Kedves Michelangelo

Ki-be járkálok a lejátszóval és a lemezekkel a kiskert egyik zuga (berendezési tárgyak: varrógépállvány, két szék, hamutartó) és a ház között, mert most éppen azt játsszuk, hogy tízpercenként esik egy kicsit az eső, aztán meg eláll. A májusi monszun és a júniusi hőguta után igazán szelíd márciusunk van, nem panaszkodom, nem terelem el a szót a legeslegújabbkori népvándorlás témaköréről a nem létező globális éghajlatváltozás irányába – az utóbbi szóra sem érdemes, legfeljebb bőrszínre és nációkra való tekintet nélkül együtt döglünk bele, na és aztán. Mivel nálunk, a faluban még egyetlenegy migráncs sem ütötte fel azt a fondorlatos, munkahely elvevő fejét, és még félméteres jeget sem kellett söpörnöm, mint Szlovéniában vagy a sarkvidéki Mexikóban, inkább zenét hallgatok.

Először is Prince „legutóbbi” lemezét, az Originalst. Amint az várható volt, a közelmúlt két nagy popzenei halottjától, David Bowie-tól és Prince-től sorra jönnek ki az újrakevert, elfeledett-előkerült, satöbbi anyagok, de az Originals (Warner, 2019) érdekes produceri-szerkesztői szemléletet tükröz, olyan számok demóit tartalmazza főként a nyolcvanas és a kilencvenes évek elejéről, amelyeket a Herceg nagylelkűen más művészeknek adományozott.

Négyet például mindjárt Sheila E.-nek, de így azok azért nagyjából házon belül maradtak. De szerepel a listán például Kenny Rogers vagy a méltatlanul elfeledett Martika is, azt meg, gondolom, végképp kevesen tudtuk eddig, hogy a The Bangles elnevezésű csajzenekar csilingelő hangon előadott és az összes létező rádióból éveken át dőlő Manic monday című gigaslágere is Prince-szerzemény. Miként persze a zenésztárs, Sheila E. egyik dala, a Dear Michelangelo is. Tizenöt szerzemény egy bámulatos életműből, az utolsó természetesen a No thingcompares 2U, amire Sinéad O’Connornak potyogtak a könnyei, máig emlékezetesen.

Bemegyek, mert eleredt, kijövök, mert elállt. Kezemben a Twin Peaks második évadának zenéjét tartalmazó hanghordozó, azzal a nem titkolt céllal, hogy hátha megállnak tőle a növésben a paradicsomok, mert már négyszer kötöztem fel őket, a karók már nem bírják a tempót, és ha ez így megy tovább, kénytelen leszek kifosztani egy gerelyhajítókat ellátó szaküzletet. Meg azért is, mert a világ legjobb televíziós sorozatához a világ legjobb, televíziós sorozatához készült zene jár, ez legalább biztos.

Mert a többi az totál bizonytalan, mégsem tanúsítok ellenállást, amikor szokás szerint azonnal bevonz, szeretem ezt az univerzumot vagy monoverzumot, vagy mi ez. David Lynch és Angelo Badalamenti benépesíti a kiskertet, jönnek sorban a teremtmények és a hozzájuk csatolt zenék, először persze Shelly és Audrey, de itt van már Laura, James és Bobby, Hayward doki, a Tuskó Lady, Josie és Truman seriff, az Óriás és a Törpe, Gyilkos Bob is kikukucskál a fészerből, lám, Cooper különleges ügynök érkezik az ágyúsüket Gordon Cole igazgatóhelyettes társaságában, aki most sem vállal felelősséget Albert viselkedéséért, és amikor James Marshall, Sheryl Lee és Lara Flynn Boyle együtt vokálozik a Just you-ban, már el is tűntem egy fában. Arra eszmélek, hogy kopog a fejemen az eső, de szépen haladtam a csalánozásban. Bemegyek.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/28. számában jelent meg, 2019. július 12-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/28. számban? Itt megnézheti!