Egy ideje különös szenvedélynek hódolok: saját agytekervényeim tűrőképességét időnként próbára téve miniszterelnöki „interjút” hallgatok péntek délutánonként egy lefüggönyözött sötét szobában sírásra görbülő ajkakkal (reggel dolgozom, nincs idő ilyen mazochista aktusokra, viszont az őrült csevej sok-sok helyen meghallgatható, elolvasható utólag is). Ez az a híres-neves kora reggeli disputa egyébként, amely sokak szerint egyben iránymutatás legalább kétmillió honfitársunknak, valamint több ezer pártharcosnak, sok száz bennfentesnek és néhány tíz oligarchának. Használati utasítás a közéletre vonatkozóan, igazodási pont a jövőre nézve, napi parancs a híveknek, szentbeszéd, prédikáció, isteni kinyilatkoztatás, kinek hogyan jönnek le a biztató, a reménykeltő, mostanában inkább keményedő szavak. Amit péntek reggel megtud az ország népe a Messiástól, az fog történni, punktum. Legalább is ez a szándék.
Február hetedike reggeléig ment a jó hírekbe csomagolt jópofizás simán, gördülékenyen, igazodva az ellen „mindenszarista” propagandájához. Munkáshitelről, tizenharmadik havi nyugdíjról, édesanyákról, szépkorúakról szólt a miniszterelnöki kommunikáció, és aki még ekkor sem aludt el kezében a napi első kávéjával, az ízelítőt kaphatott a miniszterelnök búvárharang alá bújt álbajuszos világértelmezéséből. Több hónapja tart már ez a csoportterápia (mi ketten vagyunk tagok, a Kormányfő és én, így kis betűvel), és nem jutunk dűlőre. Én sem javulok, de a miniszterelnök úr még annyira sem, mindketten megrekedtünk. Hogy ő hogyan regenerálódik a reggeli stand upok után, nem tudom, én borsmenta teával nyugtatom háborgó gyomromat. A legutóbbi szeánsz hallgatása közben azonban lehervadt a sohasem volt mosoly az arcomról. Elemzők szintlépésről beszélnek, újságírók hangnemváltásként értékelik mindazt, ami akkor sok-sok mondatban elhangzott, én magam szörnyű fenyegetésként.
Hadüzenet a civil szervezeteknek: Orbán már nem csak ígér, de be is tart
A miniszterelnök úgy érzi, szabad kezet kapott a civilek elleni harchoz. Kiélezett helyzetek jöhetnek a választás előtt – mondják a Magyar Hangnak nyilatkozó szakértők.
„Ki kell őket söpörni” kétszer is, „sivítozás, sipákolás”, „le kell számolni”, és az aduász: „lehetetlenné kell tenni a létezésüket”. Ez utóbbiban annyi engedményt tett egyelőre Magyarország miniszterelnöke, hogy „jogilag”, azaz még nem kell arra számítani, hogy tömeges bebörtönzésekre, netán kínvallatásokra, végső esetben fizikai megsemmisítésre kerülne sor. Tetszik, nem tetszik, a magyar nemzet egyik fele keményen meg lett fenyegetve, mint egy simlis afrikai diktatúrában, ahol a vén zsarnok nem tűr semmiféle ellentmondást az alattvalóktól. Nyilvánvaló, hogy Orbán urunk csak Trump szoknyája mögül merészel illiberális fityiszt mutatni a világnak, és ahelyett, hogy épkézláb gazdaságpolitikát valósítana meg országunkban, saját Ken-babájától várja a dealt, mindeközben pedig saját népére tör. „Diszgászting”, mondja erre az angol…
Néhány hete olvastam el a néhai Alekszej Navalníj önéletírását, amelyben jól beazonosíthatóak a demokrácia leépítésének stációi, illetve világosan nyomon követhető, hogyan förmed rá nemzetére egy nyárfalevélként remegő ócska önkényúr. Ott, Oroszországban halál lett a vége a történetnek. Nálunk még csak jogilag tervezik lehetetlenné tenni azoknak a létezését, akik másképp mernek gondolkodni. Kérdés, hogy mikor lép rá nemzetvezetőnk az orosz útra, és azon végig mer-e menni, vagy a Mar-a-Lago-i képzelt barát visszarántja őt az utolsó pillanatban…
