
A tavalyi év első bejegyzésében 2024-et a „kiszámíthatatlanság évének” neveztük, utalva a sok megtartandó választásra. Bár Trump megválasztása valóban már most komoly zavart okozott, ez egyelőre legfőképp az amerikai–uniós, illetve a pánamerikai viszonyrendszert érinti. Ez persze nem jelenti azt, hogy az amerikai pozíciók Kelet-Ázsiában biztonságban lennének. A különbség mindössze annyi, hogy itt a kiszámíthatatlanságot a térségbeli szövetségesek – Dél-Korea és Japán – kormányválságai hozták el, melyek a hagyományosan Amerikával kritikus helyi baloldal előretörésével jártak.
Kísértő múlt
Bár a decemberi koreai és a szeptember–októberi japán kormányválság közti rövid időbeli eltérés a véletlen művének is tekinthető, és azok jellege is más volt, mind a kettő megértésében fontos szerepet játszik a két ország XX. századi történelme és az Amerikához való viszony.
A hidegháború kezdetén megfogalmazott amerikai Truman-doktrina lényege a „kommunista befolyás” terjedésének a megállítása volt, ami azt is jelentette, hogy az USA az általa fenyegetettnek vélt országokban általában beállt a szerinte „kommunistaellenes” erők mögé. Ez bizonyos esetekben csak titkosszolgálati és pénzügyi támogatást jelentett, máskor viszont katonait és fegyverszállításokat is. Értelemszerűen ezek az erők döntően a politikai élet centrumán, de leginkább a jobboldali térfelén foglaltak helyet, és adott esetben autoriter, illetve félautoriter rendszerek is támogatva lettek így. Az amerikai politikai befolyás mértékét természetesen nehéz felmérni, és nem zárható ki, hogy az amerikai jelenlét nélkül is hasonlóan alakul a XX. századi koreai és japán történelem.
A Japánban az amerikai bábáskodás mellett 1955-ben elfogadott alkotmány után gyakran egy „másfél pártos rendszerről” szokás beszélni, ami azt jelentette, hogy azóta két rövid periódust – 1993–96 és 2009–12 – leszámítva mindig a jobboldali LDP (Liberális Demokrata Párt) adta a miniszterelnököt. A másfél párt tehát arra utal, hogy az LDP-nek mindig akadt egy kihívója, viszont az szinte sosem volt egy súlycsoportban az LDP-vel. Ezzel együtt fontos aláhúzni, hogy az LDP-re érdemes mint egy koalícióra, mintsem egy monolit szervezetre tekinteni, amiben valójában több „erős ember” egy-egy lobbit vagy frakciót képviselve küzd a hatalomért. Ez azt is eredményezte viszont, hogy kormányváltásra nagyon is sokszor került sor, és ritkaságszámba ment, ha egy japán miniszterelnök képes volt kitölteni a mandátumát. Az LDP így viszont egy rendkívül széles társadalmi bázissal rendelkezett, az agrárrétegtől kezdve az ipari- és pénzügyi szektoron át az állami alkalmazottakig bezárólag, ami valószínűleg az amerikai támogatás nélkül is lehetővé tette volna a politikai élet dominálást.
A dél-koreai helyzet annyiban valóban más, hogy a második világháború után itt Japánnal ellentétben többször is fel lett függesztve a demokratikus működés jobboldali katonai rezsimek által. A koreai politikai életre egy sajátos körforgás volt jellemző: egy-egy demokratikusan megválasztott vezető egyre inkább a hadseregre kezdett támaszkodni, majd az így kialakuló diktatúrát egy-egy forradalom, államcsíny vagy merénylet takarította el, miután az egész újra kezdődött elölről. Beszédes, hogy 1945 óta hivatalosan 6 „köztársaság” lett kikiáltva az országban, az utolsó és máig tartó, egyben leghosszabb 1988-ban.
Az 1988-as rendszer már egy valódi politikai váltógazdaságot hozott létre, ahol egy nagyobb bal-, illetve jobboldali tömb alakult ki, bár ezek neve többször is változott. Az 1988-as rendszer sikerességéhez hozzájárult az is, hogy okulva a korábbiakból egy-egy elnök már csak egy cikluson keresztül, azaz 5 évig maradhatott a posztján. A XX. század koreai megítélése viszont továbbra is ambivalens maradt, ami a közbeszédben mindmáig előkerül. Különösen igaz ez Pak Csong Hi tábornokra, aki 1961-től 1979-es meggyilkolásáig volt az ország de facto vezetője (az 1979-es gyilkosság utáni káosznak egy újabb katonai puccs vet majd véget). Bár Pak szintén katonai diktatúrát vezetett be, ténykedése alatt a koreai gazdaság jelentősen modernizálódott, és a világháborús örökség miatt rendkívül rossz koreai–japán viszonyt is normalizálni tudta. Pak ráadásul mindvégig elkötelezett Amerika-barát politikát folytatott, koreai csapatokat is küldött az vietnámi háborúba, miközben a két Korea közti kapcsolat mindvégig hideg maradt.
Az ambivalenciát szintén jól mutatja, hogy Pak lányát, Pak Kunhjét jobboldali színekben elnökké választották 2013-ban, bár ő korrupciós vádak miatt mandátumát csak részben tudta kitölteni. Lemondatását ráadásul nagyon jelentős, ugyanakkor békés tüntetéshullám előzte meg, majd börtönbüntetésre is ítélték.
Váratlan fordulatok
A fentiek alapján nem meglepő, hogy a szintén jobboldali elnök Jun Szogjol tavaly december 3-i puccskísérlete, amikor pár órára sikeresen bevezette a különleges katonai közigazgatási rendet, utasítva a hadsereget, hogy tartóztassák le mind a baloldal, mind saját pártjának vezetőjét, ugyanígy a lakosság heves ellenállását váltotta ki. Bár Jun államfői posztról való eltávolítása csak sokadik nekifutásra sikerült, végül a pártja is kihátrált mögüle, és most már ő van letartóztatásban. Jun ezzel a 6. köztársaság történetének – Pak Gunhje után – a második leváltott elnöke lett, bár Pakkal ellentétben erre kevesebb mint három év után került sor. Jun egyébként nem másra, mint az ellenzék közt jelen lévő „kommunista és észak-koreai” befolyásra hivatkozott, ami állítása szerint ellehetetlenítette a kormányzást.
Ezzel szemben Japánban „csak” egy előre hozott választás volt októberben, ugyanis a még a nyáron kormányra kerülő, kifejezetten ambiciózus LDP-s Isiba miniszterelnök pozíciójának a megerősödését várta ettől. Az eredmény viszont – az LDP és koalíciója elvesztette abszolút többségét, és azóta kisebbségi kormány van – a választást mégiscsak különlegessé tette.
Isiba külpolitikailag egyébként igazi héjának tekinthető: támogatja az 1955-ös alkotmány alapján hivatalosan pacifista japán fegyverkezését, és tovább erősítené Japán viszonyát – elsősorban kereskedelmi megállapodások és fegyverszállítások révén – a térség legfontosabb amerikai partnereivel, úgymint Tajvannal, Vietnámmal, Ausztráliával, Indiával és a Fülöp-szigetekkel. Gazdaságpolitikája pedig a gyenge jenre és fiskális stimulusokra építő, korábbi miniszterelnök, 2022-ben merénylet áldozatává Abe Sinzót követi.
Megreccsent szövetségek?
Bár Japánban a választás egyszerre hozta el mind a baloldali, mind a jobboldali ellenzéki erők megerősödését is, és így – a 2009–12-es periódussal ellentétben – a barátibb Kína-politika nem valószínű (és ezért nem is tudott létrejönni egy LDP nélküli kormány), a rossz gazdasági helyzet miatt a hadseregfejlesztés üteme jelentősen lassulhat majd. De amire mégis számíthatunk, hogy Isiba Sigeru miniszterelnöknek kevesebb lehetősége lesz a külpolitikai témákra koncentrálni, hiszen idejének nagyobb részét a belpolitikai csatározások viszik majd el.
A koreai helyzet ennél sokkal komplexebb. Ugyan a a japán gazdasági problémákról már legalább 30 éve cikkeznek, Koreában ezek ugyanúgy jelen vannak, a koreai életszínvonal például mindmáig a japán alatt maradt. Ezen problémák egyik leágazásáról, a térségben is rekordalacsony népesedési rátáról nemrég mi is írtunk. Dél-Korea tehát egyszerre több, súlyos válságot él át, mindezt akkor, amikor Észa-Korea újra egy aktívabb (lásd Ukrajna) külpolitikát követ.
Magát a 2-3 óriás ipari konglometárumra – Hyundai, Samsung – építő koreai gazdasági modellt is egyre gyakrabban kérdőjelezik meg, mely cégek továbbra is egy merev és hierarchikus munkakörnyezetben hisznek. A tavalyi nyáron a Samsung munkavállalói egy hónapos sztrájkba kezdtek, melyre szintén kevés példa volt korábban. Ezek a konglomerátumok ráadásul a gazdasági dominanciájukon túl – a Samsung a koreai GDP 20–25 százalékát állítja elő – megkerülhetetlen szereplői a politikai életnek is, és mindig is inkább a jobboldalhoz húztak (a 2016-as, Pak Gunjéhoz köthető korrupciós botránynak is volt a Samsunghoz köthető szála).
Ugyan a civil társadalom reflexei kétségkívül működnek, amit jól mutat a békés tüntetéseken való magas részvétel, a bal- és jobboldali tömb közti ellentétek 1988 óta sosem voltak ilyen mélyek (bár még a jobboldali koreaiak is javarészt ellenezték Jun lépését). Ugyan az előre hozott választásokat nem írták még ki, azoknak borítékolható győztese a baloldali jelölt lenne. Külön érdekesség, hogy Európával ellentétben Dél-Koreában a baloldalt szokás „nacionalistának” nevezni, hiszen esetükben sokkal inkább jelen van a Japán-ellenesség, ami lassíthatja a két fél közti megbékélési folyamatot.
Egy esetleges baloldali kormányváltás esetén érdemes a Pak Gunhjét követő, és Jun Szogjolt megelőző, 2017 és ‘22 közt regnáló, demokrata párti Mun Dzsein-kormány politikájából kiindulni. Mun egyébként kifejezetten népszerű politikusnak számított, ugyanakkor a már említett koreai törvények értelmében nem indulhatott újra. Jun Szogjol viszont végül így is csak hajszállal, mindössze pár tizedszázalékkal nyert. A belföldi népszerűség mellett azonban Mun sok kritikát kapott mind az USA, mind Japán részéről, a szerintük „túl szoros” koreaközi kapcsolatok miatt.
Mun és Kim Dzsong Un közt több személyes találkozóra is sor került, ami beleillik a koreai baloldal 1998 és 2007 közt folytatott úgynevezett „napfényes politikájába”. Ennek lényege, hogy az északi szomszéddal minél több területen – ideértve a gazdasági kapcsolatrendszert – kell együttműködni, ami hosszútávon feltételezésük szerint az egyesüléshez vezet majd.
Mun alatt mind a koreai–amerikai, mind a koreai–japán kapcsolatok hűvösebbé váltak, a kimondatlan, távlati cél lényegében egy, diplomáciailag az USA és Kína közt félúton lévő ország létrehozása volt. A dél-koreai baloldal Japánra a több évtizedes megszállás, a kényszersorozások és kényszerprostituáltak ügye miatt, míg Amerikára a második világháborút követő koreai katonai diktatúrák támogatásáért neheztel. Előbbi esetében Mun egy többéves közös múltfeldolgozási folyamatot akasztott meg, miközben a szigetországgal való katonai, hírszerzési kapcsolat is gyengült. Jun viszont felhagyott ezzel a gyakorlattal, az Isibát megelőző Kisida Fumio japán miniszterelnökkel nagyon szoros munkakapcsolatuk volt, és több trilateriális – japán-dél-korea-amerikai – biztonsági megállapodást is kötöttek ez idő alatt.
Sok szempontból a mai Demokrata Párt jelenleg még Munnál is élesebb retorikát használ, bár informálisan már kijelentették, hogy ez kormányra kerülésük esetén csak részben releváns. Amit viszont szintén érdemes figyelembe venni, hogy a mai geopolitikai helyzetben – ahogy az elmúlt 5–7 évben a kínai–amerikai viszony is jelentősen romlott, miközben Észak-Korea az ukrán háborúban kvázi hadviselő féllé vált – a tétek is magasabbak.
A tisztánlátást pedig tovább nehezíti, hogy a Trump-adminisztráció Ázsia-politikájáról egyelőre kifejezetten keveset hallottunk, és bár szinte borítékolható a Kína feltartóztatására irányuló törekvések fokozódása, ennek mikéntje a térségbeli szövetségesek szintjén még nem ismert.
A Kelet-Ázsia Figyelő elemezéseit mostantól a Magyar Hang oldalán is olvashatja, a blog további cikkeit pedig a Substacken!