Hetvenöt éve, 1946. február 27-én született meg a sokat vitatott magyar–csehszlovák lakosságcsere egyezmény, amelynek értelmében 65 ezer felvidéki magyart telepítettek át Magyarországra. Az egyenlőtlen megállapodás nyomán Csehszlovákia annyi magyart tehetett át a határon, ahány magyarországi szlovák jelentkezett áttelepülésre. A szerződés ugyanakkor paradox módon az erőszakos reszlovakizációval együtt megóvta a felvidéki magyarságot a teljes megsemmisüléstől.
A csehszlovák részről küldött orvos megállt a kapuban, és bekiáltott az udvarra: van a házban ragályos beteg? Nemleges választ kaptak, a vizit véget is ért. A vizsgálatnak ez a módja nem volt ritka a lakosságcsere idején. Ezért is fordulhatott elő, hogy a lévai járásban a tíz éve ágyban fekvő, vak Vida Nagy Sándort a doktor egészségesnek és áttelepíthetőnek nyilvánította. Skultéty Csaba, a magyar kormány helyben tartózkodó megbízottja (a később többkönyves szerző, a Szabad Európa Rádió ismert szerkesztője) a helyszínen a református lelkésszel tartott szemléjén döbbenten állapította meg, hogy Vidának akár a felöltöztetése és a házból való kivitele is halálos következménnyel járt volna. Amikor a csehszlovák megbízotthoz fordult segítségért, a következő választ kapta: „Mit gondolnak az urak: azért mert ez az ember ki tudja, hány esztendeig fog még itt ágyban feküdni, én ne tudjam elhelyezni a Magyarországról idejövő szlovák családot?”
Az érzéketlenség néhány nappal később tragédiához vezetett: amikor Skultéty tiltakozása ellenére a csehszlovák hatóságok az egyedülálló öreg és beteg emberek „berakodását” végrehajtották, egy 72 éves gazda, Simon János kétségbeesésében főbe lőtte magát. A tragédia egy volt a sok közül – számos hasonló eset fordult elő a kitelepítések során.
Árulók és kollaboránsok
Az 1918-ban alapított első Csehszlovák Köztársaság lakosságának alig felét tették ki a csehek, a németek 20, a szlovákok 17, a magyarok aránya pedig 4 százalékos volt. Az ország 1938-39-es felbomlásáért Eduard Benes elnök és a politikai elit többsége a nemzetiségeket, elsősorban a németeket és a magyarokat okolta. Az emigráns csehszlovák kormányzat ebből a magyarázatból fakadó etnikai tisztogatással kapcsolatos tervei akkor fordultak komolyra, amikor a német vereség kézzelfogható közelségbe került.
A Benes által előadott ötlethez 1943 decemberében Sztálin „elvi beleegyezését” adta, 1945 nyarán pedig a szovjet diktátor még egyértelműbben fogalmazott: „Mi nem fogjuk zavarni magukat. Űzzék el őket. Hadd tapasztalják magukon, mit jelent mások felett uralkodni.” (A szovjet álláspont csak szavakban volt ennyire egyértelmű, hivatalos diplomáciai üzenetben csupán annyit közöltek Benesékkel, hogy „aligha lehet kifogást emelni Csehszlovákia magyar lakossága bizonyos részének Magyarországra való áthelyezésével kapcsolatban”. A felelősséget igyekeztek a kérdésben a csehszlovákokra hárítani, nem utolsósorban azért is, mert a nyugati szövetségesek vonakodtak a felvidéki magyarság egyoldalú kitelepítésétől.)
A kassai kormányprogram 1945. április 5-én a csehek és a szlovákok egyenjogúsága mellett kimondta „a németek és a magyarok, az árulók és a kollaboránsok” tulajdonának elkobzását. A következő néhány hónapban kiadott – a köznyelvben Benes-dekrétumokként emlegetett – elnöki rendeletek közül 13 kifejezetten a németek és a magyarok ellen irányult. A jogszabályok intézkedtek az ingó és ingatlan vagyon elkobzásáról, a német és magyar 14–60 éves férfiak és 15–50 éves nők „munkakötelezettségéről”, a „megbízhatatlanok” tömeges internálásáról. A mű megkoronázásaként 1945. augusztus 2-án pedig a Csehszlovákiában élő nem szláv népességet (az „aktív antifasiszták” kivételével) megfosztották állampolgárságuktól. Az utóbbi megteremtette a jogalapot a nemzetiségek tömeges kiutasítására is.
Lakosságcsere vagy deportálás
A rablással, gyilkossággal kísért erőszakos kitelepítések, a határon való átkergetések ekkor már persze hónapok óta zajlottak; elsősorban Pozsony és Kassa környékéről hurcolták el a magyarokat. Az akciók nem szűntek meg a potsdami konferencia határozata után sem: a győztes hatalmak tanácskozása csak a németek teljes kitelepítéséhez járult hozzá, a magyarság esetében kétoldalú tárgyalásokat javasolt az esetleges „lakosságcseréről”. A budapesti kormányt ezen túl az is megegyezésre kényszerítette, hogy 1945 novemberében leplombált, fűtetlen marhavagonokban megkezdődött a magyarok deportálása a németek által kényszerűen elhagyott Szudéta-vidékre. Egy másik akció keretében pedig körülbelül 20 ezer magyart rajtaütésszerűen, éjjel, álmukból felverve a magyar határra szállítottak, és ott hagytak.
Az 1946. február 26-án aláírt „lakosságcsere-egyezmény” kétségtelenül egyenlőtlen pozícióban lévő felek megállapodása volt: Csehszlovákia annyi magyart tehetett át a határon, ahány magyarországi szlovák jelentkezett áttelepülésre. A budapesti kormány azonban több mint egy éven át húzta-halasztotta a végrehajtást, nem járult hozzá a folyamat elindításához. Erre jó oka volt, ugyanis a csehszlovák fél rendre megsértette a megállapodásban kikötött vagyoni paritás alapelvét, igyekezett a kitoloncolás érdekében minél több magyart háborús bűnösnek nyilvánítani. A lakosságcsere érdekében Prága végül zsaroláshoz folyamodott. 1946. november közepétől 1947 februárjáig összesen 44 129 magyart – egész családokat, öregekkel, gyermekekkel együtt – deportáltak karhatalmi erők bevetésével Csehországba. Az elhurcoltak 6602 házat és 3884 hektárnyi földet hagytak hátra, amelyek cseh és szlovák „nemzeti gondnokok” felügyelete alá kerültek. A zsarolás nyomán 1947. április 12-én megindulhatott a lakosságcsere, amely többszöri megszakítás után 1949. március 31-én ért véget.
A kényszerből Magyarországra települők nem feltétlenül a távozó szlovákok helyére költöztek; nagyon sokan a Dél-Dunántúlon, az elűzött svábok házaiban találtak otthonra. Nem voltak könnyű helyzetben, hiszen az olykor üresnek mondott házakban ott élt még egy-egy, általában idősebb német családtag. Így járt az az Alsószeliből áttelepülő fiatalember is, akinél két héttel a beköltözés után jelent meg egy addig bujdosó öreg bácsi, mondván, ő korábban ott lakott. „A ház végében megvolt egy régebbi épület – idézte fel utóbb az alsószeli férfi. – Az öreg, a régi tulajdonos azt kérdezte, nem maradhatna-e itt. […] Itt élt velünk, talán még egy-két évig, vagy volt az még négy is. Ott is halt meg. […] Aztán hazajött a fia is, a Mátyás, egy-két hónappal később ő már előkerült, csak elbújtak a kitelepítések elől.”
Új szlovákok
A lakosságcsere során összesen 110 ezer magyar és 73 ezer szlovák „cserélt határt”. Az egyezményt a felvidéki magyarok a kezdetektől vitatták, sokan Budapest kapitulációjaként élték meg. Noha a megállapodásnak lehet ilyen olvasata is, azt sem szabad elfelejteni – mint arra Szarka László történész felhívja a figyelmet –, hogy az aláírással Magyarországnak sikerült részben meggátolnia a magyar kisebbség vagyonának elkobzását, akadályozni a jogvesztés folyamatát, és meggátolni „a belső széttelepítés alternatívájának megvalósulását. A lakosságcserére kijelölt szlovákiai magyarok számára [az egyezmény] biztosította ingóvagyonuk megőrzését, rendezett körülmények között a magyarországi áttelepülést”. Elképzelhető, hogy a szerződés léte – az egyoldalú „átköltöztetés” lehetőségének eleven cáfolataként – is nyomhatott a latban, amikor a párizsi békekonferencián a szovjet támogatás ellenére a nagyhatalmak, elsősorban az Egyesült Államok fellépésére, elutasították a magyarság teljes kitelepítésének csehszlovák javaslatát.
Eközben újabb akció indult a magyar kisebbség lélekszámának gyors és látványos apasztására: 1946 nyarán rendeleti úton lehetővé tették a „reszlovakizációt”. A magyar nemzetiség megtagadásáért, a „visszaszlovákosításért” cserében automatikusan megszűnt a jogfosztottság állapota. A reszlovakizáltak visszakapták állampolgárságukat, maradhattak otthonukban, művelhették földjeiket, és az ígéretek szerint deportálás, illetve áttelepítés sem fenyegette többé őket. Mint Szarka László hangsúlyozza, a reszlovakizáció a legkíméletlenebb nyomásgyakorlássá változott Magyarországgal szemben. Hiszen a kisebbségi sorban élő magyarokat „legalapvetőbb emberi jogaik egyikében, nemzeti identitásuk vállalásában is megzsarolta a dél-szlovákiai régió etnikai átalakítását célul kitűző hatalom”. A „visszaszlovákosításra” mintegy 400 ezren jelentkeztek; több mint kétharmaduk „szlovákságát” ismerték el a hatóságok. Túlnyomó többségük aztán az ötvenes évektől újra magyarnak vallotta magát. (Tegyük hozzá: a kutatások szerint összetett, tömeglélektani szempontból is izgalmas folyamatok következtében a szlovákiai magyarok egyéni és kollektív emlékezetében a reszlovakizáció ma is közösségi tabunak számít.)
Az 1945 és 1949 közötti terrorisztikus időszak nyomán alapvetően formálódott át a dél-szlovákiai városok és falvak etnikai arculata. A kitelepítettek, elűzöttek, Csehországba deportáltak helyére mintegy 65 ezer szlovák lakos költözött. A helyzetet tovább rontotta a reszlovakizáltak asszimilálását célzó politika, a magyar nyelv erőszakos kiszorítása számos területről. Paradox módon a lakosságcsere-egyezmény és a reszlovakizáció a csehszlovák államhatalom akaratával éppen ellenkezően mégis a magyar közösség megmaradását szolgálta. A lakosságcsere korlátok közé szorította a felvidéki magyarság üldözését, a reszlovakizáció pedig több százezer embernek a túlélés, a nemzetiségi túlélés lehetőségét biztosította.
