A Várkert lépcsőin még a nap is kisütött – idézte fel Károlyi Mihály azt a pillanatot, amikor politikai pályája csúcsára ért. 1918. október 31-én reggel sétált le a forradalmi lázban égő városba, királyi jóváhagyással Magyarország miniszterelnökeként. „Az eső szitált egész napon át, vékonyan, egyformán” – írta ugyanerről a napról a híres-hírhedt Bujdosó könyv szerzője, Tormay Cécile, aki piszkos városra, hideg, lucskos szélre emlékezett. A történelmi emlékezet különös játékát Hatos Pál írja le Az elátkozott köztársaság című, ősszel megjelent könyvében. (Aki kíváncsi rá, a meteorológia igazsága Tormayé.)
Apróság mindez, de ahogy mondani szokás, túlmutat önmagán. Hatos Pál éles felütéssel indítja munkáját: a modern magyar történelem kezdete volt az a nap, amikor összeomlott a történelmi Magyarország, győzött az őszirózsás forradalom, meggyilkolták a régi rendszer jelképes alakját, a háborúba való belépésért felelőssé tett egykori miniszterelnököt, Tisza Istvánt. Ami korábban történt, már múlttá lett, ami akkor kezdődött, „múlttá válni nem tudó történelemként él politikai vitáinkban, kulturális választásainkban, a hatalom szoborállításaiban és szoborledöntéseiben, az utcanévadásokban és ezek sűrű változtatásaiban, sőt akár családi, baráti veszekedéseinkben”.
Emlékezet és felejtés
A végzetes események százéves évfordulójára Hatos Pál a főszereplőket mitikus hősök vagy árulók helyett esendő emberekként láttató könyvet írt. Szó sincs arról, hogy bárkit is felmentene a cselekedeteiért viselt felelősség alól. A könyv elolvasása után sem lehet kétségünk: a Károlyi-féle népköztársaság kudarcot vallott, a pár hónapig élt rendszer névadója zavaros módon távozott, hogy aztán pályája későbbi szakaszában lényegében a kommunista társutas dicstelen szerepét játssza el.
Csak éppen Hatos nemcsak deheroizálja – ha még egyáltalán szükség van erre – a magyar progresszió hősét, hanem „ördögteleníti” is. Távolságot tart attól a divatos felfogástól, amely Károlyit és az oktobristákat valamiféle nemzetvesztő összeesküvés részeseinek tartja. „Régi tanulság, hogy a veszett ügyeknek árulókra van szükségük” – olvasható a könyv elején, megfejelve Francois Furet gondolatával: minél nagyobb a jelentősége egy múltbeli eseménynek, annál hajlamosabbak vagyunk okai helyett a következményei felől értelmezni. A következmény pedig ez esetben leginkább Trianon, ami nemzeti emlékezetünk örök fájó sebe. Hatos azt kutatja, mitől lett veszett ügy az őszirózsás forradalomból kisarjadt köztársasági kísérlet, és sem a jobboldali, sem a baloldali történeti tudat fikcióját nem fogadja el evidenciaként. Előbbi szerint ha nincs Károlyi, nincs Trianon sem, míg utóbbi biztos abban, hogy Károlyi és a forradalom nélkül is ugyanez a sors várt volna Magyarországra.
Az elátkozott köztársaság nagy hiányt igyekszik pótolni: a dolgot magát, a forradalomba zuhanó országot, a kaotikus eseményeket igyekszik bemutatni olyan közelről, amennyire csak lehetséges. Hatos Pál nyomán tanulságos lenne összegyűjteni a korszak irodalmi hőseinek reakcióit az őszirózsás forradalomra, benne sokuk vágyakozásával a régi világ bűneitől megtisztító kommunista forradalomra. Tóth Árpád vörös istenről szóló verse közismert, de például a 18 éves Márai Sándor kommunizmusa vagy Szabó Dezső világforradalmi lelkesedése már korántsem. Bizony, Károlyit és forradalmát a pesti utca lelkesedésén túl nem fogadta ellenállás, ahogy néhány hónappal később Kun Béláék hatalomátvételét sem (Hatos könyve 1919. március 21-éig, a Tanácsköztársaság kikiáltásáig követi az eseményeket). 1918–19 fordulója, a magyar történelem nagy baloldali pillanata sokak számára volt kínos emlék, amelynek árnyától gyorsan menekülni igyekeztek, hogy aztán a kollektív történelmi tudatból is törlődjön azon hónapok zűrzavaros világa.
Az összeomlás társadalma
A szerző komolyan vette vállalását, hogy az okok felől próbálja megértetni a vizsgált eseményeket. Ezért könyve első fejezetében részletesen leírja, milyen változásokon ment át a magyar társadalom az első világháború évei alatt. Kiábrándító a kép. A háborús konjunktúra haszonélvezői – nagyiparosok, nagybirtokosok, módosabb parasztok – és a kárvallottak ellentéte tovább tagolta a társadalmat. A parasztság zöme, a föld nélküliek, cselédek és törpebirtokosok tömege a vesztesek közé tartozott, a csatatereken is ez a réteg ontotta vérét. A Szociáldemokrata Párt bázisát jelentő, erősödő szervezett munkásság és a parasztság szövetsége csupán baloldali mítosz. A háború alatt elszegényedett, infláció sújtotta középrétegek radikalizálódása aláásta a rendszer alapjait, amelyet a földkérdés, a választójog rendezetlensége, illetve a nemzetiségi helyzet is feszített. Az elhúzódó háború az erkölcsi normák lazulásához, a vallástól való elforduláshoz, demográfiai apályhoz vezetett.
1918 őszére – amikor a spanyolnátha tömegével szedte áldozatait – a közhangulat szélsőségesen radikalizálódott, ám a magyar politikai elit élen az egyre elszigeteltebbé vált Tiszával ennek valódi veszélyét nem érzékelte. Az ellenzék abban a hitben élt, hogy a független magyar állam megőrizheti történelmi határait. Egy kortárs, Apáthy István későbbi megállapítása szerint a ’48-asok nem gondoltak arra, hogy a független Magyarország küszöbéről a történelmi Magyarország sírgödrébe lehet csak lépni. A korszak legegyetemesebb érzése a békevágy volt, az olasz fronton egy szó szerint lerongyolódott hadsereg várta a háború végét.
Építőmesterek és hívő kubikosok - Száz éve hunyt el Szabó Ervin | Magyar Hang
Egyszerre volt a modern magyar könyvtárügy atyja és a korai magyar munkásmozgalom agya, az egyiket nem lehet elválasztani a másiktól – véli Csunderlik Péter.
Október végén a nemzetiségek sorra nyilvánították ki igényüket a függetlenségre, Budapest forrongott, s a politikai válság megoldását egyre többen Károlyi miniszterelnöki kinevezésében látták. Azt, hogy az eseményeket nem a főszereplők valamilyen mesterterve, hanem a gyorsan változó közhangulat, sok esetben a véletlenek sorozata irányította, jól mutatja az államforma kérdése. A köztársasági eszmének sem komoly hagyománya, sem számottevő híve nem volt 1918 októberéig.
Aztán november 16-án a Parlament kupolacsarnokában – miközben kint kétszázezres tömeg ünnepelt – egy bizonytalan legitimitású grémium kikiáltotta a Magyar Népköztársaságot. Károlyi – aki 1919. január 11-étől az államfői tisztséget töltötte be – akkori beszédébe kis túlzással már bele volt kódolva a bukása is. Itt ugyanis lényegében egy pacifista programot hirdetett meg, amely azzal számolt, hogy a nacionalizmusnak végleg leáldozott. Az antanthatalmak jóindulatába vetett, mindenféle garancia nélküli bizalom mondatta vele mindezt, ám hamar kiderült, erre a légvárra nem lehet politikát építeni. A naivitás végzetesnek bizonyult, amikor a történelmi Magyarországtól elszakadni vágyó nemzetiségek éppen a nemzeti eszme mint lelkesítő és egységesítő erő lázában égtek. Az önrendelkezés ígéretével vagy Jászi Oszkár keleti Svájc-koncepciójával már nem, csak erővel lehetett volna megakadályozni a területrablást.
A bukás
Az október 31-én kormányt alakított Károlyi Hatos Pál megfogalmazása szerint egy dekomponált államban kísérelte meg az államhatalom megszervezését. A könyv egyik legérdekesebb része a magyar vidék elfeledett paraszt- és katonaforradalmával foglalkozik. 1918 novemberében az elkeseredett tömegek országszerte fosztogattak, Károlyi egyik kastélya is a spontán népi düh martalékává vált. Beletelt néhány hét, amíg az anarchián sikerült úrrá lennie az új rendszernek.
„Soha többé katonát nem akarok látni.” Linder Bélának, az egyébként az ország területi integritásához ragaszkodó Károlyi-kormány első hadügyminiszterének mondatát a legtöbb magyar ismeri. Hatos őt sem mentegeti, csupán érzékelteti, hogy az akkori közhangulatot elég pontosan kifejezte ez a megnyilvánulás. Tény, hogy az összeomlás pillanatában Magyarország papíron rendelkezett azzal a katonai erővel, amellyel megvédhette volna a határait. Csakhogy a hadsereg állapota, a háborúba belefáradt bakák elkeseredettsége és persze a katonaság etnikai tagoltsága kétségessé tette egy ilyen terv végrehajtását. A leszerelés után a hadsereg újjászervezése túl lassú volt. „Eddig harcolt a paraszt és a cigány, most menjenek az urak, s akik itthon voltak” – ezt vetették oda a haza védelmére toborzó főszolgabírónak az egyik faluban.
Kevéssé ismert tény, hogy a cseh, román és szerb megszállás ellen a szociáldemokrata munkásság lépett fel a leghatározottabban a nagyobb városokban. 1918 februárjára a pacifista húrok pengetését Károlyinál is felváltotta a harcias nemzetvédő retorika. Az ország többsége azonban akkorra már elveszett, Hatos szavaival: elfoglalták, elhagyták, kiürítették, levált.
Sorost is úgy jellemzik, mint a szabadkőműveseket | Magyar Hang
Világösszeesküvők vagy filozofálgató bölcsészek a szabadkőművesek? Az A38 Hajóról kitiltott beszélgetésen borzongtunk.
Hiába sikerült helyreállítani a pénzügyi egyensúlyt, a rendszer politikailag instabil maradt. Súlyos mulasztásként halogatták a demokratikus választások kiírását, a földreformmal is késlekedtek, majd felemás módon hajtották végre. A bukást közismert módon a Vix-jegyzék hozta el; a katonailag hátrányos, politikailag vállalhatatlan feltételek végrehajtásával való szembeszegüléshez Károlyi Mihály nem érzett magában erőt. Így hullott a hatalom a szocdemek balszárnyával lepaktált, Moszkvából pénzelt kommunisták ölébe. Sokan pedig rövid ideig abban az illúzióban ringatták magukat, hogy ha az antant nem, majd a szocialista világforradalom segít megvédeni az ezeréves Magyarországot.
Hatos Pál könyvének az élvezetes stílus mellett nagy erénye, hogy nem ismer tabutémát. Hosszan elemzi például a szabadkőművesség szerepét az akkori eseményekben, illetve a zsidó intelligencia és a kommunista utópia kapcsolatát.
Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság – Az 1918-as összeomlás és az őszirózsás forradalom története. JaĀ a Kiadó, 3990 Ft.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 26. számában jelent meg, 2018. november 9-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 26. számban? Itt megnézheti!
