Jean-Pierre Saint-Ours 1785-ös festménye (Fotó: Wikipedia)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Ha az ókori Spártáról van szó, szinte mindenki ismeri a Taigetoszra kitett újszülöttek történetét. A fáma szerint a társadalmát a sikeres hadviselés köré szervező, és mindent annak alárendelő városállam vezetői minden újszülöttet megvizsgáltak, és a szerintük nem életképes, gyenge vagy valamilyen fogyatékossággal bíró babák szüleit kötelezték arra, hogy dobják be a kisdedeiket a Spárta mellett álló, Taügetosz néven is ismert hegy egyik, apothetai, azaz a „kivetés helye” elnevezésű szakadékába.

Spárta kegyetlen eljárásának legismertebb forrása a görög származású római történetíró, Plutarkhosz volt, aki jó 800 évvel később jegyezte le az antik katonaállam állítólagos gyakorlatát. A Kr. u. 100 körül írt Párhuzamos életrajzok című gigantikus életrajzi gyűjteményében a spártai „alkotmányt” jegyző arkhónról (királyról), Lükurguszról készített részben így emlékezett meg minderről: „Az újszülött csecsemővel apja nem rendelkezett, hanem karjába vette, és elvitte a Leszkhé nevű helyre, ahol a törzsek vénei összegyülekeztek és megvizsgálták a kisdedet. Ha egészséges alkatú és erőteljes csecsemő volt, utasították az apát, hogy nevelje fel, egyben pedig kijelöltek neki egyet a kilencezer spártai parcellából. De ha idétlen vagy nyomorék volt, bedobták a Taügetosz Apothetai nevű szakadékába – azzal a meggyőződéssel, hogy nem előnyös sem a gyermeknek, sem az államnak, ha egy születésétől kezdve gyenge és életképtelen ember életben marad.”

A feltételezett spártai eljárást már korábbi munkákban is kétségbe vonták, és egy friss kutatásból is az látszik: a régészeti bizonyítékok és a történeti források alaposabb vizsgálatai arra mutatnak, hogy a legenda színtiszta mítosz. A témát most feldolgozó, és a Hesperia című szaklapban megjelenő tanulmányában alaposan körbe járó Debby Sneed határozottan állítja: a fogyatékos csecsemők magára hagyása nem volt elfogadott része az ókori görög kultúrának, még ha alkalmanként elő is fordulhatott. „Bár a legtöbb társadalomban – a modern időket is beleértve – időnként előfordul csecsemőgyilkosság, sok kultúra kerüli vagy lenézi ezt a brutális gyakorlatot” – mutat rá a Kaliforniai Állami Egyetem klasszika archeológusa, aki szerint kevés bizonyíték van arra, hogy a görögök, vagy épp a spártaiak mások lettek volna.

A kérdés azért is kifejezetten fontos, mert például a nácik az „árja faj nemesítése érdekében” a spártaiak gyakorlatára hivatkozva végeztek a saját fogyatékosaikkal. 

Ha az ókori szövegeket nézzük, már maga Plutarkhosz ellentmondott magának, amikor egy másik spártai királyról írt, aki szokatlanul alacsony volt és „rossz lábfejű”, de mégis jó vezető. Egy névtelen görög orvos pedig  Kr. e. 400 körül lejegyzett irományában adott tanácsot a kortárs orvosoknak, hogyan segítsenek azoknak a felnőtteknek, „akiknek a megszokottól eltérően a születésüktől fogva rövidebb, deformált a karjuk, kezük”. Sneed szerint e nyomok arra utalnak, hogy a láthatóan másként született babák a társadalom produktív tagjaiként élhették meg akár a felnőttkort is az antik Hellászban.

A korabeli csontleletek, temetőfeltárások is ezt támasztják alá. Számos olyan gyereksír került ugyanis elő, amelyek azt bizonyítják, a sérült babákkal is foglalkoztak a születésük után, és ameddig tudták, életben tartották őket. 1931-ben egy athéni kútban mintegy 400, főleg pár napig élt csecsemő csontvázára leltek. Egy 2018-as elemzés kimutatta, hogy a gyerekek nem gyilkosság, hanem a magas gyerekhalandóság áldozatai lehettek. A maradványok között azonosítottak egy 6-8 hónap körüli gyermeket, aki a ma is gyakran halálos vízfejűségben szenvedett. Sneed szerint e csecsemő nagyon nagy odafigyelést igényelt, és az emberek gondoskodtak is róla, életben tartották, amíg tudták.

Eközben a régészek Görögország-szerte számos sírban tártak fel kis, gömbölyű kerámiapalackokat kiöntővel, némelyik kiöntőjén még a tejfognyomok is láthatók – jegyzi meg tanulmányában az amerikai kutató. Sneed úgy véli, hogy a palackokat nyúlszájjal vagy más fogyatékossággal élő csecsemők etetésére használták. Ezt az igazolhatja, hogy ritkán bukkannak ilyesmire, és ha igen, akkor elsősorban csecsemők és egy éven aluli gyermekek sírjaiból jönnek elő, és szinte sohasem az idősebb gyermekek sírjában. A figurák deformitásokkal küzdő felnőtteket is ábrázolnak, beleértve a súlyos nyúlszájjal született és úgy élt felnőtteket is.

– Rengeteg bizonyítékunk van tehát arra vonatkozóan, hogy az emberek nem ölték meg a sérült, vagy az átlagtól eltérő csecsemőket, sőt, időt és erőforrásokat fektettek a gondozásukba, miközben semmi bizonyítékunk sincs arra, hogy végeztek volna velük – vonja le a következtetést cikkében Debby Sneed. Szerinte nem szabad párhuzamot vonni a jelenkor és például az ókor között. Ha például ma egyesek le is nézik és megvetik a fogyatékkal élőket, az nem jelenti azt, hogy az ókori Görögországban ne törődtek volna az ilyen csecsemőkkel.

Más tudósok ugyanakkor óvatosabbak a kérdésben. „Vajon jellemezhetjük-e úgy az ókori görög és római társadalmat, mint amelyre általánosságban jellemző volt a gyenge, beteg babáktól való megszabadulás? Egyáltalán nem” – véli Christian Laes. A Manchesteri Egyetem klasszika archeológusa a Science magazin cikkében a témáról szólva arról beszél: „A bizonyítékok hiánya azonban nem jelenti azt, hogy maga a jelenség nem létezett volna.” A kutató azt állítja, hogy más társadalmak néprajzi példái alapján nem elképzelhetetlen, hogy elhagyták vagy megölték a csecsemőket, ha a családok nem engedhették meg maguknak, hogy felneveljék őket. Laes szerint a társadalmi szégyen magyarázatot adhat arra, hogy miért nem említik a jelenséget általános gyakorlatként a korabeli források.

A Sydney-i Egyetem régésze, Lesley Beaumont is úgy véli, érdemes különbséget tenni a csecsemőgyilkosság és a nem ilyen nyers cselekmények között. Úgy véli, bár nincs bizonyíték a csecsemők meggyilkolására, a nem kívánt babákat mégis nyilvános helyen vagy a szabadban hagyhatták abban a reményben, hogy mások felveszik és felnevelik őket. „Nagyon fontosnak tarom, hogy (Sneed tanulmánya) kérdésekre késztet minket, hogy megkérdőjelezzük a korábbi feltételezéseinket, alapvetésnek hitt dolgokat, és rengeteg bizonyítékot hozott fel ezzel kapcsolatban. De nem vagyok benne biztos, hogy egyet kell értsek azzal, hogy bevett gyakorlat lehetett az ókorban a fogyatékkal élő gyermekek nevelése” – reagált az amerikai kutató állítására ausztrál kollégája.

Ha a történelem érdekli, akkor Időgép rovatunkat érdemes figyelnieTudományos cikkeinkért pedig kattintson ide

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – A vert sereg