Ősz végével Orbán Viktor lett a leghosszabb ideig uralkodó miniszterelnök a magyar történelemben. A rendszerváltás óta eltelt bő 30 évből közel 15-ben a Fidesz volt a kormányon. Az elmúlt 10 évben folyamatosan a Fidesz kormányzott Orbán Viktor vezetésével.
Imponáló számok. Mögöttük kétségtelenül meggyőző teljesítmény húzódik meg. Már a rendszerváltás hajnalán megvillantak azok a képességek, amelyek végül tartósan hatalomba emelték a Fideszt.
- Ahogy Szelényi Zsuzsa mesélte egy interjúban, a Fidesz még csak egy underground ifjúsági mozgalom volt, tagjai már átgondolták, hogy egy adott lépésnek milyen következményei lehetnek, adott kezdeményezésre milyen reakciók érkezhetnek. A kezdetektől fogva nemcsak néztek, de láttak is a pályán.
- Még szinte sehol nem volt Magyarországon projektmenedzsment oktatás, amikor a Fideszben már lépésekre, feladatokra bontották az aktuális politikai célokhoz vezető utat. Ezekhez a kisebb feladatokhoz felelősöket rendeltek, és tőlük kérték számon azok megvalósulását.
- Orbán Viktor Nagy Imre újratemetésén elmondott beszédével az is egyértelművé vált, hogy a Fidesz képes megszólítani széles társadalmi rétegeket.
A szabad Magyarország az elmúlt 30 évben kedvező külső környezetben folytatta küzdelmeit. Nehéz megmondani, mikor volt utoljára ilyen kegyelmi időszak a magyar történelemben. Egy biztos: függetlenség és kedvező külpolitikai környezet házassága legalább 500 éve elkerülte a magyar közösségeket. Minden feltétel adott volt tehát, hogy Magyarország és a Kárpát-medencei magyarság anyagi és szellemi értelemben is növekedési pályára álljon.
A rendszerváltás környékén talán még szinte mindenki biztos volt benne, hogy a szabad Magyarország jelentős siker előtt áll. Mégiscsak azt tanultuk az iskolában, hogy a szabadság népe vagyunk, akik Árpád vezér és Kossuth Lajos vezetésével európai léptékben is kiemelkedőt alkottak (mai tudásunk alapján Kossuth megítélését súlyosan beárnyékolja a Görgey-kérdés). Korábbi kudarcainkért elsősorban a külső erőket, a megszállókat tartottuk felelősnek. De ha lehullanak a bilincsek újra szárnyalni fogunk – gondoltuk sokan.
Valami mégis elcsúszott. Valami mégis nyomasztóvá vált. Nehéz megmondani mikor. A hétköznapi ember a mában él. A tegnaphoz képest sokszor alig észrevehető változások történtek. Az apró változások azonban összeadódtak, és idővel jelentős fordulattá álltak össze.
Egy évtized vagy egyenesen évtizedek politikai folyamatainak átlátása szakember feladata. Így nem is tudok rámutatni arra a pillanatra amikor az összképben már túlsúlyba kerültek a komorabb színek. Csak a kezdő és végpont közötti kontraszt egyértelmű számomra.
’98-ban a Fidesz a remény kormánya volt. A puha diktatúrával való szimbolikus szakítást, a népi-urbánus vita meghaladását, az európai integráció és a nemzeti gondolat megújítását reméltük tőle. Jelentős a kontraszt a ’98-as és 2020-as Fidesz között, amely csak az elmúlt egy hétben két, nemzetközi szinten is jelentős botránnyal hívta föl magára a figyelmet. Ráadásként Demeter Szilárd írásában és Szájer József házibulijában kellemetlenül sok a közös motívum.
Egyik sem előzmény nélküli. Mindkét cselekmény tökéletesen szembe megy a konzervatív értékrenddel. Mindkét szereplőt a törvények felett állás, a mindent megtehetek érzete jellemzi. Az önkontroll hiánya mindkét esetben részben biztosan a zárt karriercsoportok beszűkült visszajelzési mechanizmusaival magyarázható. Figyelemreméltó, hogy nem sokkal a két botrány kitörése után a magyar kormány éppen az EU-költségvetés megvétózására készült, mert az EU szeretné a támogatásokat a jogállami normáktól függővé tenni.
Szerencsére a vétó nem következett be, amit a kormány jelentős győzelemként állít be. Ez a beállítás önmagában ellentmondásban van azzal a kommunikációs panellel, miszerint az EU vezetői Soros kottájából játszanak. És még ha relatív sikerként is fogjuk föl a történteket, akkor is: a vétó belengetése, a Szájer-, Deutsch- és Demeter-ügy biztosan sokat rontott Magyarország megítélésén, későbbi alkupozícióján.
A „permanens forradalom”, a sorozatos leszámolás az éppen aktuális kommunista tűzfészekkel, a politikai ellenfelek felé irányuló érzelmek hőfoka és letisztultsága önmagában nyomasztó. És ebben a nyomasztó légkörben sorra születtek olyan döntések, amelyek egyértelmű tendenciává értek össze az évek alatt. Hosszú a disszonáns érzést kiváltó döntések listája. Van közöttük szimbolikus és van olyan, amelyik már húsba vágó. Valahogy mindegyikből Demeter Szilárd és Szájer József köszön vissza: semmi nem elég, mindig több kell. Minden elem valahogy a hatalom megőrzését és megerősítését szolgálja. A hatalom könnyen válik droggá mondta egyszer egy református lelkész. Igaza volt.
Csak néhány kirívó elem a listából. Tőmondatokban.
Az új alkotmány átszuszakolása a parlamenten. A médiapiac gyökeres átalakítása és a megszerzett piaci szegmensek harcosokkal vagy papagájokkal való feltöltése. Az évek óta folyó idiotisztikus kampány Soros és a migránsok ellen. Trianon százéves évfordulóján szóba sem került a 100 év magány, a kisebbségi magyarságot ért traumák. Mindennél beszédesebb, hogy Trianon kapcsán pitbullokat uszítottak a magyar szellemi élet legjobbjaira. Egyedül a Mandinerben pisszegték le a fenevadakat. Megahitelt vettek föl a kommunista Kínától a Belgrád–Budapest vasútépítés finanszírozására. Az Akadémiát érdemi egyeztetés nélküli alakították át. Megszállták az SZFE-t. A CEU-t részlegesen elüldözték.
És ez utóbbinál álljunk meg egy szóra. Ha valami összekötötte a magyar társadalom legkülönbözőbb rétegeit, akkor az az oktatás tisztelete volt. A legtöbb magyar családban ott szerepelt a kitörési pontok között a tanulás. Egy egyetemnek nekimenni tökéletesen szembe megy mindennel, ami magyar és európai. Ha van nemzeti vagy európai minimum, akkor az a CEU elleni hadjárattal biztosan éles ellentmondásban van. És menjünk tovább kicsit. Ez a precedens kisebbfajta lavinát is elindíthat a későbbiekben. Mi lesz majd kormányváltáskor? Akkor majd a Pázmány Péter Katolikus Egyetemet és a Károli Gáspár Református Egyetemet üldözik el? És majd csöndben bólogatunk, hogy igen, nálunk ez a hagyomány?
Egy konzervatív számára különösen fájó pont, hogy saját céljaik érdekében használják fel a határon túli magyarokat. Besározza a nemzet újraegyesítésének nemes gondolatát a gyakorlat. Messze a jó ízlés határán túlmenően számítanak a határon túli magyar szavazatokra. És ugyanígy faltörő kosként használnak néhány végsőkig lojális, kőkemény diktatúrában szocializálódott magyart. Nemcsak Szájer József áldozat. Hanem Vidnyánszky Attila, Demeter Szilárd és talán még Szakács Árpád is az.
A másik fájó pont egy konzervatív számára a különös vonzódás a történelemhez. Láthatóan nem tudnak mit kezdeni Nagy Imrével, mert kilóg a jobboldali radikális kánonból. Nyomasztó vállalkozás a rendszerváltás kisajátítására tett kísérlet is. Miért ne lehetnének Csengey Dénes és Tölgyessy Péter is a rendszerváltás arcai? Vagy éppen Kőszeg Ferenc és Csoóri Sándor? És folytathatnánk a sort. De ugyanígy nyomasztók a kezdetek, a távoli magyar múlt átszabására tett kísérletek is. Valaha mosolyogtunk a dáko-román elméleten. Ma már csak tárgyilagosan annyit mondunk, hogy az egyike a keletközép-európai nacionalista elméleteknek.
A harmadik és leginkább csípő jelenség a magyar közéletben, hogy szavaink szolgává silányodtak. A szavak, a mondatok a közbeszédben legtöbb esetben valamilyen hatalmi célt szolgálnak. A koronavírus első hullámában még szimpla tömeggyilkosok voltak azok az általában baloldali vagy liberális kormányok, ahol magas volt a vírus következményeként elhunytak száma. Most, hogy a második hullámban nálunk is kiugróan rosszak lettek a halálozási adatok, ez a tematika hirtelen eltűnt a közbeszédből. De az ellenzék sem tűnik jobbnak e tekintetben. Megszólalásaik alapján a koronavírus számukra is csak egy dobbantó a hatalom tornyai felé.
Azért még a fenti lista láttán se essünk át a (másik) ló másik oldalára. Nem élünk diktatúrában. A választások szabadok, vannak kormánytól független sajtótermékek, nemcsak kormányközeli vállalkozók jutnak állami megrendelésekhez. És vannak pozitívumok is. A gazdaságpolitika teljesítménye stabil. Elsősorban a kormány utolsó konzervatív tagjának köszönhetően.
Az is világos, hogy a manipuláció a demokrácia elválaszthatatlan része. Még a legképzettebb választó is csak egészen kivételes esetben érthet a kormányzáshoz szükséges összes szakpolitikai területhez. Nem lehet valaki egyszerre jogász, orvos, közgazdász és klímakutató. A választói felhatalmazás megérzéseken, benyomásokon és családi hagyományokon alapszik. Egyértelmű, hogy a manipuláció nem magyar specifikus jelenség. Elég, ha csak a Brexitben megjelent kampányelemekre vagy akár az Egyesült Államokat az elmúlt hónapokban fojtogató konfliktusokra vetünk egy pillantást. Változó mértékben, de a manipuláció masszívan jelen van Nyugaton is. Még a legfejlettebb angolszász demokráciákban is ott zakatol.
A manipulációval kapcsolatban két kérdés van. Az egyik az, hogy mértéke átlépett-e egy a gyakorlatban nehezen definiálható határt. A másik az, hogy ha igen, akkor a választók képesek-e korrigálni? Azaz képesek-e megbüntetni a már túlzottan manipulatív erőket? Ami persze a gyakorlatban csak akkor lehetséges, ha vannak alternatív kormányképes politikai erők, amelyek számottevő hitelességi tőkével is rendelkeznek.
Szokták azt mondani, hogy a magyar választó nem elég tudatos. „Az a korrupció, amiből kimaradtunk.” „Minden népnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel.” Halljuk nem egyszer. Nos, nem tudom, hogy a nemzetközi összehasonlító vizsgálatok valóban megerősítenék-e a magyar választók szokatlanul gyenge ítélőképességét. Ami viszont nyilvánvaló: a magyar politikai elit szokatlanul gyenge megújulási képessége.
Mindent elmond a magyar belpolitikáról e tekintetben, hogy 20 éve két állócsillag uralja a magyar univerzumot: Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc. A szocialisták Horn Gyula távozása óta folyamatosan csúsznak lefelé. Ma már az MSZP elnökének a nevét sem tudja a nagy többség. Ahogy a többi pártét sem. Az LMP Schiffer András, a Jobbik Vona Gábor távozásával vesztette el karakterét. Fekete-Győr András karakteres szereplő ugyan, de ő feltűnően hasonlít a fiatal Orbán Viktorra. A borsodi időközi választásokon a Jobbik egy korábban – még kocsmában is primitívnek számító – antiszemita nézeteket valló jelöltet tudott csak állítani.
És ez a kérdés már átvezet a koalíciókötések világába. Megdöbbentő volt, hogy a baloldali pártok teljes mellszélességgel felsorakoztak a borsodi – véleményem szerint – antiszemita jelölt mögött. Valószínűleg a szent cél, a kormányváltás érdekében tették ezt. Pedig, ha valamit megtanultunk a puha diktatúrából és a Fidesz kormányzásából, az az, hogy a cél nem szentesíti az eszközt. És az is több, mint zavarba ejtő, hogy az ellenzéknek láthatóan nincs programja. Így még abszurdabb a készülő DK-Jobbik-Momentum koalíció, ami már önmagában is egy abszurd dráma.
A magyar politikum problémái nem oldódnának meg egy kormányváltással. A probléma rendszerszintű.
A fentiek alapján egy felelős konzervatív számára két kérdéssel mindenképpen szembe kell nézni. Mi a felelőssége a jobbközép szavazóknak, a konzervatív értelmiségnek abban, hogy ide jutottunk? Voltak-e korai jelei a Fidesz radikalizálódásának? Nos, azt gondolom, hogy a válasz mindkét esetben egyértelmű. A jobbközép szavazók nélkül nem nyerhetett volna a Fidesz az utóbbi három választáson. Azaz a jobbközép szavazókat egyértelmű felelősség terheli a kialakult helyzetért.
Az első komolyabb pengeváltás konzervatív kontra radikális témában az első Orbán-kormány 2002-es bukása után zajlott le az azóta „megszűnt” Heti Válasz hasábjain. Jávor Béla kezdeményezte és nem kevesebbet állított, minthogy a Fidesz radikális és konzervatív szárnyai nem hozhatók közös nevezőre, nem férnek meg egy politikai táborban.
A formális pozíciószerzések és informális kapcsolatok révén a radikális oldal fokozatosan túlsúlyba került a Fideszben. Szimbolikus pillanatnak mondható ebből a szempontból, amikor Martonyi Jánost Szíjjártó Péter váltotta a külügyminiszteri székben. A radikalizálódási folyamat következő állomása várhatóan a Fidesz Európai Néppártból való „távozása” lesz.
Talán naivitásból, talán a puha diktatúrában szerzett traumák hatására a konzervatívok sokáig komolyan vették az „egy a tábor, egy a zászló jelszavát”. Ha folyamatosan csökkenő számban, de egy részük még az utolsó két választáson is támogatta a Fideszt. Ebben szerepet játszhatott az is, hogy Gyurcsány Ferenc elutasítottsága körükben a legmagasabb. 2010-ben amikor Gyurcsány Ferenc kormányzásának az emléke még friss volt, utólag is teljesen érthetőnek tűnik, hogy a konzervatívok a kormányváltásra szavaztak.
Hadd zárjam soraimat egy egykori Magyar Nemzetes újságíró, Kristóf Attila fordulatával. Hogy kire szavazzanak 2022-ben azok, akik már Orbán Viktor előtt is magyarok voltak, vagy éppen Gyurcsány Ferenc után is baloldaliak maradtak, én nem tudom...
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
