„Ez is lehet, ezt is megértük?!”
A budapesti gettót ábrázoló térkép (Fotó: Fortepan)

Zsidó vagyok, lépett a meggyötört, idős úr a pesti gettóba érkező első szovjet katona elé, én is, mondta a fegyveres, majd levette a bácsiról a kabátját, és ment tovább. A több változatban – karórával, lyukas bundával, bőrkabáttal – fennmaradt anekdota jól érzékelteti a Vörös Hadsereg felszabadító lendületét. De még a magától értetődő tolvajlás sem írhatta felül azt az eufóriát, amelyet a január 17-én a pesti „nagy” gettó falait elérő és a nyilasokat másnapra elűző szovjetek okozhattak a felfoghatatlan szenvedésen keresztülment embereknek. És e helyütt az eufória nem túlzás, még kevésbé tiszteletlenség, a hónapok (de inkább évek) óta a pusztulás rémképei között tengődő zsidók számára a szabadság mámoros pillanatot hozott. 

„Felszabadultunk! Fel vagyunk mentve, itt vannak az oroszok. Pesten már nincsenek németek, sem nyilasok. Ez is lehet, ezt is megértük?! És milyen egyszerűnek néz ki most az egész.” Így írt Kismama sárga csillaggal címmel 2015-ben kiadott naplójában Dévényi Sándorné Anna, aki kiskamasz fiával és újszülött lányával próbált életben maradni a németek megszállta, majd a nyilasok által pokollá változtatott Budapesten. 

Magyarországon az 1920-as évektől kezdve fokozatosan erősödött az antiszemitizmus, mely az 1930-as évek második felétől vált fenyegetővé a magyar zsidók számára. Az 1938-ban meghozott első zsidótörvény állami hatáskörbe vonta a kirekesztést, a további zsidótörvények pedig egyre elviselhetetlenebbé tették az életet a kormányzati üldözés hatálya alá esők számára. Amint az ország belépett a második világháborúba, tízezreket hívtak be munkaszolgálatra, és deportálásokra is sor került: 1941 augusztusában a magyar állam közel 20 ezer zsidót toloncolt ki, akiket a nácik a ma Ukrajnához tartozó Kamenyec-Podolszkij közelében meggyilkoltak. A magyar zsidóság egy része – régiós vagy akár európai összehasonlításban – mégis viszonylagos biztonságban érezhette magát. 1944. március 19-éig.

A német megszállást követően megindult a deportálások előkészítése, a vidéki gettókba és gyűjtőtáborokba kényszerített zsidókat 1944 májusától Auschwitzba hurcolták. A deportálások júliusi leállításáig – alig két hónap alatt – közel 450 ezer embert vittek a halál felé, közülük nagyon kevesen térhettek vissza. Adolf Eichmann, az „akció” vezetőjének vallomása szerint a kisszámú német különítmény képtelen lett volna ilyen rövid idő alatt ennyi embert elhurcolni, a tömeggyilkosság lebonyolításához a magyar hatóságok gyakran lelkes közreműködésére volt szükség. Az utóbb Izraelben kivégzett SS-alezredes kihallgatása során úgy fogalmazott, hogy annyira megkönnyítették a munkáját Magyarországon, hogy az „ujját sem kellett megmozdítania”.

Legfőbb segítője Endre László, a Belügyminisztérium államtitkára volt, aki az utolsó pillanatig szívén viselte a „zsidótlanítás” ügyét. Endre Budapesttel akarta kezdeni a deportálásokat, ám végül Eichmann terve diadalmaskodott, így a fővárosi zsidóság maradt volna utoljára. Így amikor Horthy Miklós végül leállíttatta a vonatokat, a budapesti zsidók fellélegezhettek, de kisvártatva kiderült, néhány hónap haladékot kaptak csupán. Az 1944. október 16-ai nyilas hatalomátvételt követően kezdetét vette a hungarista pribékek terrorja.

„Nem hitték el, hogy ez megtörténhet”
Ficsor Benedek

„Nem hitték el, hogy ez megtörténhet”

Nyolcvan éve, 1944. április 16-án indult el a zsidók gettóba zárása Magyarországon. Három hónap alatt 450 ezer embert deportáltak.

Szálasi Ferenc kormánya nagyvonalúan szemet hunyt a pártszolgálatosok kegyetlenkedései felett, hivatalos lépésként pedig újra megindította a deportálásokat. A munkaszolgálatra, Ausztria felé küldött tömegek gyalog meneteltek a hóban, fagyban, gyakran kabát nélkül, lyukas cipőben, aki nem bírta, azt a nyilasok helyben kivégezték. A halálmeneteket végül nemzetközi nyomásra leállították, és elrendelték a zsidók gettóba zárását.

Budapesten már 1944 júniusában, vagyis hónapokkal a nyilaspuccs előtt elrendelték a zsidók csillagos házakban történő összegyűjtését. A cél a koncentráción – és így az esetleges deportálás megkönnyítésén – túl a vagyon, mindenekelőtt a lakások megszerzése volt: a kormány ezzel is enyhíteni kívánt a bombázások miatt egyre súlyosabbá váló fővárosi lakásválságon. A nyilasok számára azonban még a csillagos ház is túl liberális megoldásnak tűnhetett, novemberben döntést hoztak a gettók felállításáról.

Elsőként az újlipótvárosi „nemzetközi” gettó jött létre, ezt a semleges államok – a Vatikán, Svájc, Svédország, Spanyolország és Portugália – védett házaiból alakították ki, a pontos határok nélküli területre hivatalosan 15 600 embert zártak, de végül több mint 40 ezren zsúfolódtak össze azokban a házakban, amelyeknek eredetileg összesen alig 4 ezer lakója volt. Mivel ezt a gettót fizikailag nem választották el a „külvilágtól”, és mert a kivégzőhelyként használt Duna partján állt, a nyilasok rendszeresen razziáztak Újlipótvárosban, sok ezer embert hurcoltak el és lőttek bele a folyóba.

Heller Ágnest is többször elhurcolták, de túlélte a kivégzéseket. „Amikor ott lőtték agyon a Duna-parton előttem az embereket, akkor én mereven néztem a Dunát, és arra összpontosítottam, mikor fogok beleugrani, merthogy nem volt kérdés, hogy bele fogok ugrani. Jó úszó voltam. Hosszú évek múlva, az ötvenes évek végén jött ki, hogy nem tudtam végigmenni a hídon, mert mindig úgy éreztem, hogy bele kell ugranom a Dunába” – mesélte egy interjúban a 2019-ben elhunyt filozófus.

Európa utolsó és egyik legnagyobb gettóját 1944 decemberében kerítették körül: ez lett a „nagy” gettó. A VII. kerületben létrehozott tábor határait a Király utca, a Károly körút, a Dohány utca és a Nagyatádi Szabó István (ma Kertész) utca jelölte ki – ma a járdába süllyesztett emléktáblák mutatják az egykori határokat –, a területet december 10-én zárták le, azt csak a négy kapu valamelyikén lehetett elhagyni. 4513 lakásba több tízezer embert költöztettek, januárra már csaknem 80 ezren nyomorogtak ott.

A zsúfoltság mellett a betegségek, az éhezés – napi alig 800 kalória volt a fejadag, és gyakran még ez is elmaradt – és a nyilasok sorozatos támadásai tették elviselhetetlenné az életet a gettóban. Naponta átlagban 80 ember halt meg, sokan az öngyilkosságba menekültek. „Volt rá eset, hogy egy anya sodrófával verte főbe az öngyilkosság ellen tiltakozó lányát, és az így elkábult szerencsétlent fektette a nyitott gázcsap alá” – idéz egy visszaemlékezést Ungváry Krisztián történész Budapest ostroma című kötetében.

Január 16-ára a Vörös Hadsereg elérte a Nagykörutat, a nyilasok így tömeggyilkossággal akarták felszámolni a gettót, ám ezt végül sikerült megakadályozni. Másnap a szovjetek a Wesselényi utcánál a gettó határáig jutottak, majd rövid harcok árán 18-án sikerült elűzniük a maradék őrséget is. A gettó felszabadítása után a Klauzál téren több mint háromezer temetetlen holttestet találtak, az áldozatokat a Dohány utcai zsinagóga melletti tömegsírban földelték el.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/3. számában jelent meg január 17-én.