Az emberiség történetének első, nagyobb arányú kötelező oltási programja még nem is oltás volt a szó mai értelmében, hanem egy annál sokkal súlyosabb esetleges következményekkel (így akár halállal is) járó inokuláció, a páciens szándékos megbetegítése élő vírussal – a későbbi amerikai elnök George Washington által elrendelt módon.
A tizenhárom amerikai kolónia 1775 áprilisától állt háborúban az anyaországgal, Angliával. Felkelésük és szabadságharcuk két fő oka az adózás túlzottnak vélt mértéke, és a londoni parlamentben való reprezentáció hiánya volt: „nincs adózás képviselet nélkül!” – volt az egyik jelszavuk. A háború áprilisban tört ki; majd a májusban Philadelphiában összeülő Második Kontinentális Kongresszus jóváhagyta egy, George Washington fővezérsége alatt álló kontinentális hadsereg létrehozását. A későbbi elnök vezetésével 1783-ra sikerült is kivívni a függetlenségüket, és elkezdődhetett az Amerikai Egyesült Államok története. Csakhogy Washingtonnak nem csak az angolokkal kellett megküzdenie, hanem egy himlőjárvánnyal is, mely 1775-től egészen 1782-ig többször is kitört, és sokszor halálosabb volt a briteknél is.
Európából érkezett a himlő
A hímlőt a variola major (nagyobbik gennyes pattanás, a variola ugyanis ezt jelenti) vírus okozza, és a mortalitás akár a 30 százalékot is elérheti. A vírus emberről-emberre terjed a levegőn keresztül cseppfertőzéssel, a túlélőknél sokszor hagy maga után heget, vagy akár vakságot is okozhat (ebben veszítette el egyik szemét Kölcsey Ferenc is, és ez az a betegség, amelyet a WHO-nak sikerült globálisan felszámolnia 1980-ra). Washington idején még nem volt ismert a himlő ellen védettséget adó, 1796-ban Edward Jenner által felfedezett vakcinázás, azaz az ember számára ártalmatlan tehénhimlő vírusának szervezetbe juttatása (maga a vakcina szó is a variolae vaccinae latin kifejezésből származik, a vaccinus ugyanis azt jelenti: tehéntől származó).
Ezért ekkoriban a védekezés módja a kórokozó szándékos bőrbe juttatása volt egy, a bőrön elvégzett vágás ejtésével, majd a bőr alá, egy gennyes ruhadarab behelyezésével. Ezt nevezték variolizációnak vagy inokulációnak; ennek jóval alacsonyabb, ám még így is számottevő (2-5 százalék körüli) volt a mortalitási aránya, ugyanis, jó esetben enyhébb lefolyással ugyan, de valóban megbetegítette a pácienseket; és arra is vigyázni kellett, hogy az így megfertőzött ember ne okozzon járványt. Emiatt az inokulált személyt végig karanténban kellett tartani. A procedúra annak veszélyessége miatt tiltott is volt bizonyos helyeken, így például Washington saját államában, Virginiában is. A Függetlenségi Háború idején uralkodó III. György angol király szeretett nyolcadik fia, Octavius herceg is egy félresikerült inokulációba halt bele négy évesen.
Magát a himlőt az európaiak hozták be Amerikába a XVI. században. Míg Európában a himlőjárvány rendszeresen kitört újra és újra, ám szerencsés esetben csak a gyerekek között, ami azt jelentette, hogy a felnőtt népesség élete végéig immunizálva volt már. Ellenben Amerikában akkoriban a városok még nem voltak annyira összekötve egymással, mint manapság; a pionír-farmer életforma volt a meghatározó. Ez a fizikai elkülönülés azt is jelentette, hogy nem tudták egymást megfertőzni a lakosok, így nem alakulhatott ki bennük védettség. A háborúban viszont, amikor nagy távolságokból összejöttek a katonák a seregbe, és nem túl jó higiéniás viszonyok között ideiglenes jellegű átmeneti táborokban szálltak meg, könnyen és gyorsan tudott a fertőzés is terjedni. Azt is érdemes megjegyezni, hogy Washington csapatai részben a jóváhagyott kontinentális seregből álltak, részben viszont helyi milíciákból, akik csak és kizárólag a saját államukban csatlakoztak a fősereghez. Ez azt jelentette, hogy ha Washington átlépte Maryland határát, és betette a lábát Virginiába, akkor az összes marylandi milicista szépen hazaballagott, és a virginiaiak csatlakoztak a fősereghez. Ez a fajta állandó keverése a seregnek azt is jelentette, hogy potenciálisan többen fertőződhettek meg.
Ha pontosan nem is mondható meg, hogy a Függetlenségi Háború alatt mennyi katona halt bele a betegségbe, az viszont biztos, hogy többen, mint a harcokba. A becslések nagyjából 17 000 járvány-halottról szólnak, míg összesen nagyjából 6 800 katona veszítette életét a harcokban. Ez is két és félszer több halottat jelent a himlő miatt, ám egyesek szerint akár tízszeres is lehetett az emberveszteség a betegség következményeképpen.
Akárhogy is, Washington katonáit jobban ölte a járvány, mint az angolok, de ez majdnem minden háborúban így volt az ókortól kezdve egészen a XX. századig. A megfertőzödés után nagyjából két hét kell ahhoz, hogy megjelenjenek a tünetek is: láz, fejfájás, fájdalom, végül a hímlő-kiütések. A kiütések megjelenése után rossz esetben nagyjából két hét volt a halál bekövetkeztéig; jó esetben akár egy hónapot is igénybe vehetett a felgyógyulás. Az angolokat ez a veszély kevésbé érintette, aki mégsem volt immunizálva, azt gyorsan inokulálták. Washington esetében a dilemma valós volt: ha engedi a fertőzést terjedni, akkor abba sokan belehalnak az emberei közül; ha pedig beoltatja őket, akkor meg akár egy hónapra is harcképtelenné válik a serege nagyobbik része. „Az ellenség, ha megtudja helyzetünket, egészen biztosan saját előnyére fogja azt fordítani”, írta egyik levelében.
A bostoni himlődélután
Boston 1775-ös ostrománál a később elnökké választott fővezér félve attól, hogy a tömeges inokuláció miatt akár el is szabadulhat a vírus, inkább az elkülönítés, a karanténozás mellett döntött: aki tüneteket produkált, azokat kivonta a frontvonalból, sőt, katonáinak még azt is megtiltotta, hogy szabadidejükben horgászni menjenek, azaz elhagyják a tábort. Bostonban ekkor ugyanis pont járvány tombolt, amit az Európából érkező angol erősítések hoztak a városba – anélkül, hogy az ő soraikban jelentős lett volna a betegség. Miután az amerikaiak szabad elvonulást alkudtak ki a város lakossága egy részére, az angolok (feltehetően) szándékosan fertőzött betegeket engedtek ki, azzal a megalapozottnak tűnő reménnyel, hogy azok majd megfertőzik a felkelők seregét.
Nem vált be a számításuk: Washington szigorú parancsba adta, hogy senki civil nem léphet a tábor területére. A kontinentális sereg győzedelmeskedett, az angolok a város feladására kényszerültek 1776 tavaszán, ám ekkorra az amerikaiak számára még nehezebbé vált a járványt kordában tartani. A fővezér parancsa szerint ugyanis csak a himlőn már átesettek léphettek be a város területére; a nem túl nagy helyőrség pedig nem tudott rendet tartani, a himlő sújtotta városból rengetegen szöktek ekkor ki, akik mind magukkal vitték a fertőzést – sokszor öntudatlanul, hiszen a tünetek csak egy hosszabb lappangási időt követően jelentkeztek. Még ebben az évben Quebec ostromakor a kontinentális sereg ismét csak nagyobb veszteségeket szenvedett a himlő, mint az ostrom miatt; a John Thomas őrnagy vezetése alatt álló 10 000 fős seregnek harmada veszett oda a himlőben, illetve a visszavonulás ideje alatt, miután az őrnagy nem tartatta be Washington szigorú rendelkezéseit, és így a vírus elszabadult. Az ekkor még csak képviselő, későbbi elnök John Adams így írt ekkor erről: „A himlő tízszer veszélyesebb, mint az összes brit, kanadai és indián együttvéve!”
Washington ekkor átértékelte stratégiáját. Ő fiatalabb korában, 1751-ben Barbadosban átesett a betegségen (egy hónapos láz után, bár himlőhelyesen, de felépült, noha az akkori mortalitási ráta 50 százalékos volt), nem volt tehát számára ismeretlen sem a betegség, sem az, hogy hogyan lehet ellene védekezni. A fővezérnek Quebec sikertelen ostroma után elege lett abból, hogy a járvánnyal is harcolnia kell: kötelezően kivezényelte a katonáit inokuláltatni, annak ellenére, hogy korábban a Kontinentális Kongresszus megtiltotta a seregorvosoknak ezt.
Washington 1777. februárjában levelet írt John Hancooknak, a Második Kontinentális Kongresszus elnökének: „Mivel úgy találom, hogy a himlő túlságosan is elterjedt, és félve attól, hogy semmilyen óvintézkedés annak megelőzésére, hogy megfertőzze a teljes hadsereget, nem használ, elhatároztam, hogy a katonákat inokulálni kell. Ez a kívánatos cél nem mentes pár kellemetlenségtől és hátránytól, ám teljes mértékben meg vagyok győződve arról, hogy a legkiválóbb hatással fog majd bírni. A szükség nem csak felruház minket ennek az eszköznek a használatával, de meg is követeli azt, hiszen ha ez a rendellenesség megfertőzné a hadsereget a maga természetes módján, akkor szörnyű pusztítást végezne a gyorsaságával, így jobban tartanunk kell ettől, mint ellenségeink kardjától.”
A rendelkezést hamarosan bevezették, és még a fertőzésen át nem esett veterán katonákat is inokulálták, nagyjából 40 000 személyt oltottak. Az egész folyamatot teljes titoktartás mellett és gyorsan kellett elvégezni, nehogy az angolok megneszeljék a dolgot, hiszen ez, ha csak időlegesen is, de harcképtelenné tette az amerikai sereget. Minden bizonnyal Washington határozott és szigorúan végrehajtatott intézkedése mentette meg a kontinentális hadsereget az összeomlástól, és fővezérségének ideje alatt ez volt a legfontosabb stratégiai döntése, még ha önmagában nem is ezzel nyerte meg a háborút és vívta ki az Egyesült Államoknak a függetlenséget. A tömeges inokuláció után a fertőzési ráta 20-ról 1 százalékra esett a katonák között, és a korábban ellenkező Kontinentális Kongresszus tagjai is meggyőződtek a rendelkezés hasznosságáról. Az összes, inokulációt tiltó rendelkezést visszavonták, ez volt az első egészségügyi intézkedése az Egyesült Államok (vagyis akkor még csak a kolóniák) kongresszusának, és ez a kötelezően elrendelt tömeges oltás volt az első államilag finanszírozott egészségügyi kampány.