India és Pakisztán lényegében a függetlenné válásuk, azaz 1947 óta folyamatosan háborúban állnak egymással, változás csak ennek intenzitásában van. Miközben a konfliktusuk a hidegháború alatt részben szovjet-amerikai proxyként is felfogható volt, ma a trumpi izolacionizmus az indiai hindu nacionalizmussal és a Pakisztánnak nyújtott hathatós kínai támogatással párosulva folyamatosan növeli a további eszkaláció veszélyét.
Az elhanyagolt állam
Amikor a britek 1947-ben úgy döntöttek, hogy feladják indiai pozícióikat, végül a koronagyarmatból két országot hoztak létre - a hindu többségű Indiát és a muszlim Pakisztánt, melybe ekkor még a mai Banglades is beletartozott, annak ellenére, hogy India közbeékelődött a két országrész közé.
Ellentétben a többi tartománnyal, a vegyes lakosságú Dzsammu és Kasmír uralkodójának megengedték, hogy maga válasszon a két ország közt, aki viszont eredetileg függetlenné akart válni. Bár az uralkodó osztály ekkoriban hindu volt és végül - bizonyos autonómia-ígéretek mellett - az indiai csatlakozás mellett döntöttek, a kasmíri, elsősorban muszlim lakosság már évszázadok óta idegen dinasztiák alatt – moguluk, afgánok, szikhek – élt, melyek kifejezetten elhanyagolták a tartományt. Ez a fajta elhanyagolás pedig az indiai uralom alatt is megmaradt.
A döntés után a terület ellenőrzéséért Pakisztán azonnal támadást indított, mely 1965-ben újra megismétlődött. Kasmír helyzete csak 1972-ben rendeződött valamelyest, amikor is - Banglades indiai segítséggel Pakisztánból való kiszakadásával - a két fél fegyverszünetet kötött, meghúzva a Kasmírt két részre bontó „Line of Controlt” (LOC). Bár azóta valóban nem került sor nyílt háborúra, ez elsősorban az erőviszonyoknak India - mely 1974-ben nukleáris fegyverekre is szert tett - felé való elbillenésével magyarázható, ami miatt Pakisztán inkább hibrid stratégiákhoz folyamodott.
Ez pedig elsősorban a kasmíri szeparatista, illetve egyéb, akár pakisztáni székhelyű iszlamista mozgalmak és terrorszervezek támogatását jelentette. Ennek kicsúcsosodása az 1999 és 2003 közötti „Kargil háború” volt, amikor is kasmíri felkelők közé hivatalosan tisztázatlan, valójában pakisztáni hátterű paramilitáris erők keveredtek, átvéve átmenetileg a hegyvidékes Kasmír elzártabb részei felett az ellenőrzést.
A két fél konfliktusa ugyanakkor a pakisztáni belpolitikára is jelentős hatással volt, hiszen az országban a katonai diktatúrák inkább szabálynak, a demokratikus választások pedig kivételnek számítottak. Az állandó fenyegetettségérzés révén ugyanis a katonaság mindig is relatíve nagy költségvetésből gazdálkodhatott, és kvázi külön államként, óriási autonómia mellett működött. Bár jelenleg Pakisztánnak félig-meddig demokratikusan megválasztott miniszterelnöke van, a korábbi elnök, Imran Khan 2022-es távozásában és letartóztatásában kiemelt szerepe volt a hadsereggel való konfliktusának.
Főpróba
Ugyan 2003 óta nem volt arra példa, hogy bármely fél katonái átlépjék szárazföldön a LOC-ot, a határmenti lövöldözések és az indiai civilek illetve katonai objektumok elleni terrormerényletek így is többszáz, ha nem ezres nagyságrendű halálos áldozattal jártak azóta. A fő elkövető terrorcsoportok – Lashkar-e-Taiba (LeB) és Jaish-e-Mohammad (JeM) – pedig India szerint a pakisztáni titkosszolgálatokhoz vannak bekötve. Az indiai válaszcsapások fő célpontjai is általában ezeknek a szervezeteknek a feltételezett pakisztáni bázisai voltak, bár a tüzérségi és légitámadások során pakisztáni civilek is életüket vesztették.
Miután 2019-ben egy terrortámadás 40 indiai fegyveres halálával járt, India válasza egyre inkább Kasmír militarizációja lett. Még ugyanebben az évben lényegében elvették a tartomány autonómiáját, ami pedig azóta kiegészült sajtócenzúrával, tömeges előállításokkal és az internet-, illetve telefonszolgálatások átmeneti leállításával is. 2019 másik tanulsága viszont az India által – elsősorban hidegháborús örökségként – továbbra is rendszeresített szovjet-orosz fegyverrendszerek és repülőgépek megbízhatatlansága volt, melyeket azóta inkább amerikaiakra és franciákra próbáltak lecserélni. Ezzel párhuzamosan Pakisztán is komoly haderőreformba kezdett, ők viszont elsősorban kínai fegyverekre támaszkodtak.
Nem kerülhető meg az sem, hogy az elmúlt tíz évben – Modi kormányra kerülése óta – az indiai kül- és belpolitikát egyre inkább a hindu nacionalizmus határozza meg, ami egyszersmind a muszlimokkal és Pakisztánnal való erőteljesebb fellépést is magában hordozza. A 200 milliós indiai muszlim közösség a világon a harmadik legnagyobb, akiknek viszont több területen is jogi diszkriminációval kell szembenézniük, miközben a hindu többség részéről fizikai atrocitásokra is sor került. Kasmír viszont abból a szempontból különleges eset, hogy ez az egyetlen, muszlim többségű indiai állam, ahol helyenként a muszlimok aránya akár a 90 százalékot eléri.
A fentiekből persze az eszkaláció veszélye egyenesen következik, ami az idei konfliktus kapcsán is megfigyelhető volt. Az április 22-i, ezúttal 27 hindu turista halálát okozó terrortámadás után az indiai média és közvélemény is nyomást kezdett gyakorolni Modira, hogy katonai lépésekkel válaszoljon arra, mely végül a május 6-án elindított „Sindoor hadműveletben” illetve 1500 kasmíri muszlim letartóztatásában csúcsosodott ki.
A kezdeti, pakisztáni területet ért, elvileg a terrorcsoportokat célzó indiai légicsapásokra 2019-hez hasonlóan Pakisztán indiai katonai célpontok elleni légicsapásokkal válaszolt, amire India válasza szintén katonai célpontok támadása lett, de a konfliktus 4 napja alatt a pakisztáni és indiai pilóták közt nyílt összecsapásra is sor került. A konfliktus viszont a régiós erőviszonyokon túl haditechnikai szempontból is kifejezetten releváns tanulságokkal járhat: ez volt ugyanis az első alkalom, amikor egy (részben) nyugati, illetve kínai fegyverrendszereket használó állam nézett farkasszemet. Bár ebben a tekintetben a nyilatkozatok egymásnak ellentmondanak, valószínűsíthető, hogy India több repülőgépet is elvesztett, köztük egy viszonylag modern, francia gyártmányú Rafale vadászgépet is.
Növekvő tétek
Fontos persze aláhúzni, hogy Indiának a gazdasági, és ebből kifolyólag az összesített katonai ereje is a pakisztáninál sokkal jelentősebb, ezzel együtt a két fél közt esetlegesen kibontakozó nyílt konfliktus kimenetele megjósolhatatlan. Egyfelől – erre jó példa az orosz-ukrán háború - a védő félnek nagyobb túlerő esetén is lehet esélye, másfelől a pakisztáni hadsereg – elsősorban a Kínával való mélyülő együttműködés miatt – sok szempontból fejlettebb fegyverrendszerekre támaszkodhat. Harmadrészt pedig az indiai katonai vezetés egyre valószínűbbnek látja a közvetlen kínai beavatkozást, ami így India számára egy kétfrontos háborút jelentene, megosztva az indiai erőket.
Több jel arra utal, hogy Kína a mostani konfliktus során már valós idejű technikai segítséget nyújtott a pakisztáni radar- és műholdrendszerek működtetéséhez, továbbá, annak hatására a kínai J-35-ös lopakodó gépek tervezett átadását is 2026 első negyedévére hozták előbbre. Ilyen gépekkel Pakisztán még nem rendelkezett, csak a korábbi generációhoz tartozó, lopakodó-technikával még nem rendelkező J-10-esekkel, míg India csak verbális ígéretet kapott a szintén lopakodó technológiával ellátott amerikai F-35-ösökre. A mélyülő kínai-pakisztáni kapcsolatok újabb jele, hogy a pakisztáni miniszterelnök-helyettes első útja a fegyverszünet után szinte azonnal Pekingbe vezetett, ahol háromoldalú tárgyalásokat folytat az Indiával szintén határos Afganisztánnal és Kínával „Dél-Ázsia biztonságának jövőjéről”.
Ezzel szemben az USA esetében szembetűnő volt a kontraszt 2019-hez képest – míg akkor ők magukra vállalták a két fél közti közvetítő szerepét, most Trump inkább India felé húzott, de aktívan nem vett részt a tárgyalásokban, hiába hivatkozott a május 10-i megállapodásra, mint amihez köze volt. Egy sajtótájékoztatón ráadásul ki is jelentette, hogy India és Pakisztán közt már „ezer éve” háború van és éppen ezért annak gyors felszámolása nem is várható, ami feltehetően utalás volt a történelmi hindu-muszlim ellentétekre.
A fentieknek viszont éppen ezért az egyik népszerű olvasata, hogy a 1989-ben létrejött egypólusú világrend inkább átmeneti volt és egyre inkább a múlté; a hidegháborús szovjet-amerikai versengés alatt már megismert sémákat követő első amerikai-kínai proxyháborúra pedig az indiai szubkontinensen is sor kerülhet, még ha az amerikai támogatás India felé egyelőre kifejezetten gyenge is.
A Kelet-Ázsia Figyelő elemzéseit a Magyar Hang oldalán is olvashatja, a blog további cikkeit pedig a Substacken!
