„Ti ezzel a Koronával mostantól kezdve egyetlen véretekből származó királyt sem fogtok megkoronázni”

A korabeli történetíró, a nagyszebeni német Siegler Mihály feljegyzése szerint így szólt az utolsó magyar származású király, Szapolyai János (uralkodott 1526-1540) feleségének sírverse. Jagelló Izabella idén ötszáz éve született, és mindössze negyven éves volt, amikor 1559. szeptember 15-én – Siegler szerint 20-án – örökre lehunyta a szemét. Alakja, személye az egykorú források és a későbbi feldolgozások fényében is megosztó, s megannyi vita tárgyát képezte, talán leginkább a hatalomról történő lemondása körüli hisztérikus tépelődései miatt, amelyek szinte a fél életét végigkísérték.

Fontos ugyanakkor leszögezni: I. Öreg Zsigmond lengyel király (ur. 1506-1548) második, Bona Sforza itáliai hercegnővel kötött házasságából született lányának a magyar történelem egyik legviharosabb, Mohács utáni időszakában kellett helyt állnia; ráadásul mindezt két nagyhatalom, a német-római császár bátyját, V. Károlyt (ur. 1530-1556) a háta mögött tudó I. Ferdinánd (ur. 1526-1564) igazgatta osztrák Habsburg tartományok és a nyugat felé terjeszkedő, I. Nagy Szulejmán (ur. 1520-1566) alatt a fénykorát élő oszmán-török birodalom között. S hogy a jóból ne legyen elég, férje halála után a kor legrafináltabb magyar taktikusával, politikusával, a pálos szerzetesből Szapolyai első tanácsosává és kincstartójává előlépő Fráter Györggyel is „meg kellett küzdenie” az érvényesülésért.

Izabellát – igen csak hízelgő sírversével ellentétben – nem egy „szimpatikus”, „jó” királynéként őrizte meg a kollektív emlékezet. S ugyan ez ügyben igazságot tenni ma már lehetetlen, ám élete három, talán legmeghatározóbb eseményének – Buda 1541-es török kézre kerülésének, I. Ferdinánd 1551-es erdélyi hatalomátvételének és az ellene szervezett 1558-as „puccs” leverésének – a forrásait böngészve árnyaltabb képet kaphatunk a személyiségéről. A felszínen szeszélyesnek, talán túlságosan is hangulatembernek tűnő, a mulatságokat, udvarhölgyeinek kiházasítását kedvelő Izabella a lehetőségeihez képest elérte, amit akart. Még ha a magyar koronát végül nem tudta megtartani a királlyá választott fia számára, ám abban neki is része volt, hogy János Zsigmond nem tűnt el a „süllyesztőben”.

Mohács csak utólag vált szimbólummá | Magyar Hang

A legújabbkori történetírás kutatásai alapján elkezdődik az 1526-os csata történelmi tényekre hagyatkozó átértékelése.

A fiatal hercegnő épp csak betöltötte a húszat, amikor 1539. március 2-án feleségül ment az akkor már 52 éves Szapolyai Jánoshoz. A nagybeteg király a mohácsi csatavesztés és II. Lajos 1526-os halála óta küzdelmet folytatott az egyeduralomért Ferdinánddal szemben, s az egy évvel korábbi váradi szerződésben megállapodtak, halála esetén (még ha fia születik is), a Habsburg főhercegé lesz a Magyar Királyság. Házasságra senki nem számított, főleg gyerekre nem, így amikor Izabella 1540. július 7-én életet adott János Zsigmondnak, minden korábbi egyezség felborult.

János király azonban két héttel a fia világra jövetelét követően az erdélyi Szászsebesen elhunyt, a rosszmájúak szerint az erősre sikeredett tejfakasztó ünnepség adta meg számára a végső döfést.

„Jár vala penig az is akkor urunknak eszében, hogy Budára menne fiát meglátni, de másnap olly nyavalyás lött urunk, hogy fel nem kelhete. (...) Harmadnap reggel hívatá magához urunk az urakat; inti vala őket az egyességre; ajánlja vala nekik hazáját, feleségét, gyermekét; fő bizodalmát penig György barát uramban vetvén, reá bízá gyermeke dolgát. Másnap szentmise áldozatját kivánván urunk, felállíttaték szobájában a szent oltár, és midőn már György barát készen várná az gyortyáknak meggyujtását – mert ő mondja vala az szentmisét –, hosszason nem akartak azok meggyúlni. Ennekutána alunni kivánt az urunk, de nem alhatott; nem szólott szinte többet haláláig, és nyolc kínos napok után, július 21-ik napján meghala jámbor urunk szép csendesen” – így örökítette meg Szapolyai végnapjait a király környezetéhez tartozó, ma Mindszenti Gábor néven számon tartott „emlékíró”.

Izabella egyedül maradt Budán a csecsemővel, illetve a Szapolyai-örökség „védelmére” felesketett Fráter Györggyel. A királyné először került két tűz közé és a keménykezű pálos szerzetes „gyámsága” alá. Az 1541-es események értelmezése a mai napig vitatott, de az biztos, a politikai realitásokat felmérve a törökökkel is kokettáló, a Habsburg diplomácia ügyeskedései nyomán 1529 decemberétől évekig pápai kiközösítéssel is sújtott János király halála után Ferdinánd és Szulejmán gépezete is beindult. Előbbi a II. Lajossal kötött szerződés után immár a váradi egyezményre hivatkozva követelte az országot, a Habsburg és velük szövetséges – a többször is szekértábort cserélő Perényi Péter koronaőr vezette – magyar csapatok Wilhelm von Roggendorf főparancsnoksága alatt – V. Károly intése ellenére – tavasztól ostromolták a budai várat sikertelenül.

Az ellenálló Fráter György egyetlen célja az volt, hogy Buda ne kerülhessen se Ferdinánd, se a török kezére – az első, Konstantinápolyba indított követség is azt célozta, hogy Szapolyai halála után elejét vegyék a szultán hirtelen reakciójának. Egyúttal ugyanazt kérjék a kis János Zsigmond, mint az apja számára, azaz megőrizzék neki az ország irányítását.

Izabella – miként Oborni Teréz a Fráter Györgyről írt tekintélyes életrajzi kötetében írja – a barát foglya lett, aki a fiatal özvegy külső kapcsolatait, még szüleivel folytatott levelezését is, ellehetetlenítette.

Lépése nem meglepő, hisz a királyné – aki amúgy Ferdinánd felesége, Jagelló Anna, valamint II. Lajos unokatestvére volt – hajlott rá, hogy a várat átadja a Habsburgoknak. Ebbéli szándékát több kortárs, így Izabella orvosa, Giorgio Blandrata, az eseményekről író Bornemissza Tamás budai polgár, az akkor budai prépost Bornemissza Pál veszprémi püspök és királyi tanácsos, vagy például Pesthy Ferenc felső-magyarországi jövedelemigazgató is megerősítette. Roggendorf titkára, Wolfgang Kneissl közben állítólag „látta is azokat a leveleket, amelyek a királyné és Ferdinánd közötti megegyezésről szóltak (…), de végül Fráter György útját állta a megegyezésnek.”

Ami ezután jött, azt jól ismerjük: a vár alá érkező Szulejmán magához invitálta az egyéves János Zsigmondot és a magyar főurakat, miközben csapatai a mohácsi ütközet tizenötödik évfordulóján, augusztus 29-én „csellel és csalárd módon” elfoglalták Budát – miként azt Johann von Oppersdorf csehországi birtokos, királyi kapitány is állította.

„A város meglátogatásának ürügyén a csapatokat egyes vezérek alatt, akiket a vezírek kioktattak, hogy mit kell tenniük, egységenként küldték [a városba], és halkan, minden zajongás nélkül foglalták el egymás után a kapukat, hogy az őrség és a polgárok szinte észre sem vették. Miután ilyen módon a kapukat elfoglalták, a janicsárok parancsnoka odalovagolt, és a város piacán hírnök által kihirdette, hogy a leghatalmasabb császár, Szolimán azt akarja és ezt parancsolja, hogy mindenki azonnal tegye le a fegyvert, és ki-ki békében és csendben maradjon otthon, ha pedig valaki nem engedelmeskedik, az főbenjáró bűnnek számít. Ezeket hallva a polgárokat igen nagy félelem fogta el, letették a fegyvereket, majd nyomban ezután janicsárok és más csapatok, körülbelül tízezer fegyveres katona, bevonult a városba, és minden egyes hátba beszállásolták magukat. Miután Szolimán értesült, hogy a nép lecsendesült, a gyermeket abban a kétkerekű kocsiban, amelyben odahozták, visszavitette.” – Bethlen Farkas így összegezte Buda 1541-es elfoglalását.

A főváros elvesztését sokan György barát számlájára írták, köztük az eseményekkel sodródó, az ügyben szinte súlytalan Izabella is, aki ezt Péchy Gáspár udvaronc és Szalánczy János tanácsos beszámolói szerint is később többször a kincstartó fejéhez vágta.

Izabella és fia Fráter Györggyel együtt Erdélybe távozhatott. A két fél között egy évtizedes, heves veszekedésekkel, olykor fegyveres ellenségeskedésig fajuló és teátrális kibékülésekkel tarkított adok-kapok kezdődött. Ugyan a viták elsősorban a pénzügyek miatt robbantak ki – azaz a királyné keveselte az aszkéta életviteléből adódóan gyakran fukar, a pénzügyeket kézben tartó, ekkor már erdélyi helytartói tisztet is viselő György udvartartásra szánt juttatásait –, ám a hatalom birtoklásáról is szóltak. Főleg, hogy az erdélyi és tiszántúli rendek időről időre Izabella alatt sorakoztak fel félve a barát túlzott hatalmától, amit a királyné támogatásával próbáltak ellensúlyozni.

Izabellának ugyanakkor nagyon nem volt idegen a politika világa. Miként Oborni Teréz egy, a királyné erdélyi fejedelmi udvaráról szóló tanulmányban írja: „Az ifjú hercegnő édesanyja példáján már gyermekkorában láthatta, majd később az 1551–1556 közötti lengyelországi tartózkodása alatt is megtapasztalhatta, hogy egy királyi rangú nőnek milyen lehetőségei vannak helyzetéből adódó feladata beteljesítésére, az uralkodásra. Bár kétségtelen, hogy ezeket a tapasztalatait jobbára csak lengyelországi tartózkodása után, Erdélybe visszatérve tudta igazán kamatoztatni. Már a negyvenes évek végén, de még inkább 1556 utáni éveire gondolva, egyet biztosan mondhatunk: a királyné uralkodni akart. Kemény kézzel ragadta magához a hatalmat és így bánt alattvalóival is.”

De ne rohanjunk ennyire előre. Fráter György 1541 után száznyolcvan fokos fordulatot vett, s célul tűzte ki az ország Ferdinánd alatti egyesítését úgy, hogy közben a királyné, fia és persze maga számára is megfelelő „kompenzációt” eszközöl Bécstől. Mindezt úgy, hogy a törökkel azt a látszatot kelti, Erdély a Porta mellett áll, az adót mindenkor rendben fizeti. Szinte kivitelezhetetlen vállalkozásnak tűnt, ráadásul, mivel a helytartó senkit sem avatott be a terveibe, az egészet Izabellával harcolva kellett megvalósítania, aki többször, így az 1549 szeptemberében megkötött nyírbátori egyezmény miatt is feljelentette őt a szultánnál. Pedig a lehetőségekhez képest kialkudott Oppeln és Ratibor sziléziai hercegségek, százezer forint jegyajándék és Ferdinánd lánya, Johanna keze János Zsigmondnak nem tűnt rossz „cserealapnak”. Ennek ellenére további jelenetek és veszekedések árán sikerült csak meggyőzni a még mindig az eseményekkel inkább sodródni kénytelen Izabellát, aki végül 1551. július 19-én beadta a derekát.

Távozása a korszak talán egyik legbaljósabb anekdotáját őrzi. A Gyulafehérvárról Kolozsvár irányába tartó és az országrészt elhagyni készülő Izabella Felvincen átadja a Szent Koronát és koronázási jelvényeket Ferdinánd Erdélybe érkező tábornokának, Giovanni Battista Castaldónak. Az érzelmes jeleneteket követően ekkor jegyzi meg – Siegler szerint – a királyné: „Szívem azt súgja, hogy ti ezzel a Koronával mostantól kezdve egyetlen nemzetségetekből és véretekből származó királyt sem fogtok megkoronázni.”

Ugyan e jóslat elhangzását bizonyítani nem lehet, de hogy pártállástól és politikai beállítottságtól függetlenül mindenkiben szöget vert, mi sem mutatja jobban, mint hogy Izabella (ma már tudjuk) tűpontos próféciáját a gyulafehérvári káptalan levéltárnoka Szamosközy István, a kor „sztártörténésze”, Istvánffy Miklós, vagy épp I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem (ur. 1661-1690) nem épp Habsburg-barát kancellárja, Bethlen Farkas is átvette. „Noha neki is fáj az idegen uralom, s ennek elmaradhatatlan következménye, az idegen katonaság jelenléte az országban, ám bizonyára azért idézte Izabella királyné szavait (…), mert igazat adott neki, még úgy is, hogy birtokai Nyugat-Magyarországon és Északnyugat-Horvátországban feküdtek, a Habsburg király jogara alatt álló területen” – írja Istvánffyról a korszak történetírását feldolgozó Bartoniek Emma.

Fráter György még az év vége előtt életét veszti – a frissen kinevezett bíborossal Ferdinánd parancsára, Castaldo utasítására Sforza Pallavicini és zsoldosai bestiális módon végeznek. Az erdélyi rendek 1556 márciusában a szászsebesi országgyűlésen Izabella és János Zsigmond visszahívása mellett döntöttek. György barát nélkül a hatalomgyakorlás szempontjából egyszerűbbnek tűnt a királyné élete, bár utolsó évei a források alapján inkább a belső intrikákról szóltak.

„Haj, szegény Balassi Bálint!" | Magyar Hang

425 éve esett el Esztergomnál az első nemzeti költőnk. De vajon milyen ember lehetett a Hungarus Herosként is emlegetett Balassi? Végigkövetve életútját, roppant nyomasztó kép bontakozik ki az olvasó előtt.

Izabella későbbi megítélését nagyban befolyásolták a kortárs, Forgách Ferenc róla írt, nem túl hízelgő megjegyzései. A kezdetben Bécs-felé húzó, majd később Ferdinánd fia, Miksa császár ellenében nyilatkozó váradi püspök szerint – miként azt Bartoniek Emma megjegyzi – Izabella és anyja Bona Sforza lengyel királyné, meg Báthory Klára a korszak leggonoszabb, legmegvetésreméltóbb nőalakjai.

Ráadásul Forgách azt a pletykát is elhintette, hogy a királyné gyengéd szeretői kapcsolatot tartott fent János Zsigmond korábbi dajkájának a fiával, a Nizowszki Szaniszlóként is ismert Stanislaw Niezowskival. Szó mi szó, a lengyel elég magasra emelkedett mellette, nem egy komoly diplomáciai feladatot bíztak rá, ám befolyása Izabella halála után, János Zsigmond alatt is megmaradt.

Forgách szerint Niezowski volt az értelmi szerzője a királyné talán legkomolyabb politikai döntésének: a néhány nappal korábban gyanútlanul Gyulafehérvárra invitált, hatalmára törő és őt állítólag megmérgezni akaró Bebek Ferencet, valamint társait, Kendy Antalt és Kendy Ferencet 1558. szeptember 2-án Balassa Menyhért, a kegyetlen csanádi várkapitány hírében álló Perusics Gáspár (nem mellesleg Fráter György sógora!), és embereik a parancsára lekaszabolják. Külön pikáns, hogy „Forgách alapján Szekfű Gyula ezt a hármas politikai gyilkosságot a lengyel és a magyar párt hatalmi harcának tartotta, de ugyanakkor a szerelmi indítékot sem vetette el: »Az sincs kizárva, hogy Nizowsky Bebekben egy korábbi sikertelen vetélytársat akart Izabella, a szép özvegy mellől eltávolítani.«”

Horn Ildikó kutatásából azonban kiderül, noha „Niezowski szerepét nem lehet teljesen, kizárni, ám a gyilkosságról jóval részletesebben és pontosabban szóló szász források nem a lengyelre mutattak. Elsősorban a Bebek–Kendy-párt és Balassa Menyhért politikai vetélkedését látták a háttérben, illetve Izabella önvédelmeként, a Portán igen aktív Bebeket megelőző lépésként értékelték az eseményeket.”

„Apjától (kinek első felesége János király húga, Borbála volt) csak az életet kapta, anyjától (az itáliai Bona Sforza hercegnőtől) pedig a szokásait, életmódját, a természetét. János három évvel (sic!) azután, hogy feleségül vette, meghalt. A megnyerő külsejű, szép ifjú Ligenza (Szaniszló) lengyel nemesen (akit miután 1545-ben pénzt vitt neki Lengyelországból, azonnal pohárnokává tett) kívül János király halála után másokkal is volt gyengéd viszonya. Csodálatos módon gyönyörűségét találta főképpen a táncban, olyannyira, hogy nem átallotta akármelyik udvari emberével táncba menni. (Még magával Fráter Györggyel is ropták!) Télen-nyáron itta a minél hidegebbre hűtött jeges bort, azzal tette tönkre szervezetét, úgyhogy még nem volt negyven éves, amikor kimúlt. Bizony, sok és nagy bajnak volt a kezdeményezője, de fiát is a maga hasonlatosságára nevelte, és úgy hagyta hátra, hogy apjától is és minden jó uralkodótól elfajzott” – olvashatjuk Forgách Ferenc finoman szólva sem kedvező végjellemzésében.

Egyesek szerint kissé despotikus uralma azonban nem tartott sokáig. „Izabella királyné az 58. év vége felé hosszas, szakadatlan betegségben kezd szenvedni (…) az egész tartományban kétség támad, és azt beszélték, hogy holtan tartogatják” – írja Siegler Mihály. Betegségéről nem sokat lehet tudni, Istvánffy is csak annyit ír: „Oly lassú betegségben esett vala, hogy alig hitték, hogy beteg is lött volna.”

Az egyetlen, még 1901-ben róla megjelent magyar nyelvű részletes életrajz írója, Veress Endre így összegezte végóráit: „Visszatérve udvarába, Izabella változó állapotban töltötte a nyarat (…) Július havában nagyon rosszul lett. Vérömlés lepte meg, és ágyban kellett maradnia. Ez annyira elgyengíté, hogy maga is utolsó óráját várta. (… Fia egyik aznapra keltezett leveléből lehet tudni:) Egy lázroham szeptember 15-ikén, egy pénteki napon délelőtti 11 órakor kioltotta életét. (…) Hosszasan betegeskedett, de utolsó órája mégis váratlanul következett el. Valósággal meglopta a halál, mert aznap szokatlanul jól érezte magát, sőt – a mit rég nem tett – oklevelet is bocsátott ki.” (Politikai, diplomáciai aktivitására utalhat Bethlen Farkas érdekes, bár nem túl valószínű feljegyzése is, amely szerint a királyné nem sokkal a halála előtt – a török Porta állítólagos beleegyezésével – épp a kiegyezést kereste I. Ferdinánddal.)

Többen a korabeli rosszmájú szóbeszédre és a feljegyzett vérzésre hivatkozva a mai napig felvetik annak a lehetőségét, hogy a Szapolyai halála után többé meg nem házasodó királyné többször is teherbe esett szeretőjétől és végzetét a korábbiakkal ellentétben sikertelen magzatelhajtás okozta.

Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király itáliai származású, Brutus János Mihályként is ismert udvari történetírója, a kortárs Giovanni Michele Bruto (1517-1592) így írt róla: „Az elismerésre méltó, egész életében a balsors ezernyi csapásától sújtott asszony végre, amikor az ország megnyugodott, végelgyengülésben meghalt. Senki sem csodálkozott azon, hogy ő, aki tündöklő helyről származott, uralkodóhoz méltóan bőkezű és nyájas volt, akinek léte minden erkölcsi szépre úgy fel volt készítve, hogy fényűzéssel távolról sem volt gyanusítható, inkább erkölcsi tisztaságával állt köztiszteletben. A feneketlen rosszindulatból annyiszor emelte fel a hatalmasok kegye és támogatásba, és e kegyből annyiszor taszította újra a gyűlölségbe, hogy sokáig az emberi dolgok és a sors forgandóságának példája maradt. (…) Lelke és jelleme szerfelett idegenkedett minden zsugoriságtól, azok iránt, akik azt megérdemelték, igen hálás volt, és sok tisztséggel és gazdagsággal halmozta el őket, a nehéz dolgok végrehajtásában egyenesen férfiúi bölcsességgel és ügyességgel volt megáldva, járatos volt az olasz, lengyel, német, magyar és a latin nyelvekben.”

Izabellát – ahogy majd nem sokkal később, 1571-ben fiát, János Zsigmondot is – a gyulafehérvári székesegyházban, a sors fintoraként a legnagyobb ellenlábasa, Fráter György mellé helyezik örök nyugalomra. Sírversének utolsó sora költői túlzás maradt csupán.

Történelmi rovatunk, az Időgép további cikkeiért kattintson ide!

Felhasznált források, szakirodalom

• Barta, Gábor: Vajon kié az ország? Helikon Kiadó, Budapest, 1988.
• Bartoniek, Emma: Fejezetek a XVI-XVII. század magyarországi történetírás történetéből. Kézirat gyanánt. Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Budapest, 1975.
• Bethlen, Farkas: Erdély története II. – A váradi békekötéstől János Zsigmond haláláig (1538-1571) II-V. könyv – fordította: Bodor András. Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2002.
• Forgách, Ferenc: Emlékirat – fordította: Borzsák István. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1982.
• Horn, Ildikó: János Zsigmond lengyel tanácsosa, Stanisłas Nieżowski (1520 k.–1573) – In: Jankovics József, Császtvay Tünde, Csörsz Rumen István, Szabó G Zoltán „Nem sűlyed az emberiség!” Album amicorum Szörényi László LX. születésnapjára. MTA Irodalomtudományi Intézet, Budapest, 2007, 1387-1392.
• Istvánffy, Miklós: Magyarok dolgairól írt históriája – Tállyai Pál XVII. századi fordításában I/2. Balassi Kiadó, Budapest 2003.
• Mindszenti Gábor diáriuma öreg János király haláláról. Magyar Helikon, Budapest, 1977.
• Oborni, Teréz: Izabella királyné erdélyi udvarának kezdetei (1541–1551). Történelmi Szemle (LI) 2009/1, 21-43.
• Oborni, Teréz: Az ördöngös Barát – Fráter György (1482-1551). Kronosz Kiadó, Pécs-Budapest, 2017.
• Siegler, Mihály: A magyarok, az erdélyiek és a szomszédos tartományok történetének kronológiája – In: Történelmi források. Krónikáink magyarul III/2. – fordította: Kulcsár Péter. Balassi Kiadó, Budapest, 2007.
• Veress, Endre: Izabella királyné 1519-1559. A Magyar Történelmi Társulat kiadása, Budapest, 1901.