Legalább 1350 halálos áldozata volt a román megszállásnak. Több mint a vörös- és a fehérterrornak együttvéve – mondta a lapunknak adott interjúban Perczel Olivér, az 1919-es román megszállás kutatója. A Clio Intézet történésze arra is felhívta a figyelmet: noha a közvélemény megfeledkezik erről, valójában a román bevonulás hozta el a XX. század első háborúját Magyarország területére.
– A román megszállás a történelmi Magyarország utolsó fejezete vagy a XX. századi Magyarország egyik első korszaka?
– Mindkettő igaz, mert a román megszállás időszaka előbbinek a vége, utóbbinak pedig az eleje. A trianoni döntéshez azonban nem pusztán ez vezetett, annak számos előzménye van. A mi szempontunkból lényeges, hogy a történelmi Magyarországon a nemzetiségek részaránya közel a felét alkotta az ország népességének, ezek törekedtek is az önállóságra. Az 1862-ben megalakult Román Királyságnak pedig nem titkolt szándéka volt az Erdéllyel való egyesülés.
– A korszakhatári mivoltából adódik, hogy a közvélemény keveset tud erről az ország számára súlyos következményekkel járó időszakról, vagy abból, hogy az emlékezetpolitika nem, vagy kevésbé tematizálta?
– A közvélemény azért is tud keveset erről, mert nem született róla önálló monográfia. A megírt munkák egyben tárgyalják a forrongó 1918–1920-as időszakot. Elsőként Gratz Gusztáv A forradalmak kora című munkája jelent meg 1935-ben. Ettől teljesen eltérő történelemszemlélet uralkodott a kommunizmus alatt. Ugyanakkor a rendszer engedésével a szemlélet is változott. A Romsics Ignác szerkesztésében 1976-ban megjelent Dokumentumok az 1918–1919-es forradalmak Duna–Tisza-közi történetéhez című kötet, illetve Ormos Mária Padovától Trianon című könyve (1983) jelezte ezt. Ormos Mária munkájának nóvumát az adta, hogy francia forrásokat vizsgált, később Arday Lajos (Térkép csata után) angol, Szabó Mária (A Romanelli-misszió) olasz forrásokat dolgozott fel. A legújabb kötetek közül Hatos Pál két monográfiája (Az elátkozott köztársaság, Rosszfiúk világforradalma), Ablonczy Balázs (Ismeretlen Trianon), Romsics Ignác (Erdély elvesztése) egyaránt kitért a román megszállásra. Ugyanakkor számos olyan terület létezik, amely eddig feltáratlan maradt: a közigazgatás változásaitól a társadalomra gyakorolt hatásokon és a lokális eseményeken át a megszállás erőszakáig – amely különben jelentősebb volt, mint a vörös- és a fehérterror időszakában. Az én kutatásom alapkutatás, vagyis az elsődleges források összegyűjtésén alapul. Jelenleg egy forráskiadványon dolgozunk Bödők Gergellyel a Clio Intézetben.
– Miért tudott a román hadsereg viszonylag könnyen bevonulni Magyarország területére?
– Sajnos nincs eléggé a köztudatban, hogy a megszállás háborúval járt. Nem az első világháború, hanem a román hadsereg hozta el a háború borzalmait a mindennapokba: az ágyúdörgést, lövéseket, az épületekben esett károkat, az erőszakot. A román megszállást a Károlyi-kormány által kötött, 1918. november 13-i belgrádi fegyverszünet indította el, ez adott lehetőséget a román hadseregnek az Erdélybe történő bevonulásra. A demarkációs vonal a Szamos felső folyásától délen a Baja–Pécs-vonalig húzódott. Miután a magyar hadsereget visszavonták, a románok akadálytalanul keltek át az erdélyi hágókon. December 24-én vonultak be Kolozsvárra. A Székely Hadosztályt 1919 elejére állították fel, többek között Zilahnál harcokba is bocsátkoztak a románokkal. A román hadsereg azonban jobban felszerelt volt, mint a székely egység. Az áprilisi, újabb demarkációs vonal a Vásárosnamény–Debrecen–Gyula-sávban húzódott, így a Partiumba is minimális ellenállás mellett vonultak be. Később a Károlyi lemondása után hatalomra került bolsevikok által szervezett Vörös Hadsereg megütközött velük. Az ekkora felállt Vörös Hadsereg többek között Létavértesnél, Kabánál, Nádudvarnál, Nyírmeggyesnél és Nyíregyháza mellett, később a Tisza vonalán kelt harcra a román erőkkel. A túlerővel azonban nem bírtak az ellenállók. A román hadsereg azzal az ürüggyel lépte át a demarkációs vonalat, hogy a bolsevik uralom megdöntésére vonulnak. Valójában az erő politikáját használva a békekonferencián akartak maguknak jobb pozíciót és minél több hadizsákmányt szerezni.
– Debrecenben virágot szórtak a román katonák elé, Szatmárnémeti polgármestere – a bolsevikokhoz képest – a nyugati civilizáció hírnökének nevezte beszédében az új urakat. Kosztolányi Égő jogász című novellájában a frontot megjárt napszámost ok nélkül ütötték a románok, majd képtelen volt feldolgozni a vele történteket. Milyen hamar ocsúdott a nép?
– A polgármesterek mindenhol igyekeztek védeni a lakosságot. A megszállás tényével napokkal korábban tisztában voltak, fehér zászlókat tűztek a templomokra. Leginkább ott volt részük a bevonulóknak ilyen fogadtatásban, ahol előtte a bolsevikok terrorizálták a lakosságot, amelyben a békevágy is erős volt. Egyébként Debrecenből maradt fenn olyan naplóbejegyzés, amely szerint keserűen vették tudomásul a románok bevonulását. Ám miután valaki feldobta a kalapját és megéljenezte a bevonulókat, a tömeg követte. Szerepe lehet az efféle narratíva fennmaradásában annak is, hogy néhol a korabeli sajtó is szívélyes fogadtatásról számolt be – miután a román cenzúra ezt engedélyezte.
– Volt különbség abban, hogy miként zajlott az impériumváltás azokon az országrészeken, amelyek Magyarországon maradtak, és azok között, amelyek aztán a határon kívül rekedtek?
– Hogyne, kimutathatók a különbségek.
– Ennek alapján akkor a románoknak lehetett tudomásuk arról, hogy hol húzzák majd meg a határt.
– Nagyon jól tudták. Az első rendelkezések persze ugyanazok voltak mindenhol: begyűjtötték a fegyvereket, kijárási és gyülekezési tilalmat rendeltek el, bevezették a cenzúrát. Erdélyben és a Partiumban a tisztségviselőknek hűségesküt kellett tenniük a román királyra, az ezt megtagadók jellemzően menekülőre fogták. A román hatóságok Erdélyben és a Partiumban azonnal a végleges berendezkedést alakították ki. Nagyváradon a bevonuló katonatiszt közölte: ez már az ő területük, majd néhány nap múlva egy másik román tisztviselő azt is kijelentette, hogy Nagyvárad már Románia része, végleg berendezkednek – mindezt több mint egy évvel a trianoni döntés előtt. Rekvirálásokra az elcsatolt területeken kevésbé került sor. Kevéssé ismert, hogy akadtak átmenetet jelentő területek: Románia Szabolcs vármegyéből a nyírbátori, a ligetaljai és a nyírbaktai járásokat magához csatolta, ahogy Békés vármegyét is ketté akarták szakítani – a király is ellátogatott Békéscsabára –, ezért ezeken a területeken katonai közigazgatást és vámot vezettek be.
– Mely területek szenvedték a legtöbbet a megszállás alatt?
– A mezőgazdasági terményekben gazdag Tiszántúl, már csak azért is, mert ezt tartották a legtovább megszállás alatt, így itt történt a legtöbb erőszak. Ugyanígy a termények miatt volt fontos a Duna–Tisza köze is. A gabona után vitték a gépeket, a malmokat leszerelték, az állatokat is elhajtották, közben a lakosoknak kellett élelmezniük a megszállókat is. Az Észak-Dunántúlra az ipar miatt vonultak be, Győrben európai hírű ágyúgyár működött, amelyet teljesen leszereltek. Győr kára emiatt kifejezetten jelentős anyagiakban. A kulturális javakat is vitték, a Nemzeti Múzeum gyűjteményét az amerikai Bandholz tábornok fellépése mentette meg. A ceglédi Kossuth múzeumot is betörő román katonák rabolták ki. Ennek következtében a Kossuth Lajos hangját őrző fonográfhengerek is eltűntek. A rekvirálásokról a legfelsőbb román politikai és katonai vezetés döntött, ez az ország szisztematikus kirablását jelentette. A szállítás leginkább vasúton történt, a vasút kára is hatalmas: ötvenezer teherkocsi is odaveszett.
– Budapest elfoglalása presztízskérdés volt?
– Részben igen, a bukaresti diadalíven is szerepel a bevonulás dátuma. Ugyanakkor az ország iparának jelentős része is itt működött, amelyet aztán hadizsákmányként vittek el.
– A vörös- és a fehérterror áldozatai nagyjából ismertek. Miként aránylanak ezekhez a megszállás halálos áldozatainak számai?
– A vörösterrornak a Clio Intézet új kutatásai alapján közel 400 áldozata volt. A fehérterror – a legújabb kutatás alapján – 680 vértanút követelt. A román megszállás áldozatainak összesítése még nem ért véget, eddig 1350 áldozatot tudtam azonosítani. A katonai ellenállást a lakosságon torolták meg, emiatt volt a legtöbb áldozat. Köröstárkánynál több mint 100 magyart gyilkoltak meg. Persze vörös katona foglyokat is számos helyen végeztek ki. Monornál 53 vörös katonát lőttek le, egy másik esetben a románok Hatvan mellett 48 sebesült vörös katonát géppuskáznak le, míg Hódmezővásárhelyen 56 embert. Sok helyen kivégezték az elfogott tanácsköztársasági ügyvivőket is. A megszállt területeken a katonák önhatalmúlag is rekviráltak, éjjelente fosztogattak. Ha ellenállt a gazda, lelőtték. Ezek a rablógyilkosságok sorába tartoznak. Szintén a megszállás áldozatainak tartom a baleseteket is, amelyekben sok a gyermekáldozat is, akik a talált robbanóanyagtól veszítették életüket. A gyilkosságok mellett a lakossággal erőszakosan viselkedtek. Kegyetlenkedéseik egyik formája a nyilvános botozás volt, ami akkor már hosszú ideje nem volt szokásban az országban. Bevonulás után a katonáknak gyakran szabadrablást engedélyeztek. Kirabolták a falut, megverték, megerőszakolták az asszonyokat, lányokat. Atrocitásaikról egyébként tudtak a nagyhatalmak is, a Budapesten tartózkodó antant misszió tagjai jelentették ezeket.
– Hány román áldozatról tudni?
– A román történetírás számára magától értetődően ez egy dicsőséges hadjárat, de hadjáratuk során jelentős veszteségeket is elszenvedtek. Tudomásom szerint több mint 11 ezer katonájuk odaveszett.
– A román fogságba esettek száma is jelentős. A népi író, a balmazújvárosi direktóriumban szerepet vállaló Veres Péter a Számadásban írt a tapasztalatairól. Ő olyan sok időt töltött Romániában – előbb Brassóban, majd Bukarestben –, hogy megtanult románul olvasni, beszélni. Miért telt el relatíve sok idő, mire hazatérhettek az elhurcoltak?
– A románok a bevonuláskor összegyűjtötték a vörös katonákat, bolsevik tisztségviselőket, sokukat kivégezték, a legtöbbjüket fogságba vetették. Akadtak, akiket a helyben létrehozott hadifogolytáborban őriztek, másokat Erdélybe, vagy Romániába hurcoltak. Amikor átvonultak a Tiszán, negyvenezer hadifogolyról jelentettek. Többek között Cegléden, Kecskeméten, Abonyban, Nyíregyházán ezrével őrizték az elfogott katonákat, tisztségviselőket. A pontos számokról azonban csak becsléseink lehetnek. A Horthy-adminisztráció akarata megvolt a hadifoglyok hazahozatalára, de nem volt rá anyagi fedezet, így még 1922-ben is több ezren érkeztek haza.
– Miért vonultak ki a románok?
– Mert kiparancsolta őket a békekonferencia. 1920 elejére meghúzták a trianoni határokat, onnantól idő kérdése volt a kivonulásuk. Ugyanakkor olyannyira sokat raboltak az ország vagyonából, hogy a többi újonnan alapított kisantanti állam már attól tartott, hogy nem marad nekik a hadizsákmányból.
– Arra mutatkozott valós esély, hogy Románia az egész Tiszántúlt megtarthatja – ami a román szélsőségesek által rajzolt térképeken olykor máig visszaköszön?
– A Tisza-határ mítosza nem azt jelentette, hogy végig a Tisza vonala legyen Románia határa, a folyót csupán Szeged környékén érte volna el. A legtovább Gyula, Békéscsaba környékét tartották megszállva, a térséget szerették volna megtartani. Magam is láttam olyan térképeket, amelyeken a Tiszánál húzódik Nagy-Románia határa. De nem ez volt a hivatalos álláspont.
– Mennyire feladata a történésznek, hogy a foglalkozzon a közvéleménybe beégett toposzokkal, akár a román mítoszokkal?
– Mindenképpen feladata, hogy ezekre reflektáljon, helyrerakja a tévedéseket. Új szemlélettel, a forrásokra építve számos olyan esemény létezik, amit újra kell írni.
– Amikor ezek a „közhiedelmek” emlékművekben manifesztálódnak – mint a vörösterror áldozatainak emlékére újraállított emlékmű –, már nem késő? Az emlékmű például mit üzen?
– Úgy vélem, hogyha a korszak vértanúit megjelenítő, valódi, a Nemzet vértanúi emlékművet állítana fel a mindenkori politikai hatalom, akkor azon a vörösterror áldozatai mellett a fehérterror, sőt a román terror áldozatainak is szerepelniük kellene. Így lenne teljes – és bár talán naivitás –, ez is hozzájárulhatna a korszakra való emlékezéshez, a korszak történelemmé alakításához. Ám mivel Trianon velünk él, az ahhoz vezető zűrzavaros időszak történelemmé formálása sem könnyű, hiszen annak emlékezete minden rendszer számára átpolitizálódik, mint az történt a vörösterror emlékműve esetében is a Kossuth téren. Ide kívánkozik: a román megszállásnak néhány vidéki helyen akadnak emlékművei. A Makóhoz közeli Apátfalván ellenállás szerveződött a túlzott rekvirálás miatt. A helyiek fegyverekkel űzték el a román helyőrséget. A másnap visszatérő román erők megtorlása után 41 civil hunyt el. Apátfalván az első világháborús emlékmű másik oldalán szerepelnek a román megszállás áldozatainak nevei. Sőt, külön emlékmű figyelmeztet a hódmezővásárhelyi áldozatokra is. A koncepció példa lehetne egy központi emlékműnek is.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/45. számában jelent meg november 5-én, az Időgép történelmi mellékletben.
