Egyre több tudományos kutatás igazolja, hogy a történelem meghatározó eseményeit, folyamatait az éghajlati hatások is nagyban befolyásolhatták.
Egy friss publikáció szerint éghajlati változások állnak a kizárólag régészeti leletekből ismert bronzkori, Kr. e. 3300 és Kr. e. 1300 között létezett Indus-völgyi civilizáció felemelkedése, hanyatlása, majd letűnése mögött. Az amerikai Rochester-i Műszaki Tudományok Intézetének (Rochester Institute of Technology) docense, Nishant Malik egy olyan összetett, a dinamikus rendszerekben gyökerező, ám a gépi tanulást és az információelmélet területeiről származó módszerekre is támaszkodó matematikai modellt dolgozott ki, amely közvetett adatokból tudja vizsgálni a korabeli éghajlati viszonyokat, azok változásait.
Az éghajlat és az időjárás megértésében nagyon gyakran használják a dinamikus rendszerelméletet, ám ezek önmagukban nehezebben alkalmazhatóak a paleoklíma-adatokra. Megfigyeléseihez Malik épp ezért használta használta például a dél-ázsiai barlangok cseppköveinek izotópmintáit, amelyekkel a kutatók korábban mintegy 5700 évre visszamenőleg le tudták modellezni a térségbe jelentős csapadékot hozó monszunok történeti ciklusait. Ez azért fontos, mert a Harappai-civilizáció néven is ismert populáció – a velük azonos időben létező egyiptomi és mezopotámiai civilizációkkal ellentétben – nem dolgozott ki fejlett öntözési rendszert, ezért a tengerpart felől a szél által a szárazföld irányába szállított víz a mezőgazdasági termelés elsődleges forrása volt a régióban.
Az Indus-völgyi civilizáció bukását már sok mindennel próbálták magyarázni: az árja hódítástól a földrengésekig, ám már korábban is az éghajlati változás tűnt a legvalószínűbbnek. A hanyatlást a 4200 évvel ezelőtt bekövetkezett, úgynevezett óriás szárazsághoz és lehűléshez kötötték, amelynek hatására Kr. e. 1800 körülre az Indus környékén gyengült a monszun hatása, kiszámíthatatlanná vált, eklektikusak lettek az áradások, így a lakosság szép lassan keletebbre, a Gangesz-völgyébe vándorolt.
Malik ezt a feltevést igazolta most összetett matematikai módszerekkel. Különösen a dinamikus ciklusváltás érdekelte, amelyben a ritka események hirtelen valószínűbbé válnak, és amelyeket megannyi területen – így a fizikában, a biológiában és a közgazdaságtanban – megfigyelhetőek a csapadékminták változásától a tőzsdékig. Elemzése azt mutatta, hogy közvetlenül a Harappa-civilizáció hajnala előtt a monszunmintákban jelentős változás következett be, majd a minta megfordult, közvetlenül a hanyatlás előtt, ezzel jelezve, hogy valójában az éghajlatváltozás okozta az esést.
A Chaos: An Interdisciplinary Journal of Nonlinear Science akadémiai folyóiratban megjelent tanulmány szerint a modell egyértelműen igazolta, hogy az akár 60 ezres városokat is létrehozó bronzkori civilizáció vesztét nem háború, nem külső invázió, nem egyéb külső hatások, így földrengés okozta, hanem a klímaváltozás.
Egyre több tudományos kutatás igazolja, hogy a történelem meghatározó eseményeit, folyamatait sok esetben a klimatikus hatások is nagyban befolyásolhatták. Egyre több mindent tudnak meg a szakemberek arról, milyen hatással lehetett egy-egy tűzhányó tevékenysége az éghajlatra, a környezetre és a populációra. Egy roppant részletes történelmi-tudományos oknyomozásnak köszönhetően derült ki például nemrég, hogy az Aszama japán tűzhányó 1108-as kitörése miatt éheztek két évvel később Nyugat-Európában.
Hasonló eredményre jutott egyébként nemrég egy nemzetközi kutatócsoport is, amely szerint egy alaszkai vulkán, az Okmok két – Kr. e. 45-re és Kr. e. 43-ra keltezett – kitörése komoly szerepet játszhatott a Rómában zajló politikai átmenetben, illetve ezzel összhangban az utolsó fáraó, Kleopatra uralta Egyiptom összeomlásában. A nevadai Sivatagi Kutatóintézet (Desert Research Institute) munkatársa, Joe McConnell és a Berni Egyetem klímakutatója, Michael Sigl tavaly egy szokatlanul jó állapotban megmaradt hamurétegre bukkantak az 1990-es években vett grönlandi és oroszországi jégminták „évgyűrűi” között. Ezt skandináv faévgyűrű-sorozatokban megfigyelt éghajlati adatok felhasználásával pontosították. Az elemzésekből kiderült, hogy a páros kitörés közül a korábbi egy rövid, míg a két évvel későbbi egy lényegesen masszívabb errupció volt, amelynek hatásai több mint két évig tartottak.
– A kitörést követő nyáron és ősszel a korabeli évszak-átlaghoz képest a Földközi-tenger térségében 7 Celsius-fokkal volt alacsonyabb a hőmérséklet a megszokotthoz, miközben az átlagos csapadék mennyisége a négyszeresére emelkedett – ismertette a vulkánkitörés hatásait az Oxfordi Egyetem régésze, Andrew Wilson. A korabeli források is szokatlan égi jelenségekről – így a napkorongtól két oldalon elhelyezkedő fényes foltokról (melléknapokról), a nap körül megjelenő halojelenségekről, elsötétülésekről –, hidegről, csapadékos időről, illetve a nyomában járó éhínségről és járványokról számoltak be. A Yale Egyetem kutatója, Joe Manning szerint ezzel párhuzamban a Nílus szokásos és megszokott éves áradása lényegesen gyengébb volt az átlagosnál, ami Egyiptomban is nélkülözést és éhezést, betegségeket hozott.
Nem egy mindent elsöprő migránsinvázió volt az egyiptomi hatalomátvétel
Kik lehettek azok a hükszoszok, akik bevették a Nílus-deltát? Tényleg a titokzatos ázsiaiak halálos fegyvere volt a harci szekér? És vajon ki áll közelebb a valósághoz velük kapcsolatban: az ókori történetíró vagy a modern kutatás? Régészeti oknyomozás egy új tanulmány fényében.
Az Omok, illetve a szicíliai Etna ezzel egyidejű, Iulius Caesar halálának évében, Kr. e. 44-es kitörése – a kutatók szerint – komoly hatással volt a politikai átalakulásokra. A római köztársaság korának egyik legjelentősebb, egyúttal tevékenységével azt szétfeszítő, felbomlásának megágyazó államférfijának meggyilkolása után a hatalom birtoklása nagyban attól függött, hogy ki tudott megfelelő ellátmányt biztosítani a hadserege számára. Mint tudjuk, a Róma irányításáért folytatott kötélhúzást Caesar unokaöccse, a később Augustus néven a császári tisztséget kialakító Octavianus nyerte a hírhedt hadvezér, az ugyancsak Caesar-rokon Marcus Antonius és szeretője, az utolsó Ptolemaiosz-sarj, Kleopatrával szemben. Egyiptom Octavianus általi bekebelezése egyúttal egy több ezer éves ókori birodalom bukását és a fáraók korának végét is jelentette.
Az Időgép történelmi rovatunk további cikkeiért kattintson ide! Ha a tudományos cikkek érdeklik, akkor a Tudomány rovatunkat érdemes figyelnie!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/39. számában jelent meg szeptember 25-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/39. számban? Itt megnézheti!
