A Trump beiktatása óta eltelt több mint egy hónap alatt az orosz-ukrán háborún túl talán az Egyesült Államok területi expanziójáról szóló kijelentések kapták a legnagyobb publicitást. Bár Trump esetében egyelőre nagyon nehéz egy komprehenzív külpolitikai irányvonal csíráit is felfedezni, például a nagyobb északi-sarkköri amerikai jelenlét mögött fel lehet sorakoztatni érveket.
Madártávlatból nézve azt is mondhatnánk, hogy a Grönland megvásárlására való törekvés, vagy éppen Kanada felszólítása az USA-hoz szövetségi államként való csatlakozásra az orosz-kínai sarkköri együttműködésre való válasz is lehet. A helyzetet viszont érdemes árnyalni, hiszen a kínai-orosz expanzió a térségben a 2020-as évekre jelentősen alábbhagyott, részint forráshiány, részint érdekütközések miatt. Ezzel együtt – ahogy áttekintjük alább – a két fél stratégiai pozíciója közti komplimentaritás magában hordozza azt, hogy ez a közeljövőben potenciálisan megváltozzon.
Sárkány a jégen
Ambícióból ugyanis nem volt hiány. Kína érdeklődése az Arktisz iránt látványosan 2013-ban nőtt meg, amikor az ország megfigyelő státuszt kapott az északi-sarki területekkel rendelkező országokat tömörítő „Arktiszi Tanácsban” (Arctic Council). Ennek folyományaként 2017-ben a korábban bejelentett Út öv kezdeményezés (BRI) egy sarkköri „lábat” is kapott, ami a Polar Silk Road (PSR) nevet kapta, és a célja az északi-sarkköri tengeri hajózás elősegítése lett. 2018-ban pedig Kína már magát mind „arktiszközeli” állam határozta meg.
Ha viszont a hivatalos kommunikáción túl a tényeket is figyelembe vesszük, a PSR valódi eredményeket kizárólag a oroszországi projekteknél tudott felmutatni, miközben a szándék más államok – kiváltképp Grönland – esetében is megvolt. Oroszországot már évtizedes távlatban régóta foglalkoztatta az elmaradott, gyéren lakott, infrastrukturálisan fejletlen és így izolált északi-sarkköri területeinek a modernizálása, de erre csak külföldi tőke bevonásával volt lehetőség, és ebben egy ideig Kínában partnerre találtak.
Miért akarja bekebelezni Grönlandot Donald Trump?
Vörös Erik, titkos atomerőmű és olvadó jégsapkák – így lett a világpolitika aduásza a Dániához tartozó sziget.
Az észak-szibériai földgázmezők fejlesztése, illetve az ezekhez kapcsolódó Yamal és Arctic II LNG-kikötők kiépítésének a megkezdése (utóbbi még mindig épül), ennek az időszaknak a jelképei voltak, melyekből a cseppfolyósított földgáz nyaranta akár közvetlenül az „északi tengeri útvonalon” (Northern Sea Route) Ázsiába is szállítható. Ezekben a projektekben egyébként Kína mellett nyugati és japán cégek is jelentős szerepet vállaltak, bár az ukrán-orosz háborút követően csak a kínai és japán tulajdonrész maradt meg. Oroszország viszont mindvégig kényesen figyelt arra, hogy Kína csak kisebbségi tulajdonos legyen.
Ezzel párhuzamosan évről évre nőtt az északi tengeri útvonalon lebonyolított kereskedelem mennyisége, bár ez a trend 2022-ben a háború miatt megszakadt. Oroszország a földgázon túl az észak-szibériai kikötőkből szenet is szállított Kínába, míg a kínai COSCO hajózási társaság Kína és Szentpétervár közt rendszeres konvojokat szervezett. A kontextushoz hozzátartozik, hogy még a növekvő trend ellenére is az északi tengeri útvonal nagyon messze volt a valós potenciáljának az elérésétől. Európa és Kelet-Ázsia közt évente körülbelül 1 milliárd tonnányi áruforgalom történik, ebből a Transszibériai vasút 85 millió tonnáért felelős, míg az északi-tengeri útvonal mindössze 5 millióért.
A nyugati szankcióktól való félelmen túl viszont a orosz-kínai érdekellentétek is közrejátszhatnak abban, hogy a Sarkköri Selyemút mind a hivatalos kommunikációban, mind a befektetések szintjén visszaszorult. Bár sok tekintetben valóban létezik egy Peking-Moszkva tengely, ezt elsősorban az Amerika-ellenesség tartja egyben, a két fél közti bizalmatlanság a hidegháború óta megvan. Kína legfőbb problémája, hogy Oroszország az északi tengeri útvonalat saját belvizeként akarja kezelni. Az így kialakult helyzet viszont egy feloldhatatlan konfliktust eredményez: Oroszország kínai tőke nélkül képtelen a tengeri útvonal fejlesztésére, míg Kína újabb befektetésekre csak akkor lesz hajlandó, ha Oroszország változtat az álláspontján, és inkább egy alárendelt szerepet vesz fel.
Az északi tengeri útvonalon való átkelés például sokszor csak jégtörő hajókkal megoldható, és ez a felmelegedés ellenére várhatóan még egy évtizedig így is marad. Ezekből szovjet örökségként globálisan még mindig Oroszországnak van a legtöbb, ugyanakkor az orosz flotta elavult, ráadásul az orosz hajókhoz olyan nyugati alkatrészekre is szükség van, melyek exportját a mostani szankciók tiltják. Kína viszont az orosz hajóipar támogatása helyett saját technológiára épülő jégtörőflotta kiépítésébe kezdett.
De ugyanilyen kritikus pont a közös energetikai projekteknél a Kínába exportált orosz szénhidrogének árazása is, ahol a kínai álláspontot a kiszivárgott orosz vélemények is sokszor „lehetetlennek” tartják. Elsősorban ez lehet az oka annak, hogy az észak-szibériai olajkincsre épülő és a Rosznyeft által jegyzett Vosztok nevű százmilliárdos nagyságrendű gigaprojekt sem kapott kínai befektetést egyelőre, ami jelentősen lassítja a kiépülést.
Az orosz vezetés ambíciózus tervei szerint viszont az itt kitermelt olaj – napi 2 millió hordó – idővel felülmúlhatná a teljes északi-tengeri norvég-dán-brit kitermelés volumenét is. A legnagyobb kihívás viszont az olaj elszállítása lenne, itt a koncepció szerint egy 770 km-es olajvezeték végződne egy olajterminálban, amit a tankerhajók az északi-tengeri útvonalon keresztül közelíthetnének meg. Ennél a mennyiségnél ugyanakkor az is közbeszólhat, hogy Kína a függést elkerülendő különösen figyel arra, hogy az olajimportja a régiók közt diverzifikálva legyen.
Újjáéledő Monroe-doktrina
Ahogy említettük, a kezdeti kínai tervek a skandináv és kanadai északi-sarkköri infrastruktúra fejlesztését is magukban foglalták, ezek a projektek viszont – általában kormányzati nyomásra – nagyon gyorsan elakadtak. Az infrastruktúra mellett a másik fő csapásirány a bányászat volt, viszont a térségben jelenleg is működő, részben kínai kézben lévő bányák száma ötnél is kevesebb.
Különösen a grönlandi nyersanyagkincs kapott kiemelt figyelmet, mind a vasérc, az urán és a ritkaföldfémek kitermelésére irányuló projektre volt példa, viszont a grönlandi hatóságok – feltehetően dán nyomásra – mindegyiket megakadályozták. Hasonló sorsa jutottak a kínai tervek a sziget 5G-hálózatának a kiépítésére, vagy éppen új, kereskedelmi repterek és kikötők létrehozására. Bár tény, hogy Mike Pompeo, az első Trump-adminisztriáció külügyminisztere már 2019-ben is felhívta a figyelmet az északi-sarki kínai térnyerésre, a fentebb jelzett, fokozatos kudarcok után Kína radarjáról az elmúlt 4-5 évben már mintha lekerült volna a sziget. Ennek fényében viszont kérdéses, hogy a mostani, második Trump-adminisztrációt miért foglalkoztatja a téma ennyire.
Természetesen nem lehet kizárni, hogy Trumpot mindössze az öröksége érdekli, és szeretne mint „hódító” a történelemkönyvekbe bekerülni. Ezzel együtt egy racionálisabb magyarázatként a grönlandi nyersanyagkincs szerepe – különösen a ritkaföldfémek esetén tapasztalható kínai dominancia miatt – is felmerülhet. Ezt húzza alá, hogy katonai szempontból Grönlandon az amerikai jogosítványok már most is nagyon szélesek, lényegében a nukleáris robbanófejeket leszámítva bármilyen fegyverrendszer elhelyezhető lenne a szigeten, és egy amerikai katonai bázis már most is működik.
És bár Dánia mindig is hű NATO-szövetséges volt, a sziget autonómiája már valamelyest adhat okot aggodalomra. Egy 2009-es dán-grönlandi megállapodás értelmében ugyanis bármikor tartható népszavazás a sziget függetlenedéséről, mely felmérések szerint komoly népszerűségnek örvend. Egy alig 50 ezer fős, gazdaságilag és infrastrukturálisan rendkívül fejletlen (a Dánia által küldött körülbelül 300 milliárd forintnyi éves támogatás a grönlandi költségvetés harmadát teszi ki), viszont önálló Grönland valószínűleg óhatatlanul is külföldi befolyás alá kerülne.
Nem zárható ki az sem, hogy Trump motivációi Kanada esetében is hasonlóak, hiszen többször is kifejtette, hogy Kanada egyszerűen képtelen lenne az északi-sarkköri területeinek a védelmére. A Grönlanddal közel azonos méretű, közvetlen mellette elterülő, döntően őslakosok által lakott Nunavut kanadai szövetségi tartomány ráadásul szintén részleges autonómiával rendelkezik, viszont a népességszám még a grönlandinál is alacsonyabb.
A fentiek akár a 19. században, 1823-ban megfogalmazott Monroe-doktrina folyományaként is felfoghatóak, mely a minimálisra próbálta csökkenteni a pánamerikai kontinensen a külföldi államok befolyását. Ide tartozik az is, ahogy Trump a Panama-csatorna amerikai kézbevételéről beszél, melynek öt kikötőjéből jelenleg kettő – a csatorna egy-egy végén – kínai kézen van. Bár Rubio amerikai külügyminiszter egy békésebb hangot ütött meg, azt ő is kifogásolta, hogy az amerikai kereskedelmi hajóknak szintén fizetniük kell átkeléskor, miközben a Panama-csatorna 1979-es rendezése szerint az USA feladata előbbi biztonságának a szavatolása. Ugyan Panama az USA-t „kiengesztelendő” még idén gyorsan kilépett a BRI-ből, a dél-amerikai országok kifejezetten rossz néven vették a csatorna körüli felhajtást.
A fentiek fényében nem lehet nem észrevenni az amerikai gondolkodás paranoid jellegét, mely az ország külkapcsolataiban az óvatosság adta nyereségnél is nagyobb kárt okozhat. Paradox módon ahogy az USA egyre több déli szomszédjával konfrontálódik – akár a kínai befolyás, akár más miatt – és korlátozza adott esetben a kereskedelmet, erre válaszul fordulhatnak Peking felé még többen. Bár kétségkívül ki lehet emelni a dél- és latin-amerikai kínai kikötővásárlásokat, jelenleg Amerikában még így is mindössze 15 kínai kézen lévő kikötő van. Hasonlóképp, mind Nunavut, mind Grönland esetében a külföldi befolyás csak mint távlati eshetőség merülhet fel, ráadásul ahogy bemutattuk, a kínai-orosz koordináció egyelőre messze nem tökéletes az északi-sarki térségben.
A Kelet-Ázsia Figyelő elemezéseit mostantól a Magyar Hang oldalán is olvashatja, a blog további cikkeit pedig a Substacken!
