Tökötök van, nem lovatok

Az emberek jók, vagy nem is tudom. Tény, hogy a minap hazatértemkor egy hatalmas zacskót találtam a kilincsen. Benne tök, patisszon és cukkini. Szép üzenet. Volt idő, amikor cukkiniháborút folytattunk a barátaimmal, akkora volt a túltermelés minden oldalon, hogy az éj leple alatt vittük át egymáshoz a felesleget; volt ebben valami meghitten vicces, tessék, ember, dúsítsd a lecsódat. De én már nem nagyon növesztek ilyeneket, legfeljebb egy kis paradicsomot, fűszernövényeket. Ezért aztán kimondottan jólesik ez a kis-nagy figyelmesség. Mert mindeközben a húgomat (nincs) eladnám egy tökfőzelékért egy nagy tál fasírttal. Olyan nagyobb fajtával, amely régen ott figyelt szép emlékű presszók asztalain, kemény tojás kíséretében. Így aztán reszelés és kapor felkutatása. Lecsó, talán az is lesz. Na, ennyit a szezonalitásról.

A következő kérdés, mit vigyünk magunkkal a kiskertbe olvasgatni, hogy aztán zene is szóljon tőle a fülünkben, talán Bach éppen, vagy Laurie Anderson, mindegy, csak valami harmónia jöjjön már ajándékba, megfáradt itt ez a lélek, Uram, legyen hát maga a pápa, ez a mostani, Francesco, Buenos Aires (fusson át a friss, jó levegő ezen a fülledt kerten) és Róma érseke. Szóval, amit kiviszek, az a Ferenc pápa asztalánál, Roberto Alborghetti könyve, kiadta a Kossuth Kiadó, nemrég. Abban az is benne van, hogy egyszer talán megfőzhet egy argentin húsételt a pápának David Geisser svájci gárdista, aki elismert szakácsi pályafutását adta fel a vatikáni alabárdokért. Geisser rendkívül szórakoztató könyvében – Päpstliche Schweizergarde, Buon appetito – összegyűjtötte az őszentsége szolgálatában álló dicsőséges helvét fegyveres testülethez kapcsolódó recepteket, kiegészülve azokkal, amelyeket a Szentszék képviselőitől hallott. Kiváló olvasmány. És tény, hogy a pápa mindig tud meglepetéseket okozni. És még fog is.

Közben azt nézegetem, mekkora hatalmas rózsaszín virágokat növesztett a mocsári hibiszkusz. És feltámadt a citromillatú muskátli is. Ha megsimogatom, nevéhez méltóan dől belőle a citromillat. Ugyanúgy viselkedik, mint a bazsalikom és a rozmaring hasonló esetben. Méterekre árasztja magából a jót, a másiknak kedveset. A remény virágai ezek, mármint ez a hibiszkusz meg ez a muskátli, mert a tél végére csupán néhány száraz szárat mutattak. És csendben tűrték, hogy a kertész már lemondott róluk.

Egy ideig nevelgettem egy vadnövényt is. A sárgabarackfa helyén nőtt, amely viszont tényleg feladta, mondhatjuk, a célegyenesben, mert idén többévi szünet után mindenhol annyi volt a sárgabarack, mint égen a csillag, a Facebook majd felrobbant a lekvár illatától, és a darazsak is gyanúsan döngenek mindenféle tárolóedények környékén. Az a gaz vagy gyom, vagy mi, gyönyörű lila bogáncsokat hozott, délceg volt, és erős. Öntözgettem, akár bármi mást. Míg egyszer arra tértem vissza a kertbe, hogy valaki kivágta. Nem adta olcsón az életét, láttam a csonkoláson.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/32. számában jelent meg, 2019. augusztus 9-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/32. számban? Itt megnézheti!