Miért nem tudunk szabadulni a trianoni zsákutcából? Vár-e bármiféle jövő a határon túli magyarságra az asszimiláción túl? Erről beszélgettünk Szarka Lászlóval a Bölcsészettudományi Központ Történettudományi Intézete nyugalmazott főmunkatársával, a komáromi Selye János Egyetem oktatójával.
– Darvasi László Vagonlakók cím írásában szerepel a gondolat: „Miért nem lehet ekkora veszteségről, a kultúrának ebbéli tékozlásáról józanul, az értelem, a lélek és a szellem harmóniájával értekezni? Mert hát valóban nem lehet. Igyál a trianoni mákonyból, nyomban gyűlölködő mámor táncoltatja az értelmet. Trianon nem a földet, a hegyet vette el, hanem az álmot. A közös álmot, a személyes álmot, az egyéni álmot.” Valóban képtelenek vagyunk racionálisan beszélni Trianonról?
– A Mohács után szétbomlott országot 1867-ben nem akármilyen kompromisszum árán sikerült ismét – és egyben utoljára – viszonylag hosszabb időre, fél évszázadra egyesíteni. A páratlan fejlődési pályára álló Magyar Királyság előtt egyszerre lebegett vezéreszmeként a nemzetállamiság gondolata – holott a lakosság fele nem volt magyar –, és a politikai nemzet Kossuth, majd Deák által elképzelt, de megvalósíthatatlannak bizonyult ideája: az ország minden népe legyen része az egységes magyar politikai nemzetnek. Ebből a kiegyezéssel „megtestesült ezeresztendős álomból” – ahogy Kós Károlyék az erdélyieket mozgósító Kiáltó szóban fogalmaztak – Trianon végleg felébresztett bennünket. Éppen ezért nem jó, ha újra meg újra hamis álmokba ringatjuk magunkat. A Darvasi László által felrajzolt dilemmát az érzelmi és az elemző beszédmód ötvözésével lehet talán feloldani. Számon tartani és érezni a veszteségek és mulasztások súlyát, józan fejjel végiggondolni a történteket, s közben elkészíteni a Trianon óta eltelt száz év tárgyilagos, kritikus leltárát.
– Kezdjük el hát a leltárkészítést! Mit gondol, lehetett volna az első világháború után, 1918-1920-ban jobb békefeltételeket kiharcolni magunknak?
– A világháborús kockázat nagysága már 1914-ben néhány politikus előtt tisztán látszott a Sándor-palotából, s persze a bécsi Ballhausplatzon, a közös külügyminisztériumból. Ezzel együtt a háborúba lépés magyar miniszterelnöke, a tisztán látók egyike, Tisza István csupán tíz napig tudta elodázni a Szerbiának szóló ultimátumot. Ráadásul a háború alatt a Monarchia katonailag egyre többször Németországra szorult, nemzetközi presztízse megroppant, belső kohéziója végzetesen meglazult.
1918 nyarán az antanthatalmak körében egységessé vált az álláspont: az Osztrák–Magyar Monarchiára a továbbiakban nincs szükség. Készen állt hozzá a wilsoni önrendelkezési ideológia is a kis nemzetek felszabadításáról. Az utolsó utáni pillanatban a közös uralkodó, Károly legalább megkísérelte a birodalom osztrák felének föderalizálását.
Nálunk ennyi sem történt. A magyar elit ölbe tett kézzel várta az összeomlást. Tisza meggyilkolása előtt nem sokkal annyit mondott, bele kell kapaszkodnunk a wilsonizmusba, és a népek önrendelkezése alapján kell keresnünk a számunkra elfogadható békét. A következő kormányok – Károlyi Mihályé, Berinkey Dénesé – végeredményben hozzá hasonlóan, hónapokon át abban reménykedtek, hogy a békekonferencia demokratikus alapokon dönt majd, és a veszteseket is leültetik a tárgyalóasztalhoz. Nagy kérdés, lehetett volna-e a morálisan, nemzetiségileg széthulló hadsereget a régi határokért új háborúkba küldeni. Kétségtelen, hogy e téren mulasztások történtek, és a körülmények sem nekünk dolgoztak. Hiábavalóan próbáltak Károlyiék ragaszkodni az integritáshoz, a győztes hatalmak már tényként kezelték a nagyromán, a délszláv és a csehszlovák államot.
Az etnikai Magyarország megőrzése, s ennek érdekében a határok népszavazásos megállapítása lehetett volna magyar békecél. De magyar politikusként ki mondott volna le 1918-ban Pozsonyról, Ungvárról, Kolozsvárról, Újvidékről? Így a népszavazások követelése is elméleti esély maradt. Jászi, aki ezzel elsőként próbálkozott, éppúgy kudarcot vallott, mint Apponyi Albert, aki a népszavazások kiírását 1920 januárjában a magyar békedelegáció fő követeléseként terjesztette a Négyek Tanácsa elé. Kun Béláék ámokfutása után, három felfegyverzett szomszéd szorításába kerülve nem maradt más hátra, mint a békeszerződés aláírása.
– Miért nem kaptunk vissza semmit 1945 után, amikor a pozsonyi hídfő három községének elcsatolásával tetézve visszaálltak a trianoni határok? Holott a nyugati szövetségesek sem zárkóztak el eredendően a revíziótól. Milyen erők hiúsították meg akkor a számunkra kedvezőbb döntést?
– Bethlen István azt írta 1938. augusztus 20-i ünnepi cikkében: nagy hiba lenne igényeinket múló háborús konjunktúrákhoz kötni. Világosan látta, hogy a revíziós sikersorozat könnyen végzetes csapdába sodorhatja az országot. Már javában dúlt a második világháború, amikor egyre többen – sajnos így is túl kevesen – felismerték, hogy a német, olasz segítséggel végrehajtott területgyarapodás milyen zsákutcába vitte bele Magyarországot.
Nagy mulasztása volt a Horthy-korszak elitjének, hogy képtelen volt kitartani amellett a revíziós doktrína mellett, amely a nyugati nagyhatalmi támogatást és a szomszédokkal kötött megállapodásokat egybekapcsolhatónak gondolta.
Így talán el lehetett volna kerülni, hogy a revízió Hitler háborús terveinek függvényévé váljék. Pedig – amint Bethlen felismerése, Teleki Pál tragédiája mutatja – a legjobbak tudatában voltak annak, hogy mindenki által elismert, tartós területi változások csak így születhettek volna.
Az elvetélt kiugrási kísérlet, a nyilas hatalomátvétel után már csak abban lehetett bízni, hogy az angolok és az amerikaiak 1919–1920-as lelkifurdalása és belátása méltányos békefeltételeket hoz számunkra. Hiszen addigra világosan kiderült, hogy a Párizs környéki békeszerződések jelentősen hozzájárultak a második világháború kitöréséhez. Ezen az alapon elvileg esélyünk lett volna egy az etnikai helyzetet jobban figyelembe vevő határmódosításra. 1945 után azonban Magyarország szovjet érdekszférába került, s így az angol, amerikai elképzelések nem érvényesültek. A szovjetek számára pedig egyszerre volt kényelmesebb, kifizetődőbb és zsarolási potenciálnak is alkalmasabb a trianoni államkeretek visszaállítása.
– A határok véglegessé váltak, vonta le a reális következtetést az 1947-es párizsi béke után Bibó István. „Mindezt ki kell bírni” – tette hozzá. A határok véglegessé válása milyen folyamatokat indított el Európa szovjet részén?
– A proletár internacionalizmus jegyében a Moszkvának kiszolgáltatott pártállamok zárt határai között 10–15 éven át esély sem volt az érdemi kulturális, gazdasági együttműködésre, társadalmi érintkezésre. A magyar–magyar kapcsolatok minimalizálódtak, ugyanakkor a szovjetizálás nyomán az az etnikai tisztogatás, ami főleg Kárpátalján, a Délvidéken és a Felvidéken és részben Erdélyben közvetlenül a háborút követően lezajlott, az 1950-es években a lezárt határok ellenére abbamaradt.
A helyzet meglehetősen ellentmondásos módon ugyan, de konszolidálódott. A magyar tannyelvű iskolák rendszere az ötvenes évek elejére helyreállt még Csehszlovákiában is. 1956 megtorlásai főként az erdélyi magyar elitet érintették. A hatvanas évekre átmenetileg enyhült a helyzet, a turizmus, a családlátogatások lehetősége a határokat korlátozott mértékben átjárhatóvá tette. A romániai falurombolás, a csehszlovákiai neosztalinizmus, a Tito utáni jugoszláv válságspirál legnyomasztóbb következménye viszont az volt, hogy hosszú időre zárójelbe került és megoldatlan maradt a határon túli magyar kisebbségek közösségi státusának, jogainak a kérdése.
– A határok lezártsága szellemi széttöredezettséghez, szétfejlődéshez, asszimilációhoz is vezetett ugyanakkor, főleg a perem- és szórványterületeken.
– Szórványterületeket járva jól kivehetőek a nyelv- és identitásvesztés fokozatai. Előfordul, hogy már nincs magyar iskola, de a gyerekek még jól beszélnek magyarul és sajnos fordítva is: újra van magyar iskola, de nincs vagy nagyon kevés az érdeklődő. Ugyanakkor a családon belüli magyar kultúrának rendszerint páratlan ereje van. Ez jórészt arra vezethető vissza, hogy a modern magyar nemzet, a nemzetegyesítő magyar nacionalizmus 1918 előtt már készen állt. Hatása a Trianon utáni első generációkban erősebb volt, mint az új többségi kultúráké.
Az ötödik nemzedék számára az asszimiláció már jóval nagyobb kihívás. Szerencsére 1989 után az újrakezdést hatalmas nemzeti összefogás, érzelmi tőke segítette. Sikerült új intézményi hálózatot felépíteni és a magyar–magyar együttműködésben is csodás dolgok történtek. Kiderült, hogy Illyés Gyula ötágú sípja, Csoóri Sándor mozaiknemzete nemcsak működőképes, hanem sok területen a kisebbségi közösségek az anyaországnál is kezdeményezőbbek. Grendel Lajos és Duray Miklós, Sütő András és Tőkés László, Hódi Sándor és Ágoston András, Balla D. Kálmán és Fodó Sándor meg kiváló kortársaik ezrei sokat tettek azért, hogy a magyar közösségek fontos szerepet játszottak a szomszédországi rendszerváltások kezdeményezői közt.
– A rendszerváltás óta harminc év telt el. Hogyan értékeli az azóta folytatott, kisebb-nagyobb kanyarokkal tarkított nemzetpolitikánkat?
– A kezdet ígéretes volt. Az Antall-kormány által észszerűen kijelölt hármas külpolitikai prioritás – az euroatlanti integráció, a pozitív szomszédságpolitika és a magyar kisebbségi közösségek támogatása és velük szembeni felelősség – az ezredfordulót követő időszakban részben megvalósult, részben háttérbe szorult. A pozitív szomszédságpolitika és a magyar közösségek védelmének ügye szembekerült egymással, ami nem feltétlenül a mi hibánk. Mind a délszláv háború, mind a Meciar-, Milosevic, Iliescu-féle nacionalista szomszéd országi kormányok tevékenysége lehetetlenné tette a jószomszédi viszonyt, a két lábon álló nemzetpolitika alkalmazását.
A kettős állampolgárság bevezetése fontos állomás. Nyomában viszont új gondok is keletkeztek. Egymilliónyi magyar állampolgárral gyarapodtunk, ugyanakkor egymillióan nem tudják vagy nem akarják felvenni a magyar állampolgárságot. Ez sajnos újabb törésvonal a szomszédországi nemzeti közösségeken belül. Két fontos lépés is elmaradt. A szomszéd országokkal érdemes lett volna megállapodni a kettős állampolgárság főszabályairól. Románia, Horvátország és Szerbia esetében ennek nem volt akadálya, hiszen felfogásuk a miénkhez hasonló. Négy szomszéd viszont különböző mértékben ugyan, de elutasítja a jelenlegi, etnikai alapú állampolgársági gyakorlatot. A kettős állampolgárság intézménye tartósan akkor működőképes, ha nemzetközi egyezmények támasztják alá, hiszen válsághelyzetben, kritikus szituációkban az ilyen kétoldalú szerződések jogbiztonságot és jogvédelmet nyújtanak a szomszéd országokban élőknek.
A másik: a szavazati jog megadásával együtt elvárható lenne, hogy a határon túliaknak legyen képviselete a magyar Országgyűlésben. Erre számos külföldi példát, megoldást ismerünk. A külhoniaknak szánt támogatások ügyében szintén sokkal inkább kellene támaszkodni az ő igényeikre, véleményükre. A parlamenti képviselet ebben is fontos közvetítő és ellenőrző csatornát jelenthetne.
A jelenlegi gyakorlat, a Budapest-központú, a helyi érdekekre esetlegesen odafigyelő támogatási politika akarva-akaratlanul kiskorúsítja a magyar közösségeket.
Kétségtelen, hogy jelenleg is számos fontos célkitűzést szubvencionál a magyar kormány meglehetősen nagy összegekkel. Sajnálatos, hogy a szavazatvásárlási szándék is folyamatosan megjelenik. Érdemes lenne hatékonyabb eszközökkel fellépni az asszimilációval szemben. Ma az a helyzet, hogy gyakorlatilag „versenyt fogy” Magyarország és a kisebbségi magyarság. Találkozhattunk már olyan jogos erdélyi, vajdasági kritikával, hogy Magyarország demográfiai és munkaerő-tartalékként tekint a külhoniakra, Bukarest, Belgrád, Kijev pedig a maga szempontjából szintén kedvezőnek tartja a Magyarországra való átköltözést. Ezzel együtt a szomszédos országokban időről időre nyíltan vállalt asszimilációs politika igazi európai skandalum, amikor a nemzeti nyelv, a nemzeti szimbólumok korlátozását a nemzetállami alkotmányokra hivatkozva kezdeményezik.
– Van-e esély arra, hogy közös történelmünk kérdéseiben közeledjenek az álláspontok a szomszédokkal?
– A történelem „a kiragadott történetek ismeretétől” a múlt emlékének kegyeletes ápolásáig ma több szinten működik. A hivatalos állami emlékezetpolitikákban sajnos százévnyi elmulasztott lehetőséget látunk mind a nyolc érintett ország esetében. Közösen – egy királyságban, majd egy birodalomban – megélt történelmünk hatalmas közös értékforrás lehetne. Ehelyett mi is, ők is a konfliktusok történeti tárházaként kezeljük. A köztörténetben pedig – néhány küldetéses, okos blogtól eltekintve – folyamatosan dühödt hitviták zajlanak nemzetvesztésről, nemzetárulásról. Itt egyértelműen az érzelmek dominálnak, nyomukban pedig sokszor szélsőséges vélemények tág teret nyernek.
Jól látható a szaktörténészek térvesztése a közgondolkodás befolyásolásában. Ennek ellenére jelentős kutatási eredményeket csak ők tudtak felmutatni, szemben a reprinttörténelmet művelőkkel.
Trianon nemzetközi historiográfiájában is új jelenségek figyelhetők meg.
– Miben mérhetőek ezek a változások?
– Sokszor apró dolgokban. Nem dőlt össze például a szlovák rádió épülete, amikor két kollégánk is békediktátumnak nevezte Trianont. A Cseh Tudományos Akadémián sem tört ki a botrány, amikor egy szlovák történész a csehszlovák állam születésének századik évfordulója alkalmából tartott ünnepi felolvasóesten arról beszélt, hogy a kisebbségek boldogtalanok, mert esetükben nem érvényesült az önrendelkezés joga, s ezzel az államalapítás alapeszméje csorbult. Vannak olyan szlovén, horvát és román kollégák, akik a magyar történészekhez hasonlóan az 1918–1920-ban kialakult viszonyokat a nagyhatalmak által mesterségesen kialakított nemzetállami rendszerként írják le.
Szerencsés lenne, ha a hivatalos emlékezetpolitika és a szakma végre felfedezné a találkozási pontokat. Fontos gesztus lehetne az egykori közös haza közös szimbólumrendszerének rehabilitálása, ennek jeleként például Mária Terézia szobrának pozsonyi és budapesti helyreállítása.
Sajnos nem ennek a közös hazának az emlékét erősíti, hogy a nemzet főterére, a Kossuth térre nyíló trianoni emlékmű falára román, szász, sváb, szerb, szlovák községek ezrei esetében csak a magyar nevek, az 1913-as helységnévtár alapján a századforduló erőszakos helynév-magyarosító törzskönyvezése során kitalált, lefordított helynevek kerültek.
A Tisza István rosszallását is kiváltó, – sem korábban, sem később nem használt – helynevek helyett szerencsésebb lett volna, ha olyan megoldás születik, amelynek segítségével a Kárpát-medence összes lakója ellenérzések nélkül fedezhetné fel faluja vagy városa régi – magyar és nem magyar – nevét az emlékművön.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/22. számában jelent meg május 29-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/22. számban? Itt megnézheti!
