Bár ahogy egy korábbi cikkben bemutattuk, a kínai-amerikai versengés az északi-amerikai tengeri utak ellenőrzése kapcsán – lásd Grönland és a Panama-csatorna – is egyértelműen jelen van, globális szempontból mégis a dél-kínai-tengeri színtér tekinthető a legfontosabbnak. Ugyan Trump a kelet-ázsiai amerikai szövetségesekkel – szemben az európaiakkal – sokkal visszafogottabb hangot ütött meg eddig, az orosz-amerikai közeledés a térségben mégis sokakat elbizonytalanít az ukrán-tajvani analógiák miatt. Az elmúlt egy év fejleményei ráadásul arra világítanak rá, hogy a kínai katonai tevékenység várhatóan tovább fokozódik majd, és a Trump okozta felfordulást a térségbeli pozícióik javítására használják majd ki.
Szimbolikus hajózás
A kontextus kedvéért érdemes tisztázni, hogy a Dél-Kínai-tenger szigetcsoportjaira legalább hat ország él követelésekkel, de a legfontosabb szereplőknek Kína mellett Vietnám és a Fülöp-szigetek tekinthetőek. Ezek a viták már évtizedek óta jelen vannak, melyek apropója a tengerfenéken található olajkincs. Ami viszont inkább újdonságnak tekinthető, azok a felek által alkalmazott módszerek. Kína például már évek óta a parti őrségét felhasználva demonstratív módon próbálja akadályozni az érintett tengeri területekre betévedő Fülöp-szigeteki és vietnámi kereskedelmi hajókat, adott esetben akár a legénységüket is letartóztatva. Az akadályozás egyik formája, hogy a kínai hajók veszélyesen közel mennek a többi hajóhoz, ennek például tavaly júliusban egy karambol lett a vége.
Az egyre asszertívebb kínai lépésekre Amerika válasza az úgynevezett FONOP – „Freedom of navigation operation” – nevű katonai járőrözés lett, melyek már Obama második elnöksége alatt elkezdődtek. Az amerikai értelmezés szerint ugyanis a Dél-Kínai-tenger nem tekinthető kínai beltengernek, hanem nemzetközi víznek számít, magyarán bárki áthaladhat ott. A FONOP az elmúlt években változó intenzitással futott, de annak lényege az volt, hogy szintén demonstratív módon az érintett tengerrészeken amerikai hadihajók keltek át. Ezekhez a konvojokhoz pedig sokszor ausztrál, Fülöp-szigeteki és japán hajók is csatlakoztak.
A két fél a behajózásait sokszor szintén szimbolikus módon időzítette – pár napos hír például, hogy Pete Hegseth amerikai védelmi miniszter Fülöp-szigeteki látogatása előtt Kína újra megközelítette a szigetország partjait. A legnagyobb figyelmet viszont újabban a kínai hadsereg azon három hadihajója kapta, melyek februárban közel egy hónapon keresztül az ausztrál partok mellett hajóztak, mindössze 150 tengeri mérföldre megközelítve Sydney-t. Bár az érintett tengerrész valóban nemzetközi víznek számít, hasonló akcióra még sosem volt példa.
A fenti események ugyanakkor a kínaiak által remélttel pont ellentétes hatást értek el: az Amerikától való eltávolodás helyett mind a Fülöp-szigeteki, mind az ausztrál közvéleményben felerősödtek a Kína-kritikus hangok, miközben előtérbe került a nemzetbiztonság kérdése. Fontos aláhúzni azt is, hogy az EU-val ellentétben, melynek egyik tagja maga is atomhatalom, illetve az USA-val közel azonos gazdasági erővel bír, a kelet-ázsiai országok mozgástere az amerikai (katonai) jelenlét nélkül sokkal szűkebb lenne, és nagyon gyorsan a kínai érdekszférában találnák magukat.
Második Ukrajna?
Bár elméleti szinten a kelet-ázsiai országok is tömörülhetnének az EU-hoz hasonlóan, még ha ez meg is valósulna, együttes katonai és gazdasági erejük is csak a kínai töredéke lenne. Valójában persze lazább együttműködések itt is vannak, főleg a délkelet-ázsiai ASEAN-t szokás kiemelni, illetve az Amerika által létrehozott, Indiát, Ausztráliát és Japánt magában foglaló biztonságpolitikai fórumot, a QUAD-ot. Bár utóbbinak még komoly jövője lehet, előbbi – ahogy alább részletesebben kifejtjük – maga is megosztott, és erős kínai befolyás jellemzi.
A már említett Amerikára való ráutaltsággal viszont a térség államai is tisztában vannak, és éppen ezért követik kiemelt figyelemmel az USA Ukrajna-politikáját is. Ugyanis mind az USA szövetségesei, mind Kína számára ez egyfajta lakmuszpapírnak tekinthető: amennyire az USA involválódik, annyira fog várhatóan involválódni Tajvan esetleges kínai inváziójánál, vagy éppen egy, a Fülöp-szigetek egyik főbb szigetét ért támadás esetén is.
A valóban létező ukrán-tajvani analógiák mellett persze nem lehet elmenni a köztük lévő különbségek mellett sem, hiszen Tajvan a félvezetők révén megkerülhetetlen szereplő a világgazdaságban, ami Ukrajnáról már nem mondható el, ami az USA beavatkozását sokkal valószínűbbé teszi. Ráadásul Trump politikájának egy népszerű megfejtése, hogy egy gyors, inkább Oroszországnak kedvező ukrajnai tűzszünet vagy békemegállapodás révén előbbit egész egyszerűen „lecsatlakoztathatná” Kínáról, de legalábbis így az amerikai fókusz kizárólag az Indo-Pacifikus-térségen lehetne.
Anakonda-stratégiával próbálja legyőzni Kína Tajvant
Vannak súlyos érvek amellett is, hogy Kína miért támadhat, és persze amellett is, hogy miért nem. Tajvanon jártunk!
Az amerikai külpolitika ezzel együtt Tajvan kapcsán inkább a „stratégiai kétértelműség” (strategic ambiguity) szellemében járt el eddig, ami azt jelentette, hogy nyíltan sosem mondta ki, hogy egy kínai invázió esetén a szigetet meg is védené, és ettől Trump alatt sem tértek el. A stratégiai kétértelműség támogatói szerint egy ilyen kijelentés csak olaj lenne a tűzre, és Kínát még inkább a de facto szigetország inváziójára sarkallná, ráadásul a térségbeli amerikai szövetségesek elkényelmesedésével is járna.
Való igaz, hogy az elmúlt tíz évben Európával ellentétben a Fülöp-szigetek mellett Tajvan, Dél-Korea illetve Japán is jelentősen – 2016 óta 50, 25 és 30 százalékkal – növelte a védelmi kiadásait. De Kína elrettentése szempontjából ugyanilyen fontos a három ország közt mélyülő katonai együttműködés, a közös hadgyakorlatok és például a híresen pacifista Japán alkotmánymódosítása, mely hadiállapotban lehetővé teszi japán katonák tajvani bevetését is.
Sinocentrikus (világ)rend
Ha viszont Délkelet-Ázsiára tekintünk, az amerikai külpolitika már sokkal kevésbé tekinthető sikeresnek. A korábban említett ASEAN nevű szervezet például – mely 10 délkelet-ázsiai országot, köztük Vietnámot és a Fülöp-szigeteket tömöríti – kollektíven még sosem tudta elítélni Kína dél-kínai-tengeri tevékenységét. Ugyanide tartozik, hogy a korábban kvázi amerikai gyarmat Fülöp-szigeteken kívül egyik ország sem vállal fel egy katonai szövetséget az USA-val, miközben Thaiföld, Malajzia, Vietnám és Indonézia éppen a Kína-dominálta BRICS tagjai próbálnak lenni.
A térség országai kissé leegyszerűsítve egyfajta hintapolitikát követnek, melynek lényege, hogy a Kínával való gazdasági kapcsolatokat nem kockáztatják egy Amerika-barátabb külpolitikával, ugyanakkor az amerikai katonai jelenlétet, beleértve a FONOP-ot sem ellenzik, hiszen végső soron az az ő mozgásterüket növeli. Ez a fajta kvázi-egyensúlyi állapot több tényező révén jöhetett létre: egyrészt Kína messze a legfontosabb kereskedelmi partnere az ASEAN-nak, másfelől sokszor a közvetlen befektetések, például a BRI („Út öv kezdeményezés”) projektjei révén az adott ország elitjét lényegében megvásárolják. Nyilván az is közrejátszik, hogy a térségben bár papíron több demokrácia is működik, ezeket általában egy „erős ember” és egy hozzá köthető család dominálja, melyek megnyerése bőven elég.
Működhet az Európában és Amerikában, mint Ázsiában?
A Tajvanban gyártott csipekre az egész világnak szüksége van, de Kínai is gőzerővel építi az üzemeit. Meddig véd a „szilíciumpajzs”?
Sok országban ráadásul a 19. illetve a 20. század elején komoly kínai diaszpórák alakultak ki, melyek identitásukat máig őrzik, miközben a helyi gazdasági életben kifejezetten erős pozíciókkal bírnak. Malajzia esetében a lakosság 23 százaléka, míg Thaiföldnél 14 százalék tartozik ebbe a csoportba. Bár Indonézia esetén mindössze 2-3 százaléknyi kínairól beszélhetünk, az ország méretei miatt ez is egy körülbelül 5-10 milliós közösséget jelent. Ezeket a diaszpórákat már a maoista Kína is megpróbálta megnyerni és saját külpolitikai céljaira felhasználni, és hasonló próbálkozások – bár államonként eltérő sikerekkel – továbbra is vannak.
A fentieknek viszont létezik egy történelmi értelmezése is, mely szerint Kelet-Ázsiát mindig is egyfajta sajátos „harmónia” jellemezte a nemzetközi kapcsolatok terén, szemben az európai hódító háborúkkal. Ebben a rendszerben Kína – bár mindegyik szomszédjánál erősebb volt – nem törekedett azok elfoglalására, amennyiben azok levetkőzték a „barbár” szokásaikat, és a kínai kulturális mintákat vették át – ennek lett a következménye, hogy mind Japán, Korea és Vietnám is kínai írásjegyeket kezdett használni, miközben a mongolok nem, és velük Kína többször is háborúzott – a szomszédok pedig nem álltak szövetségbe, hogy Kínát együtt megtámadják. Természetesen az ilyen elméleteket a mai viszonyokra csak korlátozottan lehet alkalmazni, az mégis valószínűnek tűnik, hogy egy esetleges tajvani invázió esetén a délkelet-ázsiai országok semelyik oldalra sem állnának.
Baráti tűz
Bár Trump kormányra kerülésével a Tajvannak és a térség országinak nyújtott katonai garanciák nem változtak, a kereskedelmi háború Kelet-Ázsiát is érinti. Trump ráadásul már az első elnöksége alatt is tett utalásokat arra, hogy a szövetségeseknek fizetniük kell az amerikai védelemért, és ennek egyik formája az amerikai termékek vásárlása illetve az ottani befektetések lesznek.
A már említett, mélyebb regionális együttműködés hiánya miatt viszont az EU-val szemben a térség országainak a tárgyalási pozíciója sokkal rosszabb ezen a téren. A héten bejelentett, 25 százalékos autóipari vámcsomag legnagyobb vesztesei pont Dél-Korea és Japán lesznek. Japán esetében a lépés akár a GDP 0,3 százalékát is eltüntetheti, lényegében recesszióba taszítva az országot, ami a japán (újra)fegyverkezést is veszélyeztetné. A szigetország ugyanis az USA-ba érkező, körülbelül évi 7,5 milliónyi autóból direkt módon 1,3 millió, áttételesen pedig – Kanadán és Mexikón keresztül – körülbelül további 1 millió autóért felelős, míg Dél-Korea esetében ez a szám 1,4 millió.
Vámháború: Kína visszacsap
Ezen talán Trump elnök is elgondolkodik.
Bár Tajvant az autóipari vám nem érinti, Trump nem zárta ki a félvezetőkre kivetett vámokat sem. Az amerikai cél már Biden hazai beruházásokat támogató „CHIPS Act”-ja óta egyértelműen az, hogy a jelenleg kizárólag Tajvanon gyártott, legfejlettebbnek tekinthető félvezetők Amerikában is készüljenek. Az ezeket gyártó TSMC már 2022-ben egy 65 milliárd dolláros arizonai gyárépítésbe fogott, viszont a terv szerint a legfejlettebb modellek gyártása továbbra is Tajvanon maradna. Taipei dilemmája, hogy bár rövidtávon Trump jóindulata megnyerhető újabb beruházásokkal, hosszútávon a külföldi chipgyártás éppenhogy a sziget jelentőségét csökkenti majd.
A fentieket összefoglalva teljesen egyértelmű, hogy a protekcionista amerikai gazdaságpolitika Délkelet-Ázsiát még inkább elidegeníti majd, miközben Kína a szabadkereskedelem bajnokaként léphet fel. Bár a szűk mozgástér miatt Japán, Tajvan és Dél-Korea valószínűsíthetően kénytelen lesz „lenyelni” a vámokat, az elmúlt évek trendjével szemben – amikor a diverzifikáció volt a cél – erre válaszul a Kínával való újfent mélyülő gazdasági kapcsolatok sem zárhatóak már ki.
