Kik lehettek azok a titokzatos ázsiaiak, akik bevették a Nílus-deltát? Tényleg az ő halálos fegyverük volt a harci szekér? És vajon ki áll közelebb a valósághoz a hükszoszokkal kapcsolatban: az ókori történetíró vagy a modern kutatás? Régészeti oknyomozás egy új tanulmány fényében.
Lassan pont kerül egy majd két és félezer éves vita végére: vajon gyors, mindent elsöprő invázióval vagy egy hosszabb folyamat végeredményeként foglalták el és ragadták magukhoz a hatalmat az ókori Egyiptom első idegen urai, a hükszoszok. Előbbit az események után több mint ezerháromszáz évvel, a Kr. e. IV-III. században élt egyiptomi pap és történetíró, Manethón állította, míg utóbbit a modern régészeti kutatás eredményeire alapozzák. Most egy friss tanulmány ez utóbbi felé billentette a mérleget.
Mielőtt azonban elmélyednék a PLOS One szaklapban megjelent, a hükszosz fővárosból származó korabeli fogminták elemzéseiből nyert új adatokban, érdemes megnéznünk mit jegyzett fel Manethón a középbirodalmat követő második átmeneti korban, Kr. e. 1650 körül lezajlott eseményekről. „Tutimaiosz uralkodása alatt, nem tudom, mi módon, ránk viharzott az isten, és váratlanul kelet felől ismeretlen fajtájú emberek nagy bátorságra kapván, országunk ellen harcba indultak, és harc nélkül egyetlen rohammal könnyedén elfoglalták, az ország uralkodóit leverték, majd városait vadul felégették, az istenek szentélyeit lerombolták, s az ország lakóival a legellenségesebb módon viselkedtek, egyeseket lemészároltak, másoknak gyermekeit és asszonyait rabszolgaságba hurcolták. Végül maguk közül egy királyt is választottak, akinek a neve Szalitisz volt. Ez Memphiszben uralkodott, az ország felső és alsó részét adókkal sújtotta, s a legalkalmasabb helyeken őrségeket hagyott. (...) Igen alkalmas városra bukkant, amely a Nílus bubastisi torkolatától keletre fekszik, s egy ősi vallásos tan értelmében Avarisznak (Auarisnak) nevezik.”
Manethón Egyiptom története (Aegyptiaca) című munkájának e feljegyzései a római korban, a Kr. u. I. században tevékenykedő Iospehus Flavius zsidó nép ősi voltáról írt munkájában maradt ránk. A maga is idegen fáraó, a hellenisztikus Ptolemaiosz dinasztia első két uralkodója alatt alkotó egyiptomi pap ugyanis a hükszoszok – az ő értelmezésében „pásztorkirályok” – eredetére vonatkozóan szövegébe beleszőtte a zsidók őstörténetének egyik egyiptomi eredetű hagyományát is. Kiűzetésük kapcsán azt olvashatjuk: Avarisz visszafoglalásakor az őket ostromló déli fáraóval „megegyezést kötöttek, amely szerint elhagyják Egyiptomot, és bántatlanul elmehetnek mind, amerre csak akarnak. E feltételek alapján egész népükkel és minden vagyontárgyukkal összesen 240 ezren Szíria sivatagába vonultak. (...) a most Iudeának nevezett területen az emberek ennyi tízezrének befogadására alkalmas várost építettek, s azt Jeruzsálemnek nevezték.”
Ezzel szemben, mit derített ki a modern kutatás „a hat idegen fáraóról (köztük a legismertebbről, Apóphiszról), akik összesen 108 évig uralkodtak”? A XIII. dinasztia után zavaros idők jártak Egyiptomban. Bő száz év alatt négy dinasztiáról is tudunk: a hükszoszokat a XV. számmal jelölik, a XIV. tagjai a Nílus-delta egyes részein uralkodó, nekik alávetett helyi származású kiskirályok voltak. A betolakodók Avariszból indulva olyan stratégiailag fontos településeket foglaltak el északon, mint Itj-taui és Memphisz. Ugyan egyes feltételezések szerint a hükszoszok egy ideig az egész országot elfoglalták, ám ez inkább propagandisztikus túlzásnak tűnik. A két fél között Kuszai volt a határ, ahonnan maradtak feljegyzések az átkeléskor szedett adóra.
Az egyiptomiak uralma délre húzódott, a XVI. és XVII. dinasztia tagjai a felső-egyiptomi Thébából kezdték el újra felépíteni hatalmukat és növelni befolyásukat. Nehéz dolguk volt, mert délen, Núbiában megerősödött a kusita birodalom, amely a források szerint jó viszonyt ápolt az idegenekkel, harapófogóba szorítva az egyiptomiakat.
Az Avariszt évtizedek óta ásó osztrák Manfred Bietak kutatásaiból tudjuk, hogy a város már jóval a hükszoszok színre lépése előtt létezett. A ma Tell el-Dabaa néven ismert települést valamikor a XII. dinasztia idején (Kr. e. 1991-1773) alapították, a középbirodalom alatt Hutwaret néven szerepelt a forrásokban. A leletek tanulsága szerint egy nyüzsgő, multikulturális város lehetett, amely hosszú ideig a külföldiek kiindulópontja volt Egyiptom belseje fele. Ezt az olvasztótégely hangulatot a lelőhelyen előkerült tárgyak – kerámia, fegyverek – is megerősítik: a különféle közel-keleti vonások keveredtek az egyiptomi sajátosságokkal.
– A korabeli emberek az aamu jelzőt használták az avarisziak megkülönböztetésére. Már jóval a második átmeneti kor előtt és hosszú ideig az után is használatban volt általános értelemben Szíria-Palesztina lakosaira vonatkozóan. Az egyiptológusok hagyományosan „ázsiaiak”-nak fordítják (Nyugat-Ázsia lakosaira utalva). A „hükszosz” megjelölés azonban görög közvetítéssel az egyiptomi „hekau haszut”, „idegen (azaz hegyvidéki) országok fejedelmei” jelzőből ered és az ázsiaiak uralkodóira vonatkoztatták bármiféle pejoratív él nélkül – olvasható a témát összefoglaló Janine Bourriau definíciójában. Nyelvészetileg nyomon követhető személy- és királyi neveik nyugat-sémi eredetre mutatnak. Egyesek szerint lehettek köztük hurri, hettita, netán indoeurópai árja csoportok is, ám ez idáig e felvetések nem nyertek megerősítést.
Ázsiaiak masszívabb jelenlétére a hükszosz kor előtt is akadnak bizonyítékok. A középbirodalomban számos utalás van arra, hogy többféle tevékenységben vettek részt; egyiptomi neveket vesznek fel, de az aamu jelzőt megtartották. „Ezekről a bevándorlókról azt gondolták, hogy gazdasági migráció eredményeképpen kerültek Egyiptomba, azonban II. Amenemhat (Kr. e. 1911-1877) egyik felirata félreérthetetlenül utal egy, a libanoni partok ellen irányuló tengeri hadjáratra, mely során 1554 ázsiai esett fogságba” – írja Bourriau. Azaz ilyen jellegű népelem nagy mennyiségű hadifogolyként is megjelent a fáraók földjén.
Mindezek fényében érdekes, hogy mit mutatnak a Bietak részvételével végzett mérések, amelyek a fogzománcba beépülő stroncium két izotópjának (87Sr/86Sr) szintjét vizsgálták. Ezekkel meg lehet állapítani azt, ki hol született, illetve nőtt fel. Egy-egy terület stronciumszintje ugyanis adott, a fogzománc kialakulásakor abban a szintje azonos a környezetével – így ha tudjuk egy adott régió ilyen jellegű adatait, akkor meg tudjuk állapítani ki, mely régióban látta meg a napvilágot és cseperedett fel. A brit-francia-osztrák elemzés Avarisz három lelőhelyéről származó mintákat vizsgált. Összesen 75 személyt tudtak elkülöníteni, akik közül 30 nőt, és 20 férfit tudtak nem szerint beazonosítani.
Avarisz – és a Nílus menti területek – stronciumszintje korábbi állatcsontelemzésekből ismert, az emberi fogmintákat azokkal vetették össze. Az ez idáig legnagyobb ilyen jellegű természettudományos vizsgálat eredménye pedig hozott jó pár meglepetést: a 75-ből negyven fő nem a Nílus deltában született és nőtt fel, és a hükszosz kor előtt több volt az idegen, mint az uralomra kerülésük után a XV. dinasztia idején. A nem a Nílus mentén született személyek változatos origót mutattak, azaz, úgy tűnik, a hükszoszok esetében nem beszélhetünk egységes népcsoportról.
A kutatók szerint méréseik is azt bizonyítják, az invázió nem hirtelen, kívülről jött migrációs nyomás hatására következett be, hanem a generációk óta Egyiptomban élő – nyugat-ázsiai gyökerű – avariszi, deltabéli elit belső hatalomátvétele volt. Ezt támasztja alá a nők magas száma. Alapjáraton ugyanis egy külső invázió első rohamában egy hadsereg, így szinte kizárólag férfiak érkeztek volna. A leletek azonban nem ezt mutatják. Sőt, inkább azt, hogy miközben az (ázsiai) idegenek gyakran mentek hozzá helyi egyiptomi férfiakhoz, addig a helyi nők nem házasodtak idegen férfiakkal nagy számban, még királyi rangúakkal sem. A kutatók szerint ez a fajta hazásodási trend a régió erős családjai közötti szövetségkötésekre utalhat – egyiptomi térségi „szupremácia” mellett.
A friss kutatások tehát egyértelműen cáfolják Manethón írásának megszállásra vonatkozó részét és igazolják az elmúlt évtizedek régészeti kutatásait. A szakemberek szerint ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a hükszoszok eredetéhez, további hasonló méréseket kellene elvégezni a Földközi-tenger keleti régiójának azonos korú lelőhelyein.
A hükszoszok fővárosát, Avariszt egyébként egy majd 30 évig tartó háborúskodás után Jahmesz 18. és 22. uralkodási éve, Kr. e. 1532 és 1528 között foglalták el, majd űzték ki őket Egyiptomból. A konfliktust egy 350 évvel későbbi, a XIX. dinasztia egyik uralkodója, Merneptah (Kr. e. 1213-1203) töredékes papirusza alapján az avarisziak kezdték. A legismertebb hükszosz fáraó, a mintegy negyven évig (körülbelül Kr. e. 1555-ig) a trónon ülő Apóphisz (Apepi) az ominózus szöveg szerint arra panaszkodott, hogy nem tud alaudni a thébai vízilovak bőgésétől, és míg magát királyként említi (niszu), addig Jahmesz apját, Szekenenré Ta-aa-t a „déli város hercegeként”. A forrás pikantériája, hogy Théba Avarisztól mintegy 700 kilométerre fekszik, így Apóphisz megjegyzése elsőre inkább allegorikusnak tűnik. Az egyiptológia néhai magyar doyenje, Kákosy László magyarázata szerint lehet, hogy Apóphisz üzenete talán a thébai uralkodó víziló vadászatait nehezményezte, amely az avarisziak által meghonosított – egy helyi héliupoliszi és az észak-szíriai időjárásisten, Baál Cephón kultuszainak keveredéséből létrejövő – isten, Széth szent állata volt.
Az összescsapásban Szekenenré Ta-aa életét vesztette. Múmiáját vizsgálva ugyanis erőszakos halál nyomait fedezték fel. „A homlokán vízszintes, harci bárddal ütött vágás fut végig, az arccsontja szilánkosra tört, a nyakszirtjén pedig tőrdöfés nyoma éktelenkedik. Az elfogadott nézet szerint a homlokán lévő seb csakis a Tell el-Dabaában talált egyik fegyvertípushoz hasonló középső bronzkori csatabárdtól származhat. (...) Eddig ez a legbeszédesebb bizonyíték arra, hogy Szekenenré uralkodása idején a thébaiak egy fontos csatát vívtak a hükszoszokkal, mely során a királyt magát brutálisan lemészárolták. A tőrdöfés szöge azt sugallja, hogy a király már a földön feküdt, amikor leszúrták” – írja plasztikusan a déli fáraó végzetéről Janine Bourriau.
Apóphisz új ellenfele Kamosze lett, aki mindössze öt évig évig volt a trónon, ám uralkodásának 3. évében egy igen harcias és fellengzős krónikán, illetve sztélén örökítette meg hadjáratát Avarisz ellen. „Szeretném tudni, mire való az én erőm? Egy [idegen] fejedelem van Avariszban (Auariszban), egy másik Núbiában, én pedig itt ülök, és együtt vagyok egy ázsiaival és egy núbiaival (négerrel); mindegyiknek kiszakított része van Egyiptomból, és megosztja az országot velem. (...) Vágyam megmenteni Egyiptomot, és elűzni az ázsiaiakat” – kesergett Kamosze. A pózoláson túl, a déli fáraó aztán eljut Avarisz falai alá, ahol a palotai hölgyei, mint „a fiatal gyíkok az üregeikből” bámultak ki a citadellából. A várost végül nem sikerült bevenni, de komoly fejtörést okoztak a hükszoszoknak – egy helyen töredékesen az olvasható: „Apóphisz fiát Noferuszi helységben; nem engedtem őt elmenekülni, és visszavertem az Egyiptomba benyomulni akaró ázsiaiakat...”
Ezután nem sokkal Apóphisz és Kamosze is meghalt. A hükszoszok elleni viszálykodásra végül Jahmesz tett pontot. Hadjáratáról egy azonos nevű, Ibana fia, Jahmesz hajóskapitány tudósít. „Követtem a királyt – élet, üdv, egészség – gyalog, mikor harci kocsiján vonult. Avarisz városának ostromakor hősiesen harcoltam gyalogosan őfelsége előtt. (...) (Ezután) kifosztották Avariszt. Elhoztam onnan zsákmányul egy férfit és három asszonyt, összesen négy főt. Őfelsége nekem adta őket szolgálni. Ezután Saruhen ostoma folyt három évig. Őfelsége kifosztotta azt, s én zsákmányul hoztam onnan két asszonyt és egy kezet (azaz egy személyt megölt). Vitézségi aranyat adtak nekem, s zsákmányomat szolgákul kaptam. Miután Őfelsége Ázsia népeit lemészárolta, dél felé hajózott...” – írja a több fáraót is szolgáló Jahmesz.
Érdekes ugyanakkor, hogy szemben a „szemtanú”, hajóskapitány beszámolójával, Manethónnak a város elfoglalását követő kivonulásra utaló megállapításai – a meglévő régészeti leletek tanulsága szerint – viszont helytállónak tűnnek. Éles, leginkább a kerámiahasználatban tetten érhető kulturális törés mutatható ki a hükszoszok és a Jahmesz által megalapított XVIII. dinasztia legkorábbi rétegei között – a hükszoszok távoztával azok palotáit szisztematikusan lerombolták. A történtekkel kapcsolatban egyébként – a Jeruzsálem alapítására történt későbbi utalás miatt – többen is felvetették, hogy ez az esemény is (részben vagy akár egészben) mintául szolgált a bibliai Ószövetségben leírt exodushoz.
A pontos okok még nem ismertek, de a thébai fáraóknak valamiért különösen fontos volt az nyugat-ázsiai dinasztia legyőzése. Az állami propagandában így váltak a hükszoszok a káosz és felfordulás megtestesítőivé, akiknek rituális megölése a fáraók kötelessége volt a rend helyreállításában, hogy egyúttal így legitimálhassák hatalmukat. Ezt bizonyítja, hogy a XVIII. dinasztia legendás fáraónője, Hatsepszut (Kr. e. 1473-1458) az események után 80 évvel is a hükszoszok legyőzőjeként és a káosz letörőjeként pózolt egy templomfelújítási feliraton: „Felemeltem mindazt, amit megcsonkítottak azon időktől fogva, mikortól az ázsiaiak az északi földön, Avarisz városában jártak, köztük portyázó hordák, akik elpusztítottak minden, mi volt... Kuszai úrnőjének temploma... az enyészeté lett, a föld elnyelte nemes szentélyét, és gyermekek táncoltak a tetején.” Ugyanő máshol: „Elűztem azokat, kik az isteneket irtózattal töltötték el, és a föld elfedte lábnyomaikat.”
A hükszosz emlékeket minden bizonnyal mindenhol eltörölték, lerombolták, ezt erősítheti, hogy egyetlen hükszosz uralkodó sírja sem került még elő ez idáig. „Semmi sincs, ami azt mutatná, hogy a hükszosz királyok megbízást adtak volna a memphiszi hagyományok szerint készült temetkezési emlékművek építésére. Ellenben mielőtt ezt hallgatólagosan elfogadnánk, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Jahmesz milyen pusztítást vitt végbe Tel el-Dabaánál, valamint arról sem, hogy a későbbi királyok milyen soha nem múló kapzsisággal gyűjtötték az építőanyagként szolgáló köveket” – emlékeztet Janine Bourriau.
Akad egy másik toposz, amit érdemes még körbejárni, ha a hükszoszokról beszélünk: ez pedig a harci szekerek kérdése. „Az egyiptomiak a hükszoszoktól vették át a lovat és a kocsit, de a lóval és kocsival kapcsolatos szavaik nem indoeurópai, hanem sémi eredetűek. Maga a hükszosz hatalomátvétel egyébként nem hozható kapcsolatba ezzel a félelmetes fegyvernemmel, csak a hükszosz kor vége fele hallunk róla először” – írja Kákosy. Ezzel összhangban Bourriau is kiemeli: „Eddig még Tell el-Dabaából sem kerültek elő harci kocsik, és a lócsontok jelenlétére utaló bizonyítékok is megkérdőjelezhetőek. (...) A Kamosze-szövegek a király által szerzett zsákmány részeként tesznek említést az ellenség lovairól és Avarisz harci kocsizó osztagairól, és elképzelhető, hogy ennek következtében terjedtek el Felső-Egyiptomban. Jahmesz abüdoszi sztéléjén lovak és ló vontattak harci szekerek is megjelennek, mi több, ezek a harci szekerek nem prototípusok, hanem pontosan ugyanolyanok, mint amilyeneket II. Thotmesz (Kr. e. 1492-1479) halotti templomának falain láthatunk.”
Ezzel összefüggésben érdekes a hükszosz vereség kérdése is. Az elit úgy tűnik, elpuhult. Kései tőreik és csatabárdjaik a jobb vágóéllel bíró bronz helyett tiszta rézből készültek, ami arra utal, hogy már inkább csak dísztárgyként használták őket, semmint elrettentő fegyverként. Így a thébaiak bronzból kovácsolt eszközei előnyt jelenthetett a közelharcban, egyúttal megágyaztak az idegen fáraók bukásának.
Talán ennél is fontosabb, mi több, korszakos váltásnak számít Memphisz elvesztésének hatása az egyiptomi fáraók szakrális művészetére és írásbeliségére. Miközben a hükszoszok nemhogy megszüntették, hanem kiaknázták a korábbi székhely írnoki/adminisztrációs infrastruktúráját, addig a thébai uralkodót érzékeny érintette az, hogy elestek ettől a tudástól. Ahogy Bourriau írja: „E művészeti tradíció elvesztése »a hieroglif íráshagyomány« berkein belül is töréshez vezetett. A temetkezési feliratokban használt formulák írásmódja megváltozott, mivel az adminisztratív szférában használatos kurzív hieratikus írásmódban képzett írnokok irányításával készítették őket, míg korábban a feliratokat olyan írnokok vésték fel, akiket kifejezetten a hieroglif szövegek kőépületekre való felvésésére képeztek ki. Ez a változás a temetkezési formulák írásmódjában támpontként szolgálhat a feliratok datálásához, és segítségükkel eldönthető, hogy a középbirodalom lezárulása előtt vagy az után készületek.” A váltás, így a hükszosz hódítás valamikor Kr. e. 1650 és 1630 között zajlott.
Felhasznált források, szakirodalom
• Stantis, Chris – Kharobi, Arwa – Maaranen, Nina – Nowell M., Geoff – Bietak, Manfred – Prell, Silvia – Schutkowski, Holger: Who were the Hyksos? Challenging traditional narratives using strontium isotope (87Sr/86Sr) analysis of human remains from ancient Egypt. PLOS One, 2020. július 15. (pdf)
• Bourriau, Janine: A Második Átmeneti Kor (kb. i. e. 1650-1550) – In: Shaw, Ian (szerk.): Az ókori Egyiptom története. Gold Book, Debrecen 2004.
• Flavius, Josephus: Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról – Ford.: Hahn István. Helikon, Budapest 1984.
• Harmatta János (szerk.): Ókori keleti történeti chrestomathia. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 1997.
• Kákosy, László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Osiris, Budapest 1998.
Az Időgép történelmi rovatunk további cikkeiért kattintson ide! Ha a tudományos cikkek érdeklik, akkor a Tudomány rovatunkat érdemes figyelnie!
Ennek a cikknek a rövidített, nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/31. számában jelent meg július 31-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/31. számban? Itt megnézheti!