Alkalmas-e Lakatos vezérezredes kormánya a háborúból való kilépésre? – tette fel a kérdést a kormányzónak 1944 őszén Hardy Kálmán altábornagy, a Folyamerők parancsnoka. „Hennyey [a külügyminiszter] talán alkalmas rá. Lakatos azonban biztosan nem” – válaszolta Horthy, aki meglepő pontossággal és tömörséggel jellemezte a román kiugrás után kinevezett miniszterelnökét, Lakatos Gézát.
A kiugrást viszont – ezzel pedig Magyarország utolsó esélyét, hogy ne teljesen vesztesként érje a német kapituláció – több lépésben, közös erővel rontották el. Pedig lett volna esélyünk. A németek szeptember elején súlyos szituációba kerültek. Augusztus 23-án Románia meglepetésszerűen fegyverszünetet kért a szövetségesektől, három nappal később ugyanezt tette Bulgária is, ennek következtében a délkelet-európai front gyakorlatilag összeomlott. Nehezítette Hitler helyzetét a hónap eleje óta tartó varsói és az augusztus 29-én kirobbant szlovák nemzeti felkelés is. Nincs okunk kételkedni tehát Edmund Veesenmayer budapesti német követ és teljhatalmú megbízott a háború után Magyarországon tett vallomásában, hogy azokban a napokban-hetekben a birodalom képtelen lett volna megakadályozni a magyar kiugrást.
A kedvező helyzet elúszott, sem a kormányzó, sem a kormány nem lépett. A szeptember 7-ei és 8-ai koronatanácstól, illetve minisztertanácstól csupán egy, a németekhez intézett, a „magyar hűtlenségről” való addigi gyanújukat hivatalosan is megerősítő szerencsétlen ultimátumra tellett: ha 24 órán belül nem vezényelnek az erdélyi frontra öt páncélos hadosztályt, akkor Magyarország fegyverszünetet kér. (Néhány nappal később a szövetségesek Moszkvában aláírták a kétségkívül szigorú, ám magyar szempontból mégis biztatónak tekinthető román fegyverszünetet, amelynek nyomán egyértelművé vált, hogy az Erdélyért zajló versenyfutás még korántsem zárult le. A 19. cikkely szerint ugyanis „Erdélyt vagy annak nagyobb részét vissza kell adni Romániának”, ám ehhez a nyugatiak kívánságára beiktatott félmondat társult: „feltéve, ha ezt a békeszerződés megerősíti”.)
Értékes hetek szaladtak el, mire a kormányzó ellenérzéseit legyőzve hajlandónak mutatkozott szeptember végén a szovjetekhez fordulni. A Faragho Gábor altábornagy vezette küldöttség a Várral való rádiós egyeztetések után október 11-én írta alá a fegyverszünetet. Napokkal később, október 15–16-án Horthy kiugrási kísérlete rendkívül gyorsan elvetélt. Szálasi átvette a hatalmat, a romhalmazzá váló országot pedig a vesztes oldalon találta a háború vége. Az okokkal, a körülményekkel azóta számtalan kötet, irodalmi mű, film foglalkozott.
Ungváry Krisztiáné az eddigi legátfogóbb munka a kiugrási kísérletről
A kérdést alaposan elemző, új kutatási eredményeket felvonultató, az október 15–16-ai események előzményeit, a következményeket is figyelembe véve az eddigi legátfogóbb, legrészletesebb munka, Ungváry Krisztián kötete nemrégiben látott napvilágot. A szerző a felelősséget egyértelműen a tétovázó, kapkodó, inkonzekvens, határozott parancsadásra képtelen, ráadásul nem megkötött, hanem csupán „kért” fegyverszünetről beszélő Horthy Miklósra hárítja – joggal. A kormányzó mint legfelsőbb hadúr kulcsszerepben volt; egyértelmű fellépése az ingadozókat is az ügy mellé állíthatta volna. Hezitáló, a németekkel a fegyveres konfliktust kerülő, egyre inkább kapituláns magatartása Ungváry szerint mintául szolgált környezete és a Budapesten állomásozó magyar fegyveres erők számára. Kormányfőként október 15-én vele bukott meg morálisan a feladatra valóban alkalmatlan, szűk látókörű, a politikában csetlő-botló, lépéseivel a sikeres kiválás esélyét romboló Lakatos Géza miniszterelnök, de a szerző hasonló módon felelősnek látja a honvédvezérkar szélsőjobbról érkező, határozatlan és gyáva főnökét, Vörös János vezérezredest is – aki sokak meglepetésére alig több mint két hónap múlva már a debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány honvédelmi miniszterévé avanzsált.
Az imponáló stílusú, az október 15–16-ai eseményekhez vezető utat mélyelemzés alá vető kötet „hagyományos”, a kontrafaktuális megközelítést meg sem kísérlő részei esetében legfeljebb néhány apró pontatlanságra érdemes felhívni a figyelmet. (Például arra a Névmagyarázatban szereplő, nem helytálló megjegyzésre, hogy Vörös János „október 16-án csapatait elhagyva átment a szovjetekhez”. Holott nem ment át, hanem őt érte el a front a kecskeméti ferences kolostorban, barátcsuhába öltözve október végén.)
Mikor lehetett volna sikeres a kiugrás?
A kifogások legtöbbje a munka befejező részét érheti. Kétségtelen, hogy joggal merül fel a kérdés: mikor lehetett volna sikeres a kiugrás? A Mi lett volna, ha? címet viselő fejezetben erre azonban illuzórikusnak tűnő feleletet ad Ungváry Krisztián. Egyik feltevése szerint Horthynak Kecskemétre vagy Kiskunhalasra kellett volna utaznia, és miután ott kihirdette a fegyverszünetet, szovjet védelem alá kellett volna helyeztetnie magát. (265. oldal) Ennek variációja a másik – egyébként a kormányzó környezetében is felmerült, ám veszélyessége miatt elvetett – elképzelés: ki kellett volna mennie a Turán különvonattal az 1. magyar hadsereghez Husztra, és ott bejelenteni a fegyverszünetet. A szerző készpénznek tekinti, hogy Horthy sikeresen eljuthatott volna akár az Alföldre, akár Kárpátaljára; nem veszi figyelembe, hogy a németek ezt szinte bizonyosan megakadályozták volna. Holott maga idézi a Wenck tábornok október 3-ai budapesti látogatásáról készült jegyzőkönyvet: „A Vár kiugrásának veszélye mindenképp fennáll, a végrehajtást legalább 24 órával előtte ismerni fogjuk. Akkor sem számítható ki a honvédség magatartása.” (78.) A Wenckkel vacsorázó nyilas Andreánszky Jenő pedig megállapítja, hogy a németek attól tartanak, hogy az 1. hadsereg megfordul, és elindul Budapest felé. (81.) Ilyen körülmények között, a kiugrás operatív összefogásával megbízott Bakay Szilárd altábornagy, a budapesti I. hadtest parancsnoka utcai elrablását követően szinte kizárt, hogy a németek ne léptek volna fel cselekvően a kormányzó esetleges „frontlátogatásának” meggátlására.
Kellően nem alátámasztott a záró, az Egy fiktív forgatókönyv című, a sikeres kiugrás alternatív jövőbe vetített eseményeit tárgyaló fejezet. Nem mintha bármiféle óvatosan, nagy körültekintéssel felvázolt hipotézist ne találnánk inspirálónak, a szituáció, a „világpolitikai tét” megértéséhez alkalmas eszköznek. A szerző következtetései azonban jóval erősebb magyarázatra szorulnának. Feltűnő helyen, a borító belső oldalain kétszer is szerepel egy „Magyarország feltételezett határai sikeres kiugrás esetén” címet viselő térkép. Semmi nem igazolja, sőt igazából elképzelhetetlen, hogy egészen más történelmi szituációban, a győztes, a szovjetek számára fontos – ráadásul általuk amúgy is Kárpátalja 14 ezer négyzetkilométerével megcsonkított – Csehszlovákia esetében például megkaptuk volna azokat a területeket, amelyeket a szlovákok 1938-ban a komáromi tárgyaláson önként felajánlottak. Elfogadhatóbb a keleti határokkal kapcsolatos feltételezés, hogy azok nem egyeznének a trianonival.
Erre kétségkívül lett volna esély, ugyanakkor a szerző a szovjetek Magyarországgal kapcsolatos magatartását illetően megfogalmazott véleménye megint csak illuziórikusnak tűnik. Megállapítja például (az előző, a Kulcsszerep a világtörténelem színpadán című fejezetben), hogy a magyar fegyverszüneti bizottság részéről „Faragho október 14-én tett panaszt a Maniu-gárdák észak-erdélyi kilengései miatt, amire a szovjet fél gyakorlatilag azonnal a magyar kérésnek megfelelően reagált, és kiparancsolta a teljes észak-erdélyi területről a román közigazgatást”. (283.) Valójában semmi alapja nincs annak, hogy a szovjeteket bármiben is motiválta volna a fegyverszüneti delegáció kérése. Ezt támasztja alá, hogy Ungváry állításával szemben (Kolozsvártól eltekintve) nem azonnal léptek, hanem november közepén (a kötet más részén ez helyesen szerepel), amikor már Szálasi egy hónapja hatalmon volt, a fegyverszüneti bizottságnak tehát semmiféle súlya nem volt Moszkva szemében. Sztálin ezt magyar kommunisták előtt ki is nyilvánította. A Maniu-gárdák terrorja pedig legfeljebb ürügynek volt alkalmas, sokkal inkább egy Groza vezette baloldali kormány kizsarolása volt a Kreml célja.
Ungváry Krisztián nagyon helyesen azt írja, hogy „egy történelmi eseménysorban igencsak nagyszámú oksági láncolatok hatnak egymásra, determinálva a történteket, és ezen oksági láncolatokból a történész nem emelhet ki tetszése szerint bármit: csak akkor van értelme alternatívák keresésének, amikor az nemcsak az adott eseménysoron belül, hanem azon túlmutatóan is hatni tud az eseményláncra”. (255.) Éppen az említett oksági láncolat válik azonban egyre szakadozottabbá a Fikció és Valóság címszó alá gyűjtött táblázatban, ahogy október 15–16-tól az alternatív jövő felé távolodunk. Ezért hat sokkal inkább tréfának, mint komoly következtetésnek az a Fikció kategóriában olvasható kitétel, hogy 1989. június 16-án a „»megújult« Magyar Szocialista Munkáspárt ünnepélyesen újratemeti Nagy Imrét és Horthy Miklóst, egyúttal a Parlament előtti tér egy-egy sarkában önálló emlékművet kapnak” (299.). Sajnos, mellette pontatlan a Valóság rovat is, amely azt állítja, hogy 1989. június 16-án – az akkor még ráadásul nem is létező Magyar Szocialista Párt – temette újra Nagy Imrét és mártírtársait. A szertartást egyébként a Történelmi Igazságtétel Bizottság szervezte, nem pedig az állampárt, amely nem is képviseltette magát sem a Hősök terén, sem a 301-es parcellában.
A kontrafaktualitással való nem végiggondolt játék egy tudományos munkában veszélyes is lehet. Könnyen visszahathat a kötet egyéb fejezeteinek komolyságára is.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2022/49. számában, az Időgép mellékletben jelent meg erdetileg december 2-án.
