Zöldborsópucolás

Most, hogy ausztrál kutatók (régebbi korok brit tudósainak leszármazottjai) kijelentették, nagyjából harminc év múlva kampec az emberi civilizációnak, kicsit behúzódtam a meggyfa árnyékába a veteményesben a negyven fok elől. Mert minek kapkodjak, nem vagyok én hőmérséklet. Az hat fokról indult el néhány nappal ezelőtt egy viharos reggelen a szakadó esőben, és máris itt tart. A monszun után azonnal kánikula, a kutyák is hevernek szanaszét. Az idő járása hallik csupán, ahogy sántikál csípőficamosan a ribizlibokrok között. Meg a madarak éneke persze, akik megbocsátották már, hogy ezen a télen elmaradt az etetés.

Zöldborsót bontogatok, szeretem, ahogy kitárul a héj, és felbukkannak az apró, zsenge szemek. Annyira szeretem, hogy alig jut a levesbe, és majdnem annyira, mint a homokszemcsék sercegését az epren és amennyire majd hamarosan szeretni fogom a forró paradicsomot, ami most még csak virágzik. A zöldborsó-meditáció jó, de jó a habzsolás is, például a cukorborsó esetében, mert mehet héjastul is, mert az nem tartalmaz belső membránt. Tehát a kettő nem pont ugyanaz. A bizonytalanok kedvéért viszont elárulom, hogy a zöldborsó és a sárgaborsó ellenben egy és ugyanaz, csak az utóbbit éretten, megszáradva és hántolva használjuk fel.

Zöldségpucolás közben amszterdami, csatornaparti házak rejtelmes hátsó kiskertjeire gondolok, amelyekben pompás palánták növekednek. A városban nyilvános, közösségi kertekből is akad szép számmal, és ahogyan ez kinéz, egyre több lesz belőlük. Ott ugyanis az önkormányzati választásokat a zöldpárt nyerte, és a Groen Links ígéretet tett arra, hogy megszüntetnek vagy tízezer parkolóhelyet Amszterdam központjában. Valószínűleg nem lesz nagy hőbörgés, úgyis mindenki biciklivel jár. Az egyik negyedben már tesztelik is, hogy mi legyen a beton után, és a kiskertek előkelő helyet foglalnak el az újrahasznosítási lehetőségek között.

A jobbfajta városi ember vágyakozik tehát, ami azért biztató. A falusi meg, főleg a fiatalja, elhajítja a kapát, legalábbis ezt mondja a szomszédasszonyom, aki hetvenhárom éves, és akivel a napokban együtt mentünk neki egy darab földnek, majd olyan sebességgel húzott el mellettem a szerszámmal, mintha gépesítette volna magát. Na, ez fog eltűnni vele és a kortársaival.

Lassan elfogy a borsó, még húzom kicsit az időt a relatív hűsben, mielőtt visszatérnék a növényekhez, és nézegetem, hogy mennyi a különféle rendű és rangú rovar a kertben. Rengeteg. Ez a hirtelen hőmérséklet-emelkedésnek köszönhetően alakult így alighanem, még a szúnyogok is korzóznak fényes nappal, ezt legalább megúsztuk az elmúlt években. Sáska viszont egyelőre nem jár, azok most éppen Szardíniát tarolják le jól szervezett csapatokban. Talán a madarak segítenek. A gólyáknál a szomszédban négyes a szaporulat, verebek is vannak jócskán, nem úgy, mint a nagyvárosokban, ahonnan lassan kipusztulnak a zajszennyezés miatt, talán újra több a fecske is, és a varjak sem vonultak vissza teljesen, morózusak, ám békések, nem képzelik magukat filmsztárnak.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/24. számában jelent meg, 2019. június 14-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/24. számban? Itt megnézheti!