A mohácsi csatát nem meglepő módon – mondja Pap Norbert, a Pécsi Tudományegyetem történetiföldrajz-professzora – először az Oszmán Birodalom teszi saját emlékezetpolitikája részévé. Az összecsapás közelében épült meg 1630–31-ben az oszmánok győzelmi emlékműve. Az időszak, IV. Murád uralkodása már a hanyatlás kora, ezért kell állami szinten gondoskodni a régi dicsőség felidézéséről. A magyar köztudatban a csatavesztés ténye – ahogy Kisfaludy Károly írja: „Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!” – a nemzeti ébredés korában, a XIX. század elején ver igazán mély gyökeret a társadalomban. Az 1848–49-es szabadságharc leverése után II. Lajos alakja a harcban elbukó, szabadságát elveszítő nemzet szimbólumává vált. Ezt a képet rögzítették Székely Bertalan és Orlai Petrich Soma reprezentatív festményei is. Orlai művén egyesek Kossuth és Petőfi alakját is felfedezni vélik.
A tudományos kutatás az 1896-os ezredévi hadtörténeti kiállítás apropóján indul meg: Szurmay Sándor katonatiszt elkészíti a csata térképes hadműveleti ábrázolását és az ezt kísérő tanulmányt. Elemzése kritikai, amely felhívja a figyelmet arra, hogy milyen hibákat követett el 1526-ban a magyar hadvezetés. A Horthy-korszakban e kritikus-önkritikus olvasat háttérbe szorult. Mohács Trianon történelmi előképévé, a nemzeti veszteség és megcsonkítás jelképévé vált. Az azonosítást erősítették a közösnek tekintett motívumok: az elárultság érzete, a magyarokkal szembeni túlerő és a széthúzás, mint a nemzeti létet veszélyeztető tulajdonság. A korszak meghatározó kutatója, Gyalókay Jenő vetette fel először, hogy a csata nem a hagyományosan elfogadott területen, hanem Majs térségében zajlott.
Pró és kontra Mohácsról: mi történt és mi nem az 1526-os csatában és azt követően?
Miért kellett csatát vállalnia a szultán hadaival II. Lajosnak? Hogyan veszett el Magyarország középhatalmi státusa 1526-ban? Miért nem érkezett meg Mohácsra Szapolyai János? Pap Norbertet és Varga Szabolcsot kérdeztük!
1945 után új értelmezési keret alakult ki. Mohács történetét az osztályharcos szemlélet is átformálta, aminek legismertebb példája Nemeskürty István Önfia vágta sebét című műve. Ebben az olvasatban a vereség gyökere az 1514-es parasztfelkelés véres megtorlásáig vezethető vissza: leverése meggyengítette a török elleni védekezés társadalmi alapjait. Mohács így nem hősi, hanem szégyenteljes történelmi eseményként jelent meg.
A feltárásokat nem is az állam, hanem helyi személyek kezdeményezik, így a Pécsen belső emigrációban élő ügyvédből lett régész Papp László az, aki 12 éves kutatása során megtalálta a tömegsírokat 1960-ban. Az 1976-os évfordulót már nem érte meg, az akkori ünnepségen helyette, hívja fel a figyelmet Pap Norbert, az ásatásokban részt sem vevő, a kor munkáshős szerepére alkalmas lelkes lokálpatrióta, Szűcs József karbantartó munkás szerepel a sírok, a csatatér felfedezőjeként.
Mohács az ezredfordulót követően kerül ismét a figyelem középpontjába. Részben a Horthy-korszak emlékezetpolitikai kliséi térnek vissza, főleg 2010, illetve a menekültválság után. Ennek jegyében fontossá válnak a törökellenes harcok. A párhuzam hangsúlyozása alkalmat ad arra, hogy a „Brüsszel” és a muszlim migránsinvázió ellen egyaránt küzdő magyar kormány előképet kapjon a török és a „német” szorításában küzdő Magyar Királyságban. Az új értelmezési kísérlet, amelynek középpontjában Mohács, mint az 500 éve zajló szuverenista harc szimbolikus kezdete áll, április 12-én, a Fidesz súlyos választási vereségével megbukni látszik. Ma viszont már nemcsak az a kérdés, hol volt a csata, és kik nyugszanak a tömegsírokban. Az is kérdés, hogy a magyar társadalom ugyanúgy gondol-e Mohácsra, mint a korábbi nemzedékek. Ha a felmérések valóban a nemzeti traumaérzet elhalványulását jelzik, akkor a Mohács-mítosz korszakának a vége közeledhet. Miről szól tehát Mohács 2026-ban?
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2026/35. számában jelent meg augusztus 28-án.
