Sopron vagy Ödenburg? – Horthynak kellett magához rendelnie a lajtai bánt

Sopron vagy Ödenburg? – Horthynak kellett magához rendelnie a lajtai bánt

Tömeg a soproni Széchenyi téren, a Domonkos templomnál 1922-ben (Fotó: Forepan/Vargha Zsuzsa)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Messziről kezdem: Fiumét, az első világháború végéig Magyarországhoz tartozó, túlnyomórészt olaszok lakta adriai kikötőt az antant titkos egyezményben Szerbiának, illetve a leendő délszláv államnak ígérte. Ennek megfelelően a város 1918 végén a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság részévé lett – egyelőre nem túl hosszú időre. Az ismert olasz nacionalista költő és katona, Gabriele D’Annunzio 1919 szeptemberében szabadcsapataival megszállta, és kikiáltotta a Camarói Olasz Köztársaságot. (A várost 1924-ben kettéosztották, nagy része Olaszországnak jutott.) Révész Tamás történész szerint az olasz példa lebegett a Bethlen-kormány szeme előtt, amikor ezelőtt 100 évvel kísérletet tett az Ausztriának ítélt Nyugat-Magyarország egy része, elsősorban Sopron (Ödenburg) és környéke megtartására.

A párizsi békekonferencia 1919 nyarán döntött Nyugat-Magyarország hovatartozásáról. A Tanácsköztársaságot nem ismerték el tárgyalópartnerként; érdemi beleszólásunk a kérdésbe legfeljebb akkor lehetett volna tehát, ha a Párizsba az év elején meghívott Károlyi-féle Népköztársaság megmarad. A Németországgal egyesülni kívánó maradék német ajkú, akkoriban Német-Ausztriának hívott köztársaság nagymellényű igényeit a konferencia csupán részlegesen teljesítette, a Kőszeggel (Güns) és Magyaróvárral (Ungarisch Altenburg) kapcsolatos osztrák vágyakat nem respektálta. Nyugati határvidékünkre egyébként többen igényt tartottak, Moson, Sopron, Vas és Zala megye területét Masaryk és Benes 1919-ben Párizsban szláv korridorként igényelte ki, hogy így kösse össze a délszláv államot Csehszlovákiával, és válassza el egyúttal a magyarokat a németektől. (Az első elgondolások szerint Moson és Sopron megye Prágához, míg Vas és Zala Belgrádhoz tartozott volna.)

A békekonferencia a korridor abszurd ötletét elutasította, a vékony nyugati határsávot – a mai Burgenlandot, illetve Sopront és környékét – azonban Ausztriának ítélte. A képlékeny magyarországi helyzetben a terület átadását nem lehetett megvalósítani, a kormány is igyekezett elodázni a kivonulást arra hivatkozva, hogy a békekonferencián nekünk adott Baranya Péccsel együtt szerb megszállás alatt áll. A délszláv bábáskodás mellett 1921 augusztusában kikiáltott Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaság (Dobrovics Petár vezetésével) csak néhány napig tudta elodázni a honvédség bevonulását.

Miután Baranyát visszakapta az ország, a kormány lépéskényszerbe került. Augusztus végén a magyar haderő megkezdte ugyan a visszavonulást nyugatról, ám helyére a kormány hallgatólagos támogatásával a tavasz óta toborzott Rongyos Gárda búrkalapos önkéntesei – nem mellesleg a fehérterror legvéresebb vezetői – nyomultak be Prónay Pál és Ostenburg-Moravek Gyula vezetésével, a területre érkező osztrák csendőrséget pedig elűzték. Ezzel kezdetét vette a több hónapos nyugat-magyarországi felkelés, amelyhez egyébként Nyugat-Magyarország lakóinak vajmi kevés közük volt. „A »felkelők« ideológiája – fogalmaz egy cikkében Révész Tamás – nagyon hasonlított a korszak más szélsőjobboldali csoportjaihoz. Magukat a nemzeti »feltámadás« és a bolsevizmus elleni harc élharcosainak mutatták be, akik egy ősi »határvidéket« próbálnak megvédelmezni.”

A kialakult patthelyzetben Bethlen István miniszterelnöknek sikerült olyan kompromisszumot kiharcolnia, amely a területet a rendezésig antantellenőrzés alá helyezte. Az eredménnyel elégedetlen Prónay Pál 1921. október 4-én az akkor még magyar többségű Felsőőrön kikiáltotta a független és semleges Lajtabánságot. (Kevésbé ismert, hogy a területen alig három évvel korábban két napon át létezett már egy „önálló állam”. 1918. november 22-én Hans Suchard szociáldemokrata politikus Nagymarton központtal megalapította a Republik Heizenlandot, vagy ahogy magyarul mondani szokták, a Hiénc Köztársaságot elősegítendő, hogy a térség Ausztriához kerüljön. A kísérletet a Károlyi-kormány hadserege számolta fel.) Az új, hivatalosan magyar, német és horvát nyelvű miniállam élére bánként Prónay lépett, és hamarosan az önálló állami lét reprezentálására bélyegsorozatot bocsátott ki, amely őt, illetve Nyugat-Magyarország nevezetesebb várait ábrázolta.

A Lajtabánság kikiáltása, az antantnak való engedelmesség megtagadása megint csak új politikai helyzetet teremtett, nyomában pedig október közepén megszületett a velencei megállapodás néven ismert kompromisszum. E szerint Ausztria a térség nagy részét katonailag is megszállhatta, ám Sopronban és környékén a hovatartozás ügyében december 14-16. között népszavazást kellett rendezni, amely biztosította a városnak és környékének Magyarországhoz való visszacsatolását.

A sikerhez, Sopron megtartásához akaratlanul Prónay is hozzájárult, ám ő nem volt elégedett a kiküzdött kompromisszummal, és állama fegyveres megvédésére készült, amelyhez azonban sem elég pénzzel, sem kellő számú és minőségű fegyverrel nem rendelkezett. Végül Horthy Miklós kormányzónak kellett magához rendelnie, és meggyőznie arról a lajtai bánt, hogy vonuljon vissza, és számolja fel a IV. Károly második királypuccsától már amúgy is megrengetett, idővel az összeomlás szélére jutott „államát”.

Prónay a következő évtizedekben mellőzve és sértetten élt idehaza, Budapest 1944–45-ös ostromakor önkéntes csapatot vezetett, majd a Vörös Hadsereg fogságába esett. 1946-ban egy szovjet különleges bíróság húszévnyi kényszermunkára ítélte. Halálának pontos ideje ma sem ismert, ahogy a nyughelye sem.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/41. számában jelent meg, október 8-án.

Címkék: Trianon, történelem

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – A vert sereg