A Krisztus világban való jelenlétét középpontba állító eucharisztikus kongresszusokat a XIX. század második felétől rendezik meg. Az elsőt egy egyszerű dél-franciaországi asszony kezdeményezte 1874-ben. Az 1938-as volt a 34., Magyarország 1936-ban nyerte el a rendezés jogát, miután a lengyelek barátságos gesztust téve visszaléptek.
Mintegy 50 ezer külföldi érkezett 33 országból az 1938. május 25–29. között rendezett budapesti kongresszusra. (A németek csupán illegálisan jöhettek, az ő részvételüket Hitler megtiltotta.) Két leendő pápa is jelen volt: Pacelli bíboros, vatikáni államtitkár (1939–1958 között XII. Pius néven lett Róma püspöke) és helyettese, Giovanni Montini püspök (az 1963–1978 között uralkodó VI. Pál). A hazai résztvevők száma a félmilliót közelítette, május 25-én a Hősök terén 200 ezren vettek részt az ünnepi misén. A Hősök terei főoltárt közepén az oltárbaldachinnal, a római Szent Péter-bazilika Bernini-féle barokk főoltár-baldachinjának másával Lechner Ödön unokaöccse, Kismarty-Lechner Jenő tervezte. (Az emlékmű hátoldalához csatolt díszes toronyban működött a sajtóiroda, itt voltak a hangszigetelt rádióközvetítő-fülkék is.)
A kongresszus költségeit a katolikus egyház, a kormány, a főváros és a hazai elit finanszírozta, összesen 2 millió pengőből. Az azóta közismertté vált himnuszt (Győzelemről énekeljen napkelet és napnyugat…) a jezsuita Bangha Béla írta, az ő kezébe futottak össze a szervezés szálai is. Bangha páter felelt a folytatásért is: miután a kongresszus véget ért, kezdetét vette a király halálának 900. évfordulója alkalmából meghirdetett Szent István-év. A Szent Jobb az eseményre épített díszes vasúti kocsiban országjárásra indult. (Az eseményt 1988-ban jóval szerényebb körülmények között – díszkocsi nélkül – megismételték.)
A bíboros-hercegprímás
Serédi Jusztinián bencés szerzetes XI. Pius pápa személyes jelöltjeként lett 1927-ben esztergomi érsekké és hercegprímássá. A szegény családból származó tekintélyes jogtudós hatalmas egyházjogi teljesítménnyel büszkélkedett, az ő munkája a kánonjog új forrásait összefoglaló Codicis iuris canonici fontes című kilenckötetes mű. Tevékenységét honorálandó került a magyar egyház élére. (A kormány a főkegyúri jog alapján Szmrecsányi Lajos egri érseket jelölte, a külföldről hazatérő, még csak nem is püspök ismeretlen Seréditől ódzkodott.)
Serédi ugyan – ellentétben például az 1943-tól győri püspökként szolgáló Apor Vilmossal) nem volt a kemény megoldások híve, de a nemzetiszocializmus előretörését igyekezett a maga eszközeivel gátolni; több pásztorlevelében elítélte, meglehetősen óvatosan a faji alapú antiszemitizmust, egy vasárnapi rádiós prédikációja a háború idején pedig áldozatul esett a cenzúrának. A deportálások idején, a zsidóság védelmében született körlevelét esztergomi postázásakor lefoglalták, a kormány pedig utóbb be nem tartott ígéretekkel bírta jobb belátásra Serédit. Szálasi hatalomátvételét törvénytelennek tartotta, a nemzetvezetői esküre nem ment el. 1945-ben a frontvárossá vált, többször is gazdát cserélő Esztergomban halt meg. (A cukorbeteg hercegprímás inzulinampullái a harcok közben megsemmisültek, a háborús viszonyok között az érsekség nem tudott új inzulinadagokat szerezni.)
A hercegprímás balján, kissé a háttérben világi férfit láthatunk, egy bankárt. Ő Esty Miklós, aki három prímásnak (Csernoch Jánosnak, Serédinek és Mindszenty Józsefnek) is a gentiluomója, azaz személyi szolgálattevője volt évi 1 pengő tiszteletdíjért. Szolgálatából Mindszenty bocsájtotta el, amikor 1946-ban nem tisztázott viszonyba lépett a megszálló szovjet hatóságokkal, akik többször tárgyaltak vele. A később az állambiztonság által beszervezett („Pátkai” fedőnevű) Esty a hatvanas években a magyar küldöttség kísérőjeként részt vehetett a II. vatikáni zsinat egyik ülésszakán. (A küldöttség nagy része Brezanóczy Pál leendő egri érsektől, Timkó Imre leendő hajdúdorogi püspökön át a küldöttségvezető Hamvas Endre csanádi püspök pap unokaöccséig szintén a III/3-as ügyosztály ügynöke volt.) Forrásként rendkívül fontos hagyatéka, köztük a naplója nemrégiben vált nyilvánossá.
A „békefejedelem”
A kép bal oldalán, fehérben Beresztóczy Miklós (1905–1973) áll. A művelt, tehetséges és kifejezetten konzervatív pap a szentelése után mindössze egy évig dolgozott hittanárként, utána Serédi hercegprímás maga mellé vette; 1937 és 1939 között a titkára volt. A háború idején papként a kultuszminisztérium katolikus osztályát vezette 1945-ig. Noha részt vett az Apor Vilmos által Győrbe hirdetett, a háború utáni teendők megbeszélésére összehívott náciellenes irányzatú titkos gyűlésen, 1944-ben a Sztójay-kormány üzenetét – ne hozzák nyilvánosságra a zsidóság védelmében született hercegprímási körlevelet – ő közvetítette Serédinek.
1948-ban Mindszenty József letartóztatása idején őt is lefogták, majd zárt tárgyaláson 8 hónapnyi börtönre ítélték. Szabadlábra kerülése után a kommunista állammal együttműködő békepapi mozgalom egyik vezető szervezője lett, érseki helynökként végrehajtotta az államnak a papokat megrendszabályozó utasításait, Grősz József kalocsai érsek kiszabadulásáig a Püspöki Kar ülésein is részt vett. A forradalom idején Mindszenty bíboros Pannonhalmára küldte vezekelni, 1957 után azonban ismét a békepapság élén találjuk. A politikai működést és országgyűlési képviselőséget vállaló „békefejedelmeket” – a parlamenti alelnökként dolgozó Beresztóczy Miklóst, Horváth Richárdot és Máté Jánost – a Szentszék kiközösítette. Beresztóczy – ellentétben másokkal – tartotta magát a tilalomhoz, nem misézett, nem járult szentségekhez.
Khirer Vilmos plébános idézte fel a nevezetes találkozót, amikor 1971-ben, a kiközösítés visszavonása után felkeresték Beresztóczyt, aki megrendülve ennyit mondott: „Újra misézhetek, feloldott a Szentatya a kiközösítésből. Boldogabb vagyok, mint első misém előtt. Tudjátok, megérdemeltem, de hálás vagyok. Úgy érzem, senkinek sem ártottam, akin lehetett, segítettem. De nem tudtam nemet mondani, amikor ideültettek. Gyenge voltam. Amikor börtönben voltam és ütlegeltek, majd gyalulatlan deszkán, levetkőztetve ide-oda húzogattak, kínomban mindent aláírtam. Ez volt az én nagy bűnöm. Idekerültem, kiközösítésbe estem, de higgyétek el, minden vasárnap ott ültem a Karmelita Templomban. Sírtam, hogy nem mehetek áldozni, és imádkoztam.”
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/36. számában jelent meg, az Időgép történelmi mellékletben, szeptember 3-án.
