A leendő, az egységes Németországnak szuverén joga lesz eldönteni, hogy melyik szövetségi rendszerhez akar csatlakozni – hangzott el harminc esztendővel ezelőtt a hivatalos washingtoni vélemény, nagyjából azokban a napokban, amikor amerikai, brit, francia és szovjet tisztek jelenlétében ünnepélyesen megszüntették Kelet- és Nyugat-Berlin leghíresebb átkelőpontját, a Friedrichstrassén lévő Checkpoint Charlie-t. „A második világháborúban győztes hatalmak legkésőbb hat hónappal a német egység helyreállítása után vonják ki összes katonai alakulataikat Berlinből” – javasolta az 1990. június 22-ei eseményen jelen lévő szovjet külügyminiszter, Eduard Sevardnadze a washingtoni kijelentéssel összhangban. Szavait követően egy hatalmas daru az ellenőrzőpont fehér bódéját egy teherautóra emelte. (A német egyesülés előestéjén, 1990. október 2-án aztán valóban a volt ellenőrzőpontnál proklamálták hivatalosan Berlin négyhatalmi megszállásának feloldását.)
A hangulat még alig egy évvel korábban, az NDK-diktátor, Erich Honecker a fal további ötven évig való fennmaradásáról szóló harcias kijelentésének napjaiban is jóval fagyosabb volt a hidegháború által húzott belnémet államhatárnál, a Zimmerstrasse és a Friedrichstrasse kereszteződésénél. Keleten szürke őrtorony ablakréseiből katonák kémlelték a túloldalt, ahol szintén torony magasodott: a bámészkodó turistáknak, közvetlenül a falmúzeum szomszédságában. A múzeum anyagát akkoriban a bekövetkező tragikus napi események gazdagították: 1989 elején még lőttek a hírhedt, hivatalosan antifasiszta védősáncnak nevezett falrendszernél. A nyugatra menekülő Chris Gueffroyt 1989 februárjában tíz golyóval végezték ki a keletnémet határőrök. (Ő volt a fal utolsó előtti áldozata. Az utolsó, a 32 éves Winfried Freudenberg elektromérnök balesetben halt meg légballonnal való szökési kísérlete közben.)
A hetvenöt éve, 1945-ben létesített átkelő egyébiránt nem véletlen szeszélyből, hanem szigorú alfabetikus sorrend alapján kapta nevét. (Az első amerikai zónaellenőrző pontot Alphának, a másodikat Bravónak hívták.) 1961-ben a szovjetek másodszorra akarták bekebelezni Nyugat-Berlint (először az 1948–49-es blokáddal tettek erre kísérletet), ennek következményeként pedig az NDK-hatóságok 1961. augusztus 13-án lezárták a határokat, előbb dróthálóval szigetelték el a nyugati részt, majd hosszas munkával felhúzták a falat. (A berlini fal valójában két fal volt egyszerre a szektorhatár mentén: őrtornyokat, aknamezőket, homokkal felszórt földsávot és természetesen magát a fegyveres őrséget fogta közre.)
Ezekben a napokban komoly, világháborúval fenyegető erőpróba színhelye volt a Checkpoint Charlie. A keletnémetek a szovjet megszállókkal egyeztetve egyre gyakrabban akadályozták meg, hogy nyugati diplomaták átléphessék a zónahatárt. Válaszul Lucius Clay tábornok, az amerikai főtárgyaló utasításba adta, hogy minden kelet felé tartó diplomatát terepjárós amerikai katonai rendészeknek kell kísérniük. Mivel ez sem bírta jobb belátásra a túloldaliakat, 1961 októberében tankokat vezényelt az ellenőrzőponthoz. A keleti részen is hamarosan megjelentek a szovjet T–34-es harckocsik. Mintegy 16 órán át néztek farkasszemet a két szuperhatalom lánctalpasai. Hogy az erődemonstráció csöndben, nagyobb tragédia nélkül véget érhetett, arról a háttérben Hruscsov és Kennedy megállapodása gondoskodott.
Alig egy évvel később tragikus esemény történt a Checkpoint Charlie közelében. 1962. augusztus közepén NDK határőrök az itt épülő falszakasznál lőtték le a szökésre készülő tizennyolc esztendős Peter Fechtert. A kőműves fiú barátjával, Helmut Kulbeikkal egy közvetlenül a zónahatáron lévő üres asztalosműhelyben húzta meg magát. Az őrök távolodásakor léptek akcióba: Kulbeik átjutott a műhely ablakán keresztül a nyugati területre, Fechtert azonban medencelövés érte, és visszaesett a keleti oldalra. Odaát közben összegyűltek a bámészkodók és az újságírók, akik végig fényképezték az eseményeket: a fiú haláltusáját, kivérzését. A Time magazin későbbi cikke szerint a nyugat-berlini amerikai katonai parancsnok megtiltotta, hogy a jelen lévő amerikai szolgálattevő hadnagy segítséget nyújthasson embereivel a fiúnak, vagy megengedje, hogy önkéntesek áthozzák a súlyosan sebesült Petert. Arra hivatkozott, hogy egy nyugati merénylő éppen három nappal korábban ölte meg az NDK határőrségének egyik kapitányát, s az amerikai parancsnokságon tartottak a „visszacsapástól”. A keleti fegyveresek is tétlenül nézték, hogyan vérzik el a fiú orvosi segítség nélkül.
A közelben a múzeum mára jócskán kinőtte magát; hatalmas területén számtalan tragikus és hősies szöktetéssel, illetve menekülési kísérlettel ismerkedhetünk meg. Néhány eset: a 22 esztendős Sigfried Noffke keleten maradt feleségét akarta átszöktetni egy általa is ásott titkos alagúton, az NDK-hatóságok ugyanis nem engedélyezték a családegyesítést. Őt – miután beszervezett ismerőse mindent jelentett – egy „megelőző akcióban” a Stasi munkatársa agyonlőtte. Kifejezetten eredményesen mentette az embereket a 25 éves, korábban hamis svájci útlevéllel nyugatra szökött Hasso Herschel (a férfi idén márciusban töltötte be 85. életévét), aki egy elhagyatott pékség pincéjéből indulva ásta ki társaival mintegy 140 méter hosszú föld alatti járatát, amelynek keleti végállomása egy nyilvános vécé volt. A szűk folyosón szöktette ki a szovjet övezetből – egyébként klausztrofóbiás – nővérét és huszonnyolc társát, akik négykézláb kúsztak át a szabad világba. A két éven át üzemelő alagúton összesen 57 embert sikerült átjuttatnia nyugatra, de mintegy ezer ember kimenekítéséhez nyújtott segítséget leginkább hamis útlevelekkel, illetve Cadillacje speciális csomagtartójával.
A Checkpoint Charlie elbontott ellenőrző bódéjának pontos mását egyébként azóta visszaállították, akárcsak a többnyelvű, szektorhatárt jelző táblát. Az egykori berlini fal helyét ma az aszfaltra festett fehér csík jelzi. A kutatások egy része 136-ra, mások 160-170-re teszik az „antifasiszta védősánc” áldozatainak számát.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/25. számában jelent meg június 19-én.