A katicák is abbahagyták

Kicsalánozom a nádast. De szép is ez. Óvatosan kell haladni, nehogy az ember közben egy zsenge növendék nádra lépjen, vagy akár durvábban érjen hozzá, mert azonnal törik. De a csalánokat meg ki kell huzigálni, mert különben elnyomják a lándzsafejre emlékeztető élénkzöld hajtásokat. Egy csalán marad csak talpon a vidéken, mert azon éppen katicabogarak párosodnak, rendes magyar petytyesek. Maradék partizánok a kínai invázió tengerében.

A hobbikertész ilyenkor vojőr is egyben, csendben kukkolja az aktust, ami korántsem nyulas, eltart egy darabig. Közben felbukkan egy méretes lótetű, nagy dilemma, ahogy azt Frank Zappa írta a nagy lábú Emmához fogalmazott versében. Hogy mi legyen vele. A közvélekedés szerint agyon kellene csapni, mert mindent felzabál a fákig bezárólag, vagy éppen lehetne vele harcsára menni, de elengedem. Végül is egy érző lény, vagy mi. És nem az én dolgom, hogy beleavatkozzam a biodiverzitás világnapján magába a biodiverzitásba, leegyszerűsítve a sokszínűségbe.

A zene most a fakopáncs, nevezzük harkálynak. A madárvilág Billy Cobhame, olyan ritmust üt a betegeskedő platánba a szomszéd úr kertjében, amit a villamos művek emberei degeneráltak módjára stuccoltak meg nemrég, hogy én kapok agyrázkódást tőle, holott neki kellene. Az a baj ezekkel az emberekkel, akik ész nélkül vagdosnak, hogy nem csupán a tagadhatatlan veszélyt hárítják el, hanem csonkolnak bele a világba. Az utánuk maradó látvány szomorú, kiábrándító és bicskanyitogató. Esztétikai értéke pediglen nulla. Magam sem gondolom persze, hogy a Professzorok Batthyány Körét kellene felvezényelni az emelőkosárba, de azért létezhetne egy közösen értelmezett minimum.

Marad a hétnyolcad, Cobham az értők szerint szinte dallamot ver a dobján, a madár dettó. Na de most azt nem tudom fejből, hogy van-e olyan nemzetiszín zászló, hogy vörös–zöldesfehér–sárga. Talán valahol távol, Afrikában. De itt most így virítanak a rózsák. Ez a hálátlan népség, amely cserébe sokat kér az illatokért. Ápolása karcolásokkal, tüskékkel, mérgező párával jár. Gorombább, mint a paradicsom és a zeller együtt. Közben korai örömre (cseresznye ez itt most) vadászom, a májusira, de ebből nem lesz semmi, talán ropog júniusra, viszek a babámnak belőle, ha el nem rohad a fán magán – szia, Trump meg a többi hülye, és/vagy le nem eszik a migráncsok tömegesen. Még kész szerencse, hogy itten patak, folyó és egyebek híján nincsen árvíz, mint, mondjuk, Erdélyben, ahol megbolondul és traktorokat hordoz egy egyébként szelídnek tűnő vizecske, de ugyanakkor ott is lehetne kotorni néha egyet a medren. Elég nekünk az is, hogy a domború árokból a ház alá folyik a víz.

Visszatérve a rovarokhoz, helyzetjelentés. A szárnyashangya-invázió késik. Darazsak, legyek dögivel. Bodobácsfüzért még alig látni. Szúnyog elvétve. A világ mintha csak néhány hangra várna. Mezítláb taposom a harmatot a fűben. Lopakodok a halálba. A katicák abbahagyják. Ejaculation supermaximus. Basta, ahogyan azt Vito Corleone mondta egy döntő pillanatban.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/22. számában jelent meg, 2019. május 31-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/22. számban? Itt megnézheti!