Mitől gyűrűs a lába?

Először két buksit láttunk, aztán már hármat fedeztünk fel, majd a János szomszéd azt mondta, hogy ezek bizony négyen vannak. Mármint a fiókák a gólyafészekben, amely jól megfigyelhető a kertből, ami fölött naponta többször is elhúznak a szülők. Dicséretes és örvendetes szaporulat ez, az átlag úgy nagyjából két egész valamennyi. Annál is inkább, mert már a fészkelési időszakban jelentős a pusztulás, ami 94 százalékban áramütés miatt következik be. Nehéz ügy ez, holott a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület tagjai a nemzeti parkokkal és az áramszolgáltatókkal együttműködve már a kilencvenes évek elejétől dolgoznak azon, hogy ez ne így legyen, például szigetelési eljárásokkal.

De a fehér gólyát iszonyú nehéz lebeszélni a villanyoszlopról, a kihelyezett fészkeket többnyire figyelemre sem méltatják, legfeljebb a repülési tudomány elsajátításának első szakaszában használják, leszállóhelyként. Az a jó viszont, hogy a magyar emberek jelentős részének szívügye ez a csodás madár. Akadnak persze jócskán kivételek, mert hogy összepiszkítják a tetőt (lásd még „mint gólyafos a levegőben”, ugye, de jelentem, az első őszi esők eltüntetik a nyomokat), és persze az is előfordulhat egyszer-kétszer, hogy békák potyognak az égből, de azért mégsem cigány gyerekek, hogy a népi mondások tárgykörénél időzzünk még. De a szelíd többség velük van, és még tanul is tőlük, türelmet, alázatot és kitartást, ahogy felhőszakadásban, szélviharban, tűző napon állnak a vártán, az utazások viszontagságairól most nem is beszélve.

Így aztán érthető, hogy valóságos csődület támadt a minap, amikor megjelent a villanyászok kosaras emelőkocsija a gólyafészek alatt, és még különféle személyautók, amelyekből hivatalosnak látszó emberek pattantak elő, és azon nyomban komoly sürgölődés kezdődött. Magunk is szaporáztuk rendesen kifelé a kertből, a szomszédsággal egyetemben, arcunkon aggodalom, ne már, hogy megint csak a baj. Hamar kiderült azonban, hogy ezúttal attrakció lesz, jelesül madárgyűrűzés. Ez meg úgy történt esetünkben, hogy anyuka minden tiltakozása ellenére daru föl a magasba, ott cirkuszi mutatványnak beillő mozdulatok sora bátor emberek részéről, fiókák kosárba, daru vissza a földre. Ott pediglen szép dolgok következtek. Gyűrűző szakember dolgozott, kismadarak mint bátor óvodások az orvosnál egy hang nélkül tűrtek, egy másik szakember a népeket nyugtatta, előadást tartott és prospektusokat osztogatott, a gyerekek vízzel spriccelték a kis hősöket, és kialakult, ami ritkán, a kitüntetett pillanat, amit az ember kitartana hosszan.

A gólya hozzászokott a civilizációhoz, nyugodtan lépdel a traktor mellett, de fiókákat ilyen közelről látni, megsimogatni, ritka ajándék, kevesek kiváltsága. Közösség alakult, meghatott, mosolygós. Aztán vissza az egész, egy kis előzetes lebegés a srácoknak ég és föld között, még az önálló repülés mámora előtt. Történt mindez Káptalantótiban, június 17-én, az Úrnak 2019-dik esztendejében.

Bravó, MME, bravó, E.On. Üldögélek még egy darabig a művház lépcsőjén, bámulok felfelé. Nagy kelepelés.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/25. számában jelent meg, 2019. június 21-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/25. számban? Itt megnézheti!